A népi írók mozgalma

 „Nem élt nagy magyar író, aki tanítványa ne lett volna a népnek, amelynek tanítója lett.”

(Németh László: Nép és író)

Mely kultúrtörténeti korszakban vagy korszakokban fordult a magyar irodalom érdeklődése a népi kultúra felé? Mi volt ennek az oka? Vajon miért a két világháború közti időszakban alakult ki a nemzeti identitás problémáira érzékeny népi mozgalom?  Társadalmi válaszúton

A húszas-harmincas évek fordulóján egy új, nagy hatású eszmei és irodalmi irányzat bontakozott ki a magyar kulturális életben. A népi írók mozgalmát elsősorban a társadalmi modernizáció igénye hívta életre. Világnézeti értelemben a mozgalom rendkívül heterogén volt (a hozzá köthető szerzők a két világháború közti politikai spektrum egészét átfogják a kommunizmustól a szélsőjobboldalig), de képviselői egységesek voltak abban, hogy az előrelépés lehetőségét a parasztság felemelésében, a népi kultúra megőrzésében látták.

Ebből következik a népi írók közösségi elkötelezettsége, határozott küldetéstudata, és ezzel magyarázható, hogy a mozgalom számára különös jelentőséggel bírtak a magyarság tradíciói, nemzettudata, nemzeti sajátosságai. Az irányzat alkotói e sajátosságokból kiindulva igyekeztek előmozdítani a társadalmi változásokat, ezzel azonban gyakran vonták – s vonják máig is – magukra a nacionalizmus vádját.

A szerteágazó mozgalmat a Válasz című, 1934-ben létrejött folyóirat fogta össze, amely fennállása alatt (1949-ben szűnt meg végleg) a népi irodalom legfontosabb fóruma volt. Részben a Válasz hasábjain bontakozott ki az a jelentős, olykor az indulatokat, előítéleteket és félreértéseket sem nélkülöző vita, amelyet a mozgalom alkotói a modernizációt a nyugat-európai polgári berendezkedés mintájára elképzelő, ún. „urbánus” értelmiséggel folytattak. Noha a kommunista hatalomátvételt követően a társadalmi viták kényszerű nyugvópontra kerültek, a népi irányzat ezután is eleven maradt (sőt, egyes képviselői a diktatúra évtizedeiben jutottak nagyobb szerephez), és jelentősen befolyásolta a rendszerváltás időszakában megfogalmazódó modernizációs elképzeléseket is.

Jelentős alkotók, kiemelkedő művek

Programadó cikkeivel, tanulmányaival, előadásaival, Tanú című egyszemélyes folyóiratával Németh László vált a népi mozgalom legfontosabb gondolkodójává – róla később tanulunk részletesebben; mellette Illyés Gyula nevéhez kötődnek az irányzat legnagyobb teljesítményei – elsősorban a Puszták népe című irodalmi szociográfia.

Erdélyi József és Sinka István a líra területén alkotott maradandót. Erdélyi Ibolyalevél című kötetének hatása a két világháború közti magyar irodalom kimagasló életműveiben is tetten érhető, míg Sinka archaikus népi kultúrából táplálkozó költészetének sajátos, szürreális képalkotása inkább a negyvenes-ötvenes években talált követőkre.

A mozgalom jelentős prózaírói közé tartozott Kodolányi János, aki novelláiban a dunántúli parasztság élményvilágából indult ki, Veres Péter, aki tudományos pontossággal megalkotott szociografikus műveiben a paraszti élet monumentális tablóját igyekezett megrajzolni, és Tamási Áron, aki szülőföldje, Székelyföld világát, gondolkodásmódját és embertípusait emelte be a magyar irodalom főáramába.   Szabó Zoltánnak, a falukutató mozgalom úttörőjének gazdag munkásságából kiemelkednek szociográfiái munkái és irodalmi „útikönyve”, a Szerelmes földrajz, de irodalomszervező tevékenységének jelentősége talán műveiét is felülmúlja. Emigrációját követően ugyanis sokrétű ismeretterjesztő, kiadói és szerkesztői munkába kezdett, amelynek köszönhetően évtizedeken át a nyugati magyar irodalom egyik központi alakja volt.

Szöveg szekció vége

Szöveg szekció

Puszták népe

Illyés Gyula életművével később foglalkozunk, a Puszták népe című szociográfiáját viszont itt tárgyaljuk. A mű a 20. században is feudális körülmények között élő, nincstelen cselédség világának bemutatására vállalkozott. A szövegben egyszerre van jelen a tárgyilagos leírás és a személyes hang – az író elbeszéléssé formált emlékei, vallomásai, családtörténetének vázlata szélesebb keretbe, a szociográfia aprólékos környezetrajzába illeszkedik, amely a puszta romantikus metaforikájának lebontásával a magyarság hagyományos önképét is megkérdőjelezi.

A Puszták népe elbeszélője – akit az átélő-megfigyelő-értelmező nézőpont folyamatos váltakoztatása jellemez – a közvetítő pozíciójából szólal meg. Erre a szerepre alkalmassá teszi identitásának kettőssége, hiszen ő is a pusztán nevelkedett, de idegenségét már nem képes teljesen feloldani: a megértő azonosulás és a nyelvi-kulturális távolság feszültsége végigvonul a szövegen.

Illyés műve ugyanakkor nem csupán tanúságtétel a puszták „láthatatlan társadalmáról”, és nemcsak tényfeltáró vállalkozás, hanem felhívás is, amely kiúttalanságával cselekvésre szólít, így nem kevesebbet vállal, mint a puszták népének képviseletét.                                      Puszták népe

[részletek]

1. Tájékozódás. Puszta a Dunántúlon. A puszta lakóinak lelkülete

Vidéken születtem és nevelkedtem, de a falvak életéről sokáig alig tudtam többet, mintha városban pillantottam volna meg a napvilágot. A parasztok lelkivilágát jó ideig csak hallomásból ismertem. Pusztán születtem, és ott is laktam serdülő koromig.

Puszta magyarul nemcsak azt a regényesen szabad, tengervégtelenség legelőt jelenti, amelyen Petőfi méneseinek körme dobog; a dunántúli magyar nyelven ezt egyáltalán nem jelenti, abból az egyszerű okból, mert ott ilyenek nincsenek. A Dunántúl a nagybirtokok közepén épült, s néha egész faluszámba menő cselédlakások, istállók, fészerek és magtárak együttesét jelenti, amelyet azért nem lehet tanyának nevezni, mert a tanyán csak egy-két család él, ezeken meg néha száz-kétszáz is. A dunántúli pusztán van iskola, van templom vagy legalább kápolna, rendszerint a kastély egyik szárnyához ragasztva. Van tehát kastély is, hatalmas, gyönyörű park közepén teniszpályával, mesterséges tóval, gyümölcsössel és fejedelmi allékkal, és mindezek körül remekbe kovácsolt magas vaskerítéssel, sőt körülötte kegyeletes emlékként várárokszerű pocsolyával. A kastély után a legdíszesebb, sőt néha még annál is tekintélyesebb épület az ököristálló. Aztán a gazdatiszt lakása, amelyet nem tudni, milyen hagyományból, majd mindenütt ciprusok és fenyők öveznek. A gazdatiszt házánál valamivel kevésbé díszes az ispán lakása. Ennél is kevésbé díszes a főgépészé. Az utóbbiak is legtöbbször még különálló épületek. A cselédek háza (és nem zselléreké, mert a zsellér már a közeli faluba szorult, a szolgálatból kikopott cselédet és napszámost jelenti) egyáltalán nem díszes. A cselédek egy tető alatt, hosszú földszintes házakban laknak, akár a kültelki proletárok, lakásaikat csak vékony fal választja el egymástól. A hosszú tömeglakások beosztása olyan, hogy két-két szoba közé esik egy szabad tűzhelyű közös konyha. A század elején kelt törvény értelmében egy szobában csak egy család lakhat. Ezt sok helyen már be is tartják. De akad elég hely, ahol nem tartják be. Belső-Somogyban nem egy cselédházat láttam, amelyen még kémény sem volt, a közös konyhából a füst az ajtón ömlött ki, s a szobákban több család lakott együtt. Amiről helyes képet csak úgy alkothatunk, ha meggondoljuk, hogy a cselédek elég szaporák, körükben egy család általában hat-hét, sőt nemritkán még ma is tíz-tizenkét lelket jelent. Az istállók és fészerek között találomra elhelyezett cselédházak előtt és mögött egypár lépésre (hogy vigyázhassanak rájuk) sorakoznak a cselédek konvencióban engedélyezett disznainak és tyúkjainak ólai, amelyek az etnográfusok megállapítása szerint még ma is az ázsiai őshaza építészeti elvei szerint épülnek, néhány dúcból, tapasztott sárból és szalmából. Legtöbb pusztán három-négy ilyen végtelen hosszú cselédház van, külön az ökörhajtóknak, azaz a béreseknek és külön a kocsisoknak, akik a pusztai társadalom hagyományai szerint osztály szempontjából felette állnak a béreseknek, noha sem jövedelmük, sem munkájuk nem különb. A legalacsonyabb osztály csodálatosan nem a kanászoké, ahogy a falu példája szerint várni lehetne, hanem a dohányföldieké.

Magyarország művelhető területeinek csaknem felét a puszták cselédjei művelik. Erkölcsben, szokásban, világfelfogásban, de még járásban és karjának mozgatásában is ez a népréteg minden másiktól élesen különbözik. Még a falvak mögött is eldugva és elzárva, tökéletes elszigeteltségben él. Egész napi, sőt vasárnapi elfoglaltsága miatt a pusztát szinte sohasem hagyja el, lakhelyén hozzáférni pedig a nagy távolság, a rossz utak, a különleges hazai viszonyok miatt, de e nép ősi bizalmatlansága miatt is nehezebb vállalkozás, ahogy gyakran emlegettem, mint egy közép-afrikai törzs tanulmányozása. Az irodalomban is csak a háborút követő évek folyamán kezdtek feltűnni. Valami furcsa, áporodott, de mégis erőt adó közösségben élnek, anyagilag és szellemileg egyaránt; ez a közösség nem egy vonásában inkább hasonlítható a gyári munkásság külön összetartozásához, mintsem a falvakéhoz. Persze azért lényegében attól is elüt. Egyéni külön világ ez is, lakóinak nemcsak szókincse, hanem még álomvilága is teljesen egyedülálló, ami természetes is.