Olvasóinknak

Kedves Olvasóink!



Szeretettel és Tisztelettel köszöntöm Önöket!

Mielőtt