Sárbogárd, 1989. május 19. Ünnepélyesen elbúcsúztatják a Szovjet Déli Hadseregcsoport 144. harckocsiezredének T–72-es tankjaival hazánkból kivonuló állományát. Később az egységet a Szovjetunióban feloszlatták
(Fotó: MTI/Friedmann Endre)
A rendszerváltozás éveiben és azt követően nemcsak a megváltozott belpolitikai, hanem a külpolitikai helyzet miatt is lényeges volt egy új biztonságpolitikai koncepció kidolgozása és ezzel együtt a Magyar Néphadsereg, majd Magyar Honvédség átalakítása.
A címben jelzett három esztendőben a világpolitikában a következő jelentősebb események történtek.
A keleti blokk országaiban – ha különböző mértékben is, de – végbement egyfajta rendszerváltás, a korábbi kommunista vezetők megbuktak. Felbomlott az 1955-ben létrehozott Varsói Szerződés rendszere, elkezdődött a Szovjetunió bomlási folyamata, amelynek következtében több államra esett szét. Ennél sokkal súlyosabbnak bizonyult Jugoszlávia felbomlása és az ezzel együtt kialakult háborús helyzet vagy a Romániában történt magyarellenes atrocitások. Szomszédaink közül csupán Ausztria volt teljesen stabil államnak tekinthető, ugyanakkor a cseh és szlovák „szakítás” is viszonylag rendezett keretek között zajlott, de a magyar kisebbség kérdését sajnos itt sem sikerült rendezni. Lényegesek voltak még a NATO és a VSZ között zajló fegyverzetkorlátozási tárgyalások is.
Magyarországon a hadsereg fejlesztését nem csupán az anyagi lehetőségek határozták meg, hanem az ország kialakítandó védelmi koncepciója is, amely összefüggött a külpolitikai stratégiával és az ezzel összhangban megfogalmazandó biztonságpolitikai koncepcióval. Mindezt az ország pénzügyi helyzete, a külpolitika és a hadsereg igényeinek hármasságában kellett megfogalmazni. A külpolitika terén a szovjet, a román és a jugoszláv helyzet, továbbá a VSZ-ből történő magyar kihátrálási szándék volt a döntő. Utóbbi több okból sem volt egyszerű, a régió stabilitása és a szomszédos államok katonai erőfölénye és a haderőben rendszeresített jelentős számú szovjet eszközök miatt sem. Így Magyarország nemcsak gazdaságilag (piacok, kőolaj, földgáz és egyéb nyersanyagok, stb.), hanem katonailag is kiszolgáltatott helyzetben volt a Szovjetunióval szemben. A későbbiekben a NATO-val történő együttműködés, majd a jövőbeli tagság kérdése is előtérbe került, bár ez csak később kapott nagyobb nyilvánosságot.
A rendszerváltozás során formálódó védelmi doktrína kialakítása a régió helyzetének alakulása miatt is nehezen ment, így csak 1991-ben sikerült e kérdésekben részben dűlőre jutni. Mindennek függvénye volt a haderő területi elhelyezkedésének és struktúrájának az átalakítása és a későbbi tervezett technikai fejlesztése is.
Cél az elégséges védelem
A címben jelzett röpke három esztendőben nagyot változott a világ. Például 1989 tavaszán még a bukaresti VSZ-csúcson elfogadott elvek alapján egy „utasítgató” stílusú, 2000-ig tartó fejlesztési tervezetet küldtek a szovjetek, amit a magyar katonai vezetés elfogadhatatlannak tartott, így el is utasította.
A tervezet a két katonai tömb közötti feszültség csökkenésével számolt, a vegyi és atomfegyverek leépítése mellett azonban a támadó célokat szolgáló rakéta- és kozmikus fegyverrendszerek és a híradás fejlesztését javasolták. A mindezt kiszolgáló népgazdaság „felturbózását” is lényegesnek vélték. Mindennek során a szovjet katonai vezetés nem számolt a pénzügyi és gazdasági realitásokkal. A tömbök haderőit 1990 áprilisában még egyenértékűnek vélték – vagy legalábbis így próbálták meg beállítani a magyar félnek –, de a NATO későbbi minőségi fölényétől tartottak. A pénzügyi krízisben a haderő csökkentése mellett a védelmi képesség fejlesztését tervezték, hogy adott esetben el tudják hárítani a nyugatról jövő támadás lehetőségét. A VSZ metamorfózisát két ütemben akarták megvalósítani, így 1995-ig az elégséges védelem kialakítása lett a cél, eszközül használva ehhez a bécsi tárgyalásokat, amelyek során a kölcsönös leépítést helyezték előtérbe. A minőségi fejlesztéseket 1995 és 2000 között tervezték megvalósítani új fegyverek rendszeresítésével és a régiek modernizálásával a szárazföldi, a légi és a flottaerőknél egyaránt.
Mindezzel a következő volt a tervük: „Megvalósításuk célja a NATO és a VSZ közötti katonai-hadászati egyensúly megőrzése, valamint az elégséges védelem biztosítása egy esetleges agresszió elhárítására, figyelembe véve a gazdasági és katonai lehetőségeket, valamint az Európában és a világban kialakult katonapolitikai helyzetet.” Úgy képzelték, hogy egy „…ideiglenes visszavonulást követően a későbbiekben, ekkor már megerősödve, ismét támadásba mehetnek át”. Tehát amíg a felszínen a leszerelésről stb. vitatkoztak, addig a „mélyben” voltak másfajta tervek is egyfajta „taktikai visszavonulással” kapcsolatban. Éppen ezért különösen fontos a hadtörténelem tanulmányozása, sok esetben a valós, mögöttes szándékok válnak ezáltal megismerhetővé.
