Keresztapák

A Kádár-rendszer egyik sajátossága a szocialista vezetők vélt magasabb rendű erkölcséből fakadt, s azzal járt, hogy a munkás–paraszt hatalom kiteljesedése során magas polcra jutó pártvezetők egy szint fölött igazából hibázni sem tudtak. Ha mégis, a vétkest a legrosszabb esetben érdemei elismerése mellett felmentették, s mondjuk, egy konzervgyárba helyezték igazgatónak. Ez körülbelül olyan büntetésnek számított a pártelitben, mintha valakit egyenesen Szibériába száműztek volna vagy a recski kőfejtőbe.

Hírlapíróként magam is úgy gondoltam sokáig, hogy a nagyhatalmak alkufolyamatában ránk köszöntő rendszerváltoztatás végleg betesz a Kádár-rendszernek, a jogállam, a piacgazdaság, a demokrácia felülírja a régi világot. Aztán átlépve Budapest határán, persze néha-néha azért a fővárosban is, úgy éreztem, nem mindenhol ért véget a Kádár-rendszer. Itt van mindjárt Szeged, a baloldali mintaváros esete. A települést 2002-ben ifjúszocialista, Szegeden végzett egyetemisták vették be. Botka László nem csupán a város polgármestere lett, egyenesen a szocialisták választmányi elnöke, 2002 óta négy választást nyert, így hát azon sem csodálkozhattunk, hogy egyszer csak a párt miniszterelnök-jelöltjeként bukkant fel. Nem kisebb karriert futott be egyetemistatársa, mindmáig hűséges Sancho Panzája, Ujhelyi István, aki meg sem állt az Országgyűlés alelnöki posztjáig, most meg lassan tíz éve már a szocialisták európai parlamenti képviselője, Brüsszel baloldali büszkesége. Sőt, ő már az ENSZ Turisztikai Világszervezetének a nagykövete is. Nemzetünk ékköve, fénylő csillaga.

Bár, ha Nyugat-Európában egy politikusról kiderülne, hogy személyi sofőrje egy csődbűncselekményben félmilliárd forintot vesz át, a pénz pedig elillan, nincs élő ember, aki elhinné, hogy ehhez főnökének a világon semmi köze nincs. Hogy a főnök csak egy balek. Mellesleg ezzel Ujhelyi sem szokott dicsekedni Brüsszelben. Akárcsak Botka, aki még be sem jelentkezett miniszterelnök-jelöltnek, máris megnyílt előtte az összes uniós ajtó, európai parlamenti méltóságok fogadták, a „Fizessenek a gazdagok!” programja alapján pedig már-már azt gondolhatták, új Peyer Károly született.

Közben Szegedről, Magyarország harmadik legnagyobb városáról nem sejthettük, hogy testvérvárosa valójában Nápoly lehetne, a Camorra egyik fészke.

A történteket nem ismerve, nem érzékelhettük, hogy a település polgármestere nem nagy formátumú városvezető, hanem csupán egy nagyhatalmú kiskirály, akitől még a politikai ellenfelei is rettegnek a köréje épülő kapcsolati védőburok miatt. Ameddig a Szeviép-ügy, a parkolóbotrány, a Mars téri kereskedők ingatlanjainak ledózerolásáról nem tudtunk semmit, nem gondolhattuk, hogy a Kádár-rendszer párturalma kismiska ahhoz képest, amilyen világot ezek az emberek Szegeden teremtettek. A városházán Botkától olyanok kapnak hivatalt, akinek hozzátartozója „véletlenül” az ügyészségen, a rendőrségen vagy a bíróságon tölt be vezető pozíciót. A város elítélt főjegyzőjének felesége a rendőrkapitányság munkatársa, a megyei bíróság elnökének volt férje a Mars téri dózerolás idején az önkormányzat jogi bizottsága vezetője, s azt javasolja, hogy a dózerolást minősítsék áthelyezésnek. A város vezető ügyészének ügyvéd felesége az önkormányzat ingatlankezelő cégének jogtanácsosa. A városi és megyei rendőrkapitány ajándék parkolóbérleteket kap, majd amikor esküjük alapján meg kellene védeniük a polgárok javait, inkább karhatalmat adnak Botkának a jogsértésekhez.

A Cosa Nostra keresztapái csak álmodhattak ilyen világról.