Olvasóinknak

Kedves Olvasóink!



Szeretettel és Tisztelettel köszöntöm Önöket!

Mielőtt a Tanú vélemény rovat szellemi önarcképét átnyújtanám Önöknek, engedjék meg, hogy köszönetet mondjak azért a szeretetért, bizalomért, amelyet a lap indulása óta Önöktől kaptam. Köszönöm a biztatást, az elismerő szavakat, még egyszer köszönöm, és továbbra is elvárom a segítő szándékú kritikákat, bíráló megjegyzéseket is, amelyet Önöktől kaptam.

„Nyelvében él a nemzet!” – hangzik a máig ható intelem. Ez a nyelv pedig napjainkban végveszélyben van! A könyvekből, a folyóiratokból, a képernyőn keresztül árad felénk a szellemi bóvli, a szennyes gondolat, az esztétikai-erkölcsi-világnézeti mocsok, egyre jobban teret hódít a durvaság, az erőszak, a hazugság… Körülvesz bennünket a döntően önző és haszonelvű világ, amely elérni és megszerezni akar, amely az élet minőségét csak az anyagi javakban és az élvezetekben méri.

E „tiszta fényű lappal”, ahogyan Hegyi Béla író, esszéista nevezte, a Tanú tiltakozni kíván a mindennapjainkat elárasztó szellemi igénytelenség ellen.

A nemzeti kultúra és műveltség terjesztésével, a korrekt tájékoztatás megteremtésével ez a folyóirat - a maga szerény módján - szeretné elősegíteni az emberi személyiség méltóságának, egyenlőségének és tiszteletének, mint demokratikus eszménynek a megvalósítását.

Az irodalom, a szellem, a szív erejével kíván hozzájárulni a honfitársak igazságosságra, szabadságra és hazaszeretetre történő neveléséhez, az ismeretek és eszmék szabad kicseréléséhez, a hazánk múltjának és jelenének pótolhatatlan, egyedi és meg nem újítható forrását jelentő kulturális örökségünk megőrzéséhez.

Európa szívében csak erős nemzeti műveltséggel, évszázados hagyományainkkal tudunk megmaradni függetlennek, magyarnak. Ismert, hogy a nemzeti öntudatot történelmünk viharos századaiban az irodalom, a kultúra tudta megőrizni. A nemzetmegmaradás egyik legfontosabb eszköze a nemzeti kultúra: ha van nemzeti kultúránk, létezik nemzet is. A diktatúra időszakaiban az irodalom jelentette az egyedüli kapaszkodót, a vigaszt; szólt helyettünk az egész nemzet helyzetéről, kínjairól. A Tanú /Németh László emlékére/ azért született, hogy szellemi-lelki otthona legyen azoknak az öntudatos, tenni akaró polgároknak, akik még hisznek az eszményekben, a kultúra összetartó erejében.

Ma költők, írók, tudósok helyett médiasztárokra hallgatnak a gyermekeink, és megmosolyogni való bolond, aki elérzékenyül a kristálytiszta költészet olyan hangjain, mint Áprily Lajos Március című versének utolsó strófája, amely így hangzik:

„Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet,
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng - úgy-e zeng, úgy-e zeng a szíved?”

A Tanú, indulásakor arra vállalkozott, hogy a kortárs irodalom, a művészetek, valamint a hiteles történetírás és politológia eszközeivel szolgálja az igényes olvasókat, fölvállalva a nemzeti értékeket, a polgári esztétikai-erkölcsi értékrendet.

A közjó elkötelezett és önzetlen szolgálatára törekedve igyekszem megtartani azt az erkölcsi-szakmai igényességet, amit a lap ars poeticájában megfogalmaztam.
Nem várom el olvasóimtól, hogy véleményük mindenben egyezzen a szerző meggyőződésével, pusztán arra törekszem, hogy írásaimmal továbbgondolkodásra késztessem, éltessem, hitet és önbizalmat adjak. Az aztán már az olvasó dolga, hogy saját élményeivel, tudásával, gondolataival, érzésvilágával egészítse ki az olvasottakat, és alakítsa ki saját álláspontját, véleményét a körülöttünk levő világról.

De ahogyan azt a híres argentin író, Borges megfogalmazta: „Akárcsak az olvasás, az előadás is közös munka, és azok, akik hallgatják, nem kevésbé fontosak, mint az, aki beszél...”

Hiszem, hogy a lap munkássága nem hiábavaló, és a Tanú-nak hosszú évekig helye lesz a polgári Magyarország kulturális térképén.

Adjon Isten ehhez mindig elegendő erőt!



Szabó Piroska

2018. október 7., vasárnap

A madám és a lányok

Valamikor, a Mónika Showban elgondolkodva néztem a csatornából kirángatott és ötezerért szereplésre idomított nyomorultak hajcsárát, azt a pajkos mosolyú, csettintésre álfelháborodást produkáló nőt, és feltettem magamnak a kérdést: érdemes volt ezért egyetemre járnod? Diplomát szerezned? Érdemes volt úgynevezett értelmiséginek álcáznod magad, miközben soha nem látott mélységbe buktál le?


Aztán teltek-múltak az évek, és már nem tettem fel semmilyen kérdést. A kép­ernyőn sorra feltünedeztek ugyanis úgynevezett csúcsértelmiségiek, akik valóra váltották a hajdani Piramis együttes kívánságát, és lett két életük: az egyikben roppant öntudatosan szelték a habokat a szellemtudomány tengerén, a másikban pénzért, nagyon sok pénzért szórakoztatták a csőcseléket.

Így járt Tilla, aki állítólag filmrendező, de számomra csak ugrándozva hadováló „műsorvezető” valamelyik valóság­show-ból. Vagy ott van Stohl András, akit színésznek mondanak, de valójában izgatottságot és feszültséget színlelő médiaprostituált (szintén „műsorvezető”). Alföldi Róbert, aki aztán csúcsértelmiségi a javából, de a pénisz alakú lámpák színpadi megjelenítésének mestere emlékezetemben mégis úgy tűnik fel, mint aki a térdét csapkodja jókedvében, és nagy komolyan elemzi néhány egysejtű embertársunk úgynevezett produkcióját valamelyik tehetségkutatóban. Újabban Alinda, az intellektuális beszélgetések nagyasszonya tűnt fel a Nyerő Páros című realityshow-ban, egy cseppet árnyalva mindazt, amit eddig magáról mutatott nekünk.

A Majka-féle ösztönylényekről mostantól egyetlen szót sem szólhatunk. Ők teljesen önazonosak, közönséges bunkók, akiknek óriási ismertséget hozott a kereskedelmi televíziózás, és megszabott életpályájuk helyett úgynevezett celebek. Mondom, a Majkákkal semmi baj, hasonló a hasonlót szereti, hajszálpontosan olyanok, mint kedves rajongóik. Ők egymásért vannak, egymásért élnek, megérdemlik és feltételezik egymást.

A baj az értelmiségi kasztból lebucskázott pályaelhagyókkal van. Akik a szellemi erőtől duzzadó, alkotó embert mímelik nekünk, miközben jó pénzért bármit megtesznek. Vetkőznek és öltöznek, foguk között naranccsal a szájukban egyensúlyoznak egy trambulinon, és azt hazudják vértehetségtelen, hamis hangon kornyikáló kisgyerekeknek, hogy jaj, cica, eszem azt a csöpp kis szád, de tehetséges vagy, továbbjutottál a középdöntőbe.

Hogy miért teszik mindezt?

A megfejtés: a pénz. A jó öreg pénz.

Azt szokták mondani, hogy nem csak az a prostitúció, ha valaki egy órára odaadja a testét. Az is az, ha valaki egy életen át szerelmet, ragaszkodást színlel, vagy még azt sem, és busás fizetségért biodísz­letnek szegődik egy másik ember mellé. Nos, ha egy úgynevezett rendező, színész vagy televíziós ezekben az agyra és szívre káros moslékműsorokban heherészik jó pénzért, akkor médiaprostituált. Akár egy percig teszi, akár egy életen át, mindenképpen és végérvényesen az. Megfizethető, a katalógusból kiválasztható és bármire kapható alkalmazott. Jelenlegi tudásunk szerint Tilla, Stohl, Alföldi és Veiszer pénzért bármit megtesz, ha megfizeted. Mindezt azért fontos leszögezni, mert ugyanezek az emberek fenntartják maguknak a jogot, hogy úgynevezett szellemi ügyekben is véleményt formáljanak, úgy gondolják, nekik szavuk van a magyar társadalomban.

Pedig dehogy van nektek szavatok, mars vissza a műsorba, szolgálni az alsó Magyarországot! Nem a szegényekről, hanem választott barátaitokról, a debilekről, az igénytelenekről, a tudatlanokról és az irigy, buta prolikról beszélek. A ti rajongóitokról. Akikkel pénzért eljegyeztétek magatokat, és akiknek a kedvéért kiiratkoztatok az igényes, művelt, magára valamit adó emberek közösségéből.

Szóval, a kuplerájként üzemelő reality show és tehetségkutató után senki ne jöjjön azzal, hogy ő nem alkalmazott abban a házban, és nem a betérő vendég kéjvágyának kielégítése a célja. Mert bizony, az. És a másik életetek a színlelés: hogy ti érzékeny művészek és okos kérdezők vagytok, meg eredeti színészek, rendezők – egy frászt! Közönséges prostituáltak vagytok, és ez még akkor is igaz, ha a madám szép ruhába öltöztetett és kicsinosított benneteket, és társadalmi kérésre bármikor előrántjátok bárcátokat, amiben még értelmiségiként szerepeltek, de mindenki pontosan tudja, valójában mivel keresitek a kenyereteket.

Az a vicc az egészben, hogy Puzsér Róbert, aki ez idő szerint a kereskedelmi televíziózás és a celebkultusz legharcosabb ellenzője, aki megszállottan ír, prófétál, dörög ellenük – nos, ő is celeb. Ugyanolyan alkalmazott a proletárszínházban, mint a többi. Kereskedelmi rádiókban dolgozott, ott bohóckodott a Csillag születik zsűrijében, adás után szerény mosollyal megadta a bankszámlaszámát, hogy volnának szívesek átutalni a pénzét. És még ő hangoskodik a legjobban, szidja rivális celebtársait, úgy tesz, mintha ő nem ugyanabban a kuplerájban kereste volna meg a betevőt.

Az embernek egyrészt semmit sem szabad elfogadnia ezektől a figuráktól, másrészt minden létező fórumon hangsúlyoznia kell, hogy ezek nem művészek és újságírók, rendes foglalkozásuk már régóta nincs, vagy nem is volt. Ők pénzért magukat mutogató közéleti cédák. Ha ezt elmondjuk másoknak, máris tettünk valamit a hazánkért.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

A bárányok, Magyar és a liberális értelmiség

   Bartus László Amerikai Népszava                                                                                                          ...