Leépítés és átalakítás
Az új és önálló magyar védelmi doktrína kidolgozását az Antall-kormány idején, 1990 második felében kezdték meg. A Védelmi Kutatóintézetben és az MH Vezérkarnál is készültek tanulmányok, majd a parlamenti pártok képviselőivel vitatták meg az anyagokat, és készítették el a két, a HM-kabinet elé kerülő dokumentumot. Az október 18-án megtárgyalt anyagok már tartalmazták a későbbiek alapjait, így kimondták, hogy az elsődleges cél az ország védelme, amelyet a haderő mellett két- és többoldalú nemzetközi szerződésekkel is szükséges szavatolni.
A magyar biztonságpolitika fő elemévé a háború elkerülése, a béke fenntartása és a védelemhez szükséges haderő kialakítása, továbbá az államigazgatásnak, a lakosságnak és a gazdaságnak a háborúra történő felkészítése vált a következő három elv alapján: együttműködés, visszatartás és védelem. A kialakult geopolitikai, regionális biztonsági és gazdasági helyzetben nemcsak az Antall-kormány, hanem az ellenzék is elvetette a haderő fejlesztését, ehelyett a diplomáciai háló kiépítése került előtérbe. Egy tömbön kívülivé váló, instabil térségben lévő, eladósodott országnak nem volt sok lehetősége. Ez ma bármennyire is furcsának hangzik, a korszak politikai elitje egyszerre érezte a VSZ-ben való maradás és az abból történő kilépés veszélyét is. A legrosszabb forgatókönyv egy Magyarország nélküli VSZ fennmaradása lett volna, de szerencsére ez nem következett be.
Ebben a helyzetben a hadsereg leépítése és ezzel együtt történő átalakítása vált meghatározóvá. Mindezt az is nehezítette, hogy a honvédség struktúrájában és fegyverzetében aránytalanságok voltak, mert eredetileg támadó háborúra készítették fel, de erre is csak az itt lévő szovjet alakulatokkal együtt lett volna adott helyzetben képes. Legjobb példa volt erre az atomrakéták esete, hiszen amíg a magyar alakulatoknál voltak a hordozóeszközök, addig a szovjetek őrizték az atomfejeket, amelyeket csak háborúban adtak volna át a magyaroknak. A szovjet csapatkivonást követően itt maradt eszközök az atomfejek nélkül csupán egy ház romba döntésére alkalmas SCUD-rakéták hordozórészei voltak, így ezek további rendszerben tartásának nem volt értelme. Ugyanakkor a haderő jelentős része nyugaton helyezkedett el, így több egységet kellett keletre áttelepíteni.
Az 1989 és 1992 közötti haderő leépítése és átszervezése során az effajta anomáliák felszámolására is kiemelt figyelem jutott. Lényeges szemponttá vált egy gyorsan mobilizálható, a határ lezárására is képes határőrség kialakítása, ugyanis egy formálódó menekültválságtól tartottak, különösen a Szovjetunió és Jugoszlávia felől. Előbbi esetben az állam rendezetlen felbomlása mellett egy esetleges visszarendeződés veszélye is fennállt, amelytől már Németh Miklós is tartott.
A bécsi tárgyalások során a hazai biztonságpolitikusok azzal számoltak, hogy a környező államok nagyobb mértékben csökkentik a csapataikat, mint Magyarország, így nyomasztó erőfölényük mérséklődni fog. A katonai vezetés a magyar haderő átalakítása után és a bécsi tárgyalások várható megállapodásainak köszönhetően azzal számolt, hogy esetlegesen egy szomszédos ellenféllel vívandó konfliktus során Magyarországnak sikerülhet egy védekező háború megvívása, de a Szovjetunió természetesen ez alól kivételt képezett. Az effajta háborút hagyományos fegyverekkel vívott, gyors lefolyásúnak képzelték.
Közeledés a Nyugathoz
A megoldást 1991 elején a korábbiak mellett még a következőkben látták: A meglévő kapcsolatok bővítését tűzték ki célul az Európai Közösség és az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet (EBEÉ) felé is. Gazdasági, pénzügyi és energetikai téren a sokoldalú viszonyrendszer kialakítása, az így elnyerhető önállóság vált fontossá.
A humanitárius és emberi jogok biztosítása, az ENSZ-ben történő fokozottabb szerepvállalás, a térség államainak a nyugati szervezetekbe történő integrálódásának az elősegítése szerepelt még a célok között. Az esetleges szovjet visszarendeződést követően egy új integrációs stratégia kialakítását vetették fel.
A haderő terén 1995-ig a strukturális átalakítást tervezték és ezzel együtt különböző új tervek kidolgozását.
A modernizációt 1995 után a pénzügyi lehetőségek várható javulásával akarták megvalósítani. Ez utóbbi a haderő egyre elavultabbá váló fegyverzete miatt is lényeges volt. Mivel a vadászrepülők 1995-re vagy használhatatlanná váltak, vagy nagyjavításra szorultak volna, így végül a MiG–29-ek beszerzése létszükségletté vált.
Az átszervezés során a haderő mozgékonyságának, kiképzettségének a növelése, lépcsőzetes elhelyezkedésének kialakítása lényeges volt. Biztonságpolitikai kérdésben csak 1991 végére sikerült dűlőre jutni, mindezt a gyorsan változó politikai helyzet is nehezítette.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése