Olvasóinknak

Kedves Olvasóink!



Szeretettel és Tisztelettel köszöntöm Önöket!

Mielőtt a Tanú vélemény rovat szellemi önarcképét átnyújtanám Önöknek, engedjék meg, hogy köszönetet mondjak azért a szeretetért, bizalomért, amelyet a lap indulása óta Önöktől kaptam. Köszönöm a biztatást, az elismerő szavakat, még egyszer köszönöm, és továbbra is elvárom a segítő szándékú kritikákat, bíráló megjegyzéseket is, amelyet Önöktől kaptam.

„Nyelvében él a nemzet!” – hangzik a máig ható intelem. Ez a nyelv pedig napjainkban végveszélyben van! A könyvekből, a folyóiratokból, a képernyőn keresztül árad felénk a szellemi bóvli, a szennyes gondolat, az esztétikai-erkölcsi-világnézeti mocsok, egyre jobban teret hódít a durvaság, az erőszak, a hazugság… Körülvesz bennünket a döntően önző és haszonelvű világ, amely elérni és megszerezni akar, amely az élet minőségét csak az anyagi javakban és az élvezetekben méri.

E „tiszta fényű lappal”, ahogyan Hegyi Béla író, esszéista nevezte, a Tanú tiltakozni kíván a mindennapjainkat elárasztó szellemi igénytelenség ellen.

A nemzeti kultúra és műveltség terjesztésével, a korrekt tájékoztatás megteremtésével ez a folyóirat - a maga szerény módján - szeretné elősegíteni az emberi személyiség méltóságának, egyenlőségének és tiszteletének, mint demokratikus eszménynek a megvalósítását.

Az irodalom, a szellem, a szív erejével kíván hozzájárulni a honfitársak igazságosságra, szabadságra és hazaszeretetre történő neveléséhez, az ismeretek és eszmék szabad kicseréléséhez, a hazánk múltjának és jelenének pótolhatatlan, egyedi és meg nem újítható forrását jelentő kulturális örökségünk megőrzéséhez.

Európa szívében csak erős nemzeti műveltséggel, évszázados hagyományainkkal tudunk megmaradni függetlennek, magyarnak. Ismert, hogy a nemzeti öntudatot történelmünk viharos századaiban az irodalom, a kultúra tudta megőrizni. A nemzetmegmaradás egyik legfontosabb eszköze a nemzeti kultúra: ha van nemzeti kultúránk, létezik nemzet is. A diktatúra időszakaiban az irodalom jelentette az egyedüli kapaszkodót, a vigaszt; szólt helyettünk az egész nemzet helyzetéről, kínjairól. A Tanú /Németh László emlékére/ azért született, hogy szellemi-lelki otthona legyen azoknak az öntudatos, tenni akaró polgároknak, akik még hisznek az eszményekben, a kultúra összetartó erejében.

Ma költők, írók, tudósok helyett médiasztárokra hallgatnak a gyermekeink, és megmosolyogni való bolond, aki elérzékenyül a kristálytiszta költészet olyan hangjain, mint Áprily Lajos Március című versének utolsó strófája, amely így hangzik:

„Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet,
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng - úgy-e zeng, úgy-e zeng a szíved?”

A Tanú, indulásakor arra vállalkozott, hogy a kortárs irodalom, a művészetek, valamint a hiteles történetírás és politológia eszközeivel szolgálja az igényes olvasókat, fölvállalva a nemzeti értékeket, a polgári esztétikai-erkölcsi értékrendet.

A közjó elkötelezett és önzetlen szolgálatára törekedve igyekszem megtartani azt az erkölcsi-szakmai igényességet, amit a lap ars poeticájában megfogalmaztam.
Nem várom el olvasóimtól, hogy véleményük mindenben egyezzen a szerző meggyőződésével, pusztán arra törekszem, hogy írásaimmal továbbgondolkodásra késztessem, éltessem, hitet és önbizalmat adjak. Az aztán már az olvasó dolga, hogy saját élményeivel, tudásával, gondolataival, érzésvilágával egészítse ki az olvasottakat, és alakítsa ki saját álláspontját, véleményét a körülöttünk levő világról.

De ahogyan azt a híres argentin író, Borges megfogalmazta: „Akárcsak az olvasás, az előadás is közös munka, és azok, akik hallgatják, nem kevésbé fontosak, mint az, aki beszél...”

Hiszem, hogy a lap munkássága nem hiábavaló, és a Tanú-nak hosszú évekig helye lesz a polgári Magyarország kulturális térképén.

Adjon Isten ehhez mindig elegendő erőt!



Szabó Piroska

2020. augusztus 10., hétfő

„…fáradt vagyok Európától”

 Gondolataink játszanak velünk. Nem csupán azért, mert száguldanak, hanem azért is, mert olykor meglepő asszociációkra késztetik akaratlanul is az embert.


Magam például sosem gondoltam volna, hogy a Gyulai Várszínház idei, immár 57. alkalommal megszerkesztett, méghozzá páratlan tehetséggel összeállított évadjáról s benne a Márai Sándor Napokról nekem egy Cs. K. nevű – magát politikusnak, én meg őt hazaárulónak tartó – magyar uniós képviselő jut majd eszembe. Márpedig így történt.


Írásom címe a Szatmárnémeti Északi Színház előadásának címét s persze Márai egyik kijelentését idézi. Még végig sem hallgattam a nagyszerű összeállítást, máris minden kétséget kizáróan tudtam, Márai, mint annyiszor, ezzel a mondatával is „fején találta a szöget”. Röviden és nagyon pontosan kimondta azt, amit manapság sokan érzünk: fáradtak vagyunk Európától.


Mert Európa elveszi, ellehetetleníti a jóra való törekvéseinket, mert szünet nélkül hazudik, titkolózik, diszkriminál, mert szóban és tettekben is igazságtalan, tele van hátsó szándékkal, s még csak véletlenül sem mutatja azt, hogy mi, itt Európában, immár egy unión belül, igazi közösség lennénk. Mi több, meg is akadályozza az erre való törekvéseinket.


Itt van például fentebb a monogramjával jelzett EP-képviselő, Cseh Katalin, aki a napokban azzal a kétségtelenül eredeti gondolattal kápráztatta el a magyar embereket, hogy az uniótól kérne pénzt a balliberális sajtó számára. Magyarán Cseh még a balliberális ellenzéket is eladná az uniónak. Ha jól értettem, hiszen amúgy Cseh „nem bontotta ki az igazság minden részletét”, ezzel a baloldali sajtó végképp és nyíltan az unió álliberálisainak játékszerévé, irányítottjává válna, hiszen régóta tudjuk, az diktál, aki a pénzt adja.


Hogy az NGO-szervezeteket kívülről pénzelik, már régen nyilvánvaló. Hogy ezzel beleszólnak egy ország politikájába, belügyeibe, méghozzá durván, az is nyilvánvaló. Miként az is, hiszen átéltük, hogy az álliberális és posztkommunista társaság az úgynevezett rendszerváltás után kirabolta, eladósította az országot.


Ám az kissé meglepett, mert úgy látszik, az arcátlanságnak sosem lesz határa, hogy még a baloldali sajtó fenntartását is az európai álliberálisokra bíznák, ha már a hazai baloldal, vörösbáróival egyetemben – egyelőre – nem óhajt a saját nézeteit terjesztő sajtóra költeni.


Igen, sokan vagyunk, akik belefáradtunk Európába. Mert mikkel is kényszerülünk szinte naponta szembenézni az unió tagjaként? Csak igazán néhány „apróság” az utóbbi napok híreiből!


A Magyar (magyar?) Helsinki Bizottság az Európa Tanácsnál tevékenykedik serényen azért, hogy a börtönbizniszben részt vevő ügyvédek megkapják a sikerdíjukat, melynek folyósítását az Ország­gyűlés egyelőre szünetelteti. Továbbra is özönlenek a bevándorlók. S mi még mindig nem kaphatunk választ arra a kérdésünkre, vajon a migránssimogató országok miért is nem küldenek repülőgépeket a szegény, szenvedő, Európába vágyakozó „menekültekért”, hogy kiválogatva azokat, akikre szükségük van, megkíméljék őket a sokhetes, veszélyeket rejtő csónakázástól, gyaloglástól, migránstáboroktól? Vagy mi a magyarázatuk arra, hogy hetek-hónapok óta szinte csak életerős férfi migránsokat látunk?


Mi itt, Magyarországon egyre nehezebben próbáljuk védeni a határt, de még csak egy jó szót sem kapunk érte. Azt is kérdezzük, s már jó régen, miképpen létezhet, hogy évek óta nem tudhatjuk meg, mit jelent a jogállam az unió szerint, hiszen a kezdetektől fogva ezt a meg nem magyarázott fogalmat ismételgetik imamalomként, csak éppen értelmezni nem óhajtják. Elhiszi-e még valaki, hogy a NATO megvéd bennünket bárkitől és bármitől? Mindez és még ezer példa mutatja, hogy gyalázatos hátsó szándékok működtetik világunkat, tele nekünk (nekünk is) szóló fenyegetésekkel, pénzzel való zsarolással.


Ráadásként, meglepetésként azt is megkaptuk, mily káros a fehér kulturális dominancia. Hogy miért káros, arra nincs magyarázatuk. És mindezt, némi képzavarral élve, még a mi fejünkhöz is vágják, holott történelmünk során sohasem gyarmatosítottunk, raboltunk ki senkit. Sem népcsoportot, sem országot. Ellentétben velük. Nos, hogy is ne fáradnánk bele az örökös, méltatlan, megalázó csatározásokba? A történelem folytonos eltagadásába, félremagyarázásába? A politikai korrektségnek nevezett új keletű ostobaságba? Miért is kell jelző egy erkölcsi fogalom mellé? Ha politikailag korrekt vagyok, például mert minden „másságért” rajongok reggeltől estig, akkor vajon emellett lehetek rabló, durva, trágár, erőszakos, rendbontó és ostoba?


Van tehát indokunk fáradtnak lenni Európától. Fáradtságunkban és olykor reménytelenségünkben is reményt és vigaszt a csodálatos magyar – és nem magyar – szellemi óriások, gondolkodók, művészek adnak. Visszatérek hát, mint oly sokszor, Máraihoz. „Hallgatni akartam. De aztán megszólított az idő, és éreztem, hogy nem lehet. Szeretném elmondani, mi történt a polgári műveltséggel ezekben az években és mi az, ami a régi Európából megmaradt. Megszűnt egy életforma és egy műveltség… a humanista, polgári gondolatvilág, melynek szellemében nevelkedtem, melynek műveltségében és életformájában éltem, melynek szellemi és erkölcsi örökségét magaménak éreztem, és soha megtagadni nem tudom.”


Úgy gondolom, bennünket is szólít az idő. S bármennyire is bele­fáradtunk, nem hallgathatunk. S még ha pátosszal telinek tűnik is, semmiképpen sem felejthetjük, semmiképpen sem tagadhatjuk meg azt a szellemi és erkölcsi örökséget, amelyet többek közt Márai is ránk hagyott.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Jó tanács

 „Putyin halálos beteg, az orosz hadsereg a padlón van – hogyan szépíti a nyugati média az ukrajnai helyzetet” – ezzel a címmel közölt publi...