Nádasi Katalin Mottó: „A család a hozzánk legközelebb eső kórház, a gyerekeink első iskolája, és egyben a legjobb, legszebb öregek otthona is.” (XVI. Benedek pápa)
Örömmel olvastam a Magyar Hírlap 2025. január 15-i számában Benda József „A csecsemők nem mondhatják el” című cikkét, amely a „Vita a demográfiáról” sorozatban jelent meg. Figyelemmel követve a témáról megjelent véleményeket, először éreztem úgy, hogy valaki végre a közgazdászok nyelvén is megfogalmazta azokat a szempontokat, amelyek mind a családok, mind az édesanyák, mind pedig a társadalom vonatkozásában egyaránt fontosak. Igazán megbecsülendő, hogy a cikksorozatban megjelent javaslatok széles spektrumon keresik a megoldást a demográfiai problémákra és próbálnak újabb meg újabb gazdasági, jogi és szervezési lehetőségeket találni a családok életének további könnyítésére. Mégis, végig úgy tűnt, hogy legkevésbé a gyermekek fizikai, lelki és szellemi életszükségleteit és a családok megfelelő szintű működésének szolgálatából a nőkre háruló kötelességeket vették számba, sokkal inkább a női életutak további szabályozásáról íródtak gondolatok.
Úgy gondolom, hogy az emberi életet olyan értelmes és közhasznú tevékenységek teszik teljessé, amelyek egyaránt hozzájárulnak az egyén és a társadalom kiegyensúlyozott, jó működéséhez. Nagyon jónak tartottam ezért a munkaalapú társadalom gondolatát, segélyezés helyett a munkát elismerő anyagi megbecsülést. Nem lehet azonban figyelmen kívül hagyni, hogy amíg a közösségért végzett szükséges, egyszerűbb tevékenységeket anyagilag honorálják, addig az édesanyák családért végzett, álszent módon láthatatlannak nevezett, sokkal nagyobb fajsúlyú munkáját nem teszik megélhetést, nyugdíjat, saját jogon létbiztonságot adó munkaviszonnyá. A tervezett, további családsegítő lépések között egyre újabb, nem az anyák életfeladatát elismerő megoldások hangzanak el, hanem a családok boldogulásához lényeges anyagi feltételek növelését biztosítják. Gyakran a nők személyes életében megteendő újabb megszorításokat, időnként kényszereket fogalmaznak meg – valamivel több pénzért, mint eddig. Egymás után születnek felismerések, hogy a nemzet megmaradásához már nem elég sem egy, sem másfél, sem két gyerek, szüljenek hát az asszonyok 3-4-5 vagy még több gyermeket, de egyéves koruk után lehetőleg menjenek vissza dolgozni – szintén kicsit több pénzért! Értem, hogy éppen az alapproblémából fakadóan, munkaerőhiány van Magyarországon is, ezért nem könnyű nélkülözni a nők munkáját sem a munkaerő piacon. De belegondolt valaki abba, hogyan zajlik egy nő élete? Felnő a régóta harsogott egyenjogúság szellemében, tanul, ha tehetségesebb, sok befektetett munkával hivatást választ, fiatalon szeretne ő is szabadon, kedve szerint élni. De ha társat talál és várandós lesz első (majd az összes további) gyermekével, azonnal szembesül az összes olyan szükségszerű lemondással, amely a gyermekáldást biztonságossá, a születendő gyermek számára ideálissá teszi. Az első életévben pedig a gyermeknevelés, a napi ötszöri-hatszori etetés, az álmatlanul töltött éjszakák, a szüntelen figyelem a pici iránt a legnagyobb fizikai és lelki terhelést jelenti, és ez még csak a létfenntartás és az alapfunkciók kialakulása, hol vagyunk még a neveléstől! És az asszonyok többsége ezt zúgolódás nélkül elfogadja, sőt legtöbben első perctől kezdve magukra veszik azt a tudatot is, hogy életre szóló felelősséggel tartoznak a gyermekükért. Nemcsak az elsőért, hanem az összes később születőért, és nem egy évi felelősséggel, ami után magára lehet hagyni, és visszamenni dolgozni! (Megjegyzem, ebben az állapotban azt is csak kínkeservvel lehet magas színvonalon végezni.) Természetesen a férfiak és nők között egyaránt vannak olyan szakmailag elhivatottak vagy olyan kimagasló tehetségűek, akiknek lehetőséget kell adni, hogy ennek áldásait a világ javára fordítsák. Ők azonban, éppen rendkívüli képességeik miatt, általában tudnak olyan anyagi körülményeket teremteni, amelyben alkalmazottak is segítik a házimunkát. Régen a jómódú polgári családokban természetes volt, hogy az egyébként is főfoglalkozású anyának állandó segítsége volt a soha véget nem érő háztartási munkákban. Ma azonban szó sincs ilyen segítségről, a nyugdíjkorhatár emelésével és a generációk egymástól külön élésével pedig nagymértékben csökkent a nagyszülőktől kérhető segítség is. A szülőképes korú ifjúság döntő többségének nincs anyagi lehetősége fizetett segítséget igénybe venni vagy csökkentett munkaidőben dolgozni.
Márpedig, ami a családokban történik, az általában három generáció sorsát formálja, és az eredmény meghatározó a következő nemzedékek erkölcsi színvonalára nézve. Ezért érdemes volna ebből a nézőpontból is mélyebben vizsgálni magának a család létének értelmét, feladatait, megfelelő működését, és ennek (vagy e működés elmaradásának) hatásait a társadalomra. A Benda József cikkében írtakhoz hasonlóan szerintem is nagy veszélyeket rejt az a tény, hogy „Se a magyar, se az uniós törvényalkotó nem veszi figyelembe a gyermek szükségleteit, csak költségvetési és munkapiaci szempontokat mérlegel, ami végzetes következményekkel sújtja a következő generációt”.
Alapvetően fontosnak tartom szem előtt tartani, hogy a család is egy szervezeti egység, amelynek életét folyamatosan irányítani, gondozni, menedzselni, működtetni kell, mint bármilyen más vállalkozásét, különben „berozsdásodik” és tönkremegy. S a család működtetésével járó feladatok nagy többsége, természeténél fogva, a nőktől kíván több önzetlenséget és folyamatos jelenlétet, rendszeres készenléti állapotot a család bármely tagjának megsegítésére. A gyakorlatban általában a családanya az örök „fregoli”, aki bármelyik családtag helyett vagy mellé „beugrik” megoldani a pillanatnyi problémát.
Ide tartozik az is, hogy a szülők, nagyszülők gondozása is családi feladat, amelynek elvégzése – az ilyenkor fellépő problémák természete miatt – szintén nagy részben a nőkre hárul. „Életünk bizonyos szakaszaiban mindannyian gondoskodásra szorulunk, és mindannyian gondoskodunk. Ez a tény az alapja lehet annak, hogy a gondoskodást társadalmilag fontos értékként ismerjük el. A gondoskodás tehát nem magánügy.” ([Kováts, 2018], [Benda J.]) Hosszan lehetne és kellene beszélni arról is, hogy korunkban miből áll a gyermeknevelés, mi a célja és a digitális világ hányféle betegséget okozó hatását kellene részben gyógyítani, részben megelőzni a családban. Hogy milyen értékrenddel kell minden gyermeket felruházni ahhoz, hogy ebben a woke-ideológia által erkölcsileg szétzilált világban biztonsággal tudjanak emberséges emberek maradni, a maguk és a társadalom hasznára.
Edmund Burke brit gondolkodó szerint még a nemzeti hovatartozás tudata is a családból indul, mert „a család az a közeg, ahol az egyén megtanulja hazáját, embertársait, illetve az emberiséget”. S ez nem megy úgy, hogy az anyák egyéves kor után már csak napi nyolc óra munka és a hazautazás után, a háztartási feladatok végzése közben tudnak néhány percet foglalkozni a gyerekeikkel, ha marad még erejük egyáltalán. Annak az életfeladatnak, hogy egy nő biztosítsa mindazt, amitől a család minden tagja jól érzi magát otthon, valamint hogy minden gyermek testben és lélekben ápolt, gondozott, kiegyensúlyozott és jól nevelt legyen, valamint az idős családtagok biztonságban érezzék magukat a gyengülés éveiben, mert őket segíteni elemi kötelesség, ezenkívül a munkahelyén is legyen eredményes és sikeres – ki merem mondani, lehetetlen eleget tenni. Az egész társadalomra nézve meghatározó értékválasztás, hogy mindezeket a feladatokat tessék-lássék módon végzik agyonhajszolt emberek, vagy megfelelő időt tudnak fordítani az amúgy is igen sokrétű feladatok értékteremtő, minőségi megvalósítására. Sajnos, nem az utóbbi irányba terelik a nők életét, nem számolva azzal, micsoda károk származnak ebből az életrendből a felnövekvő nemzedékek és a társadalom számára egyaránt, és hogy ettől aztán nem fog több gyermek születni. Szent II. János Pál pápa mondta apostoli buzdításában: „Le kell győzni azt a fölfogást, mely szerint nagyobb megbecsülés illeti a nőt a házon kívüli, mint az otthoni munka miatt. Ez azonban megköveteli, hogy a férfiak valóban tiszteljék és szeressék az asszonyt, hogy személyi méltóságát valóban tiszteletben tartsák; a társadalom pedig támogassa a házi munkát végző nőt, és teremtse meg munkájának feltételeit.”
Szerintem a reális és méltányos feltétel korunkban az, ha – figyelembe véve azt a kutatási eredményt is, mely szerint az asszonyok „láthatatlan munkája” a GDP egyharmadát teszi ki – választható, tisztességes fizetést és nyugdíjat adó munkaviszonnyá teszik a főállású anyaságot. Meg kellene érteni, hogy a gyermekek nevelése és egyáltalán a családi élet fenntartása életre szóló hivatás, amely állandó figyelmet és jelenlétet, komoly teljesítményt kíván az anyáktól, ezért bármely más munkával egyenrangúvá és erkölcsileg a jelenleginél sokkal megbecsültebbé kellene tenni. Nagy szüksége volna a világnak arra, hogy az emberiség értékrendjén jelenleg tátongó hatalmas sérüléseket helyrehozva, végre méltányos feltételeket kínáljanak mindezek vállalására az asszonyoknak. Ehhez olyan irányba kellene elindulni, amit Zseni Annamária javasolt hozzászólásában: „Össznemzeti értékváltozás kell a lélek gyógyításához: rend, szakralitás, önazonosság.”
A szerző nyugalmazott stúdióvezető, író
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése