Európa egysége egy évezredes álom, a Római Birodalom bukása óta foglalkoztatta a vezető gondolkodókat, és úgy tűnt, hogy a második világháború borzalmai után a két egymással háborúzó nemzet, a franciák és a németek összefogásával ez az egység megvalósul.
És ez így is volt nagyjából a kilencvenes évekig, a maastrichti szerződés elfogadásáig. Az emlékezetes Schuman-deklarációt követően, amelyben a francia külügyminiszter az erőforrások közös használatát javasolta a németeknek, 1951-ben megalakult az Európai Szén- és Acélközösség, majd annak tapasztalatain az 1957-es római szerződéssel létrehozták az Európai Gazdasági Közösséget. A gazdasági közösség igen sikeresen működött, a háborúban lerombolt Európa hamarosan újjáépült, korábban soha nem tapasztalt, dinamikus (átlagosan évi 5%-os) gazdasági növekedést ért el, és megvalósította azt a szociális piacgazdaságot, amelyet annyira csodáltunk, amikor útlevelet és hetven dollárt kaphattunk, hogy Nyugatra utazhassunk. Ez a gazdasági közösség annyira jól működött, hogy 1973-ban még az angolok is a közösségben látták jövőjüket, akik most, majd’ ötven év után küszködve, akadályoztatva, de kellő elszántsággal kilépnek. Mi történt? Mi romlott el?
Ha történelmi analógiákat keresünk, azt látjuk, hogy birodalmak felemelkedése és hanyatlása rendszeresen előfordult a történelemben, Oswald Spengler össze is hasonlította őket, amiből arra a következtetésre jutott, hogy a Nyugat hanyatlóban van, és amit erről a hanyatlásról írt, szinte mértani pontossággal ráillik a mai helyzetre:
„A világváros utolsó embere nem akar többé élni – egyénileg talán ragaszkodik az élethez, de mint típus, mint tömeg, már nem, mivel kollektív létére a halálfélelem megszűnése jellemző. Ami egy igazi földművest a legmélyebben rémülettel tölt el, hogy családja és neve örökre elvész, most elvesztette jelentőségét. A való világban a vérnek már nem kötelessége a vérvonal folytatása és a végzet, utolsónak lenni a sorban, nem tűnik többé végső megsemmisülésnek. Gyermekek nem születnek, nem mintha ez lehetetlen lenne, hanem mert az értelem a legmagasabb fokán nem találja értelmét a létezésüknek.”
A nyugati világ átlagpolgára elérte azt a jólétet, amelynél sokkal többet nem is akart elérni, megszűntek a célok, a jólétben elernyedt a társadalom, és könnyen martalékává vált olyan agresszív ideológiáknak, amelyek a gyökereitől, vallásától, kultúrájától, történelmi múltjától, végső soron identitásától fosztják meg, hogy azután uralkodhassanak rajta.
A jólétben szabadjára engedett piacgazdaság a maga logikája szerint kitermelte azt az egyre nagyobb anyagi és így politikai hatalommal is rendelkező réteget, amely egyre nagyobb befolyásra tett szert a nyugati társadalmakban. A valamikori demokráciák fokozatosan, az átlagpolgárok számára szinte észrevehetetlen módon, plutokráciákká, a gazdagok uralmává, alakultak át, ahol a formális demokrácia keretei között megválasztott vezetők már nem azt teszik, amiért megválasztották őket, hanem azt, ami a választásokat finanszírozóknak érdekében áll. A formális, a látható hatalmi struktúra mögé egy láthatatlan hatalmi struktúra fejlődött fel, amelyet – helytől függően – mély államnak, vagy háttérhatalomnak neveznek.
Ezzel egy időben a társadalom önvédelmi szerveződési lehetőségei is lecsökkentek. A technikai haladás következtében a valamikori, több ezer embert foglalkoztató nagyvállalatok nincsenek többé, a társadalom atomizálódott. A valamikori érdekvédelmi szervezetek, így a szakszervezetek társadalmi háttere megszűnt, ezzel a baloldali pártok is elszakadtak valamikori bázisuktól, és kiüresedett struktúrájukat szélsőséges ideológiákat valló csoportok vették át, amelyeket, megkülönböztetésül a valamikori baloldaltól, kulturális baloldalnak vagy inkább kultúrkommunistáknak célszerű nevezni.
A társadalom valós érdekvédelmét ellátó szervezetek helyét meghatározó módon a plutokrácia által finanszírozott civil szervezetek vették át, akik valamely magasztos ideológia – például a Föld megmentése – köntösébe rejtve, próbálják világnézetüket és ezzel együtt uralmukat is a társadalomra kényszeríteni.
Az Európai Gazdasági Közösség a maastrichti szerződés elfogadásával indult meg azon az úton, amely az angol kilépéshez és a centrifugális erők erősödéséhez és ennek reakciójaként a centralizációt erőltető globalista hatalom egyre agresszívebb fellépéséhez vezetett. A maastrichti szerződés a szükséges feltételek biztosítása nélkül vezette be a közös pénzt, amelynek eredménye a dél-európai országok eladósodása lett, és ekkor, ahelyett hogy a szerződés nyertesei segítették volna, kegyetlenül kifosztották őket, talán kegyetlenebbül, mint valamikori gyarmatbirodalmaikat.
Az európai polgárok, amikor lehetett, szembeszálltak a centralizációs, birodalmi törekvéssel. A dánok a maastrichti egyezmény ellen szavaztak, a franciák és a hollandok az egységet vizionáló európai alkotmányt utasították el, az írek pedig még a lisszaboni szerződést is, de valamilyen trükkel, ígérgetésekkel, újraszavazások elrendelésével, az alkotmány legirritálóbb paragrafusainak kihagyásával a háttérhatalom végül is rákényszerítette akaratát az európai polgárokra.
A szerződések sorozatos módosítása során olyan európai politikai struktúra alakult ki, amelyben a tényleges döntést hozók nem felelnek semmiért és nem is válthatók le. Vegyük például a bizottságot. A bizottság elvben a kormányfőket tömörítő tanács alárendeltje kellene hogy legyen, a tanácsban pedig csak olyan döntések születhetnének, amelyek egyik ország érdekeit sem sértik lényegesen. Ezért volt számos kérdésben vétójoga az egyes tagállamoknak.
Ez a helyzet azonban az uniós zsargonban „jogi aktivizmusnak” nevezett folyamat során fokozatosan megváltozott. Egyre több olyan kérdés, amelyekhez korábban egyhangúság kellett, átkerült a minőségi többséget igénylő kérdések közé, ahol Németország – egy-két nagyobb országgal megegyezve – rákényszerítheti akaratát a többiekre, még akkor is, ha a döntések alapvető érdekeket sértenek más országokban. Egyre több olyan terület került be az uniós politikák közé, amelyek eleve nem igényelnek egyhangúságot, ilyen például a környezetvédelem, ezen belül a klímapolitika, amelyben bármi rákényszeríthető az egyes országokra.
Ráadásul mindez szélsőségektől uralt, minden szempontból irracionális légkörben és annak megfelelő politikával megy végbe. Az irracionalitás jelentkezik a bevándorlás kezelésében, a klímavészhelyzet meghirdetésében, a mezőgazdasági politikában, hogy csak néhány aktuális példát említsünk.
A következményekért senki nem felel, a kezdeményező Európai Bizottságot leváltani nem lehet, a vele egy követ fújó parlament tulajdonképpen senkit sem képvisel, és senkinek nem felelős, ezért a legirracionálisabb, a valóságtól teljesen elrugaszkodott intézkedéseket fogadhatnak el, amelyek azután Európa további hanyatlásához, további belső megosztottságához vezetnek. Kérdés, van-e kiút ebből a helyzetből? Papírforma szerint nincs, de már láttunk olyan helyzetet, amikor szilárdnak hitt birodalmak máról holnapra összeomlottak. Nem hitegethetjük azonban magunkat, hogy a szélsőséges ideológiák által uralt birodalmi törekvések már közel lennének az összeomláshoz, sőt most akarnak magasabb fokozatba kapcsolni. Ez azonban nem akadályozhat meg bennünket abban, hogy az örökös védekező pozícióból kilépve új együttműködési formákat keressünk és mutassunk fel az unió polgárainak, ha jobbat nem tudunk, térjünk vissza a római szerződéshez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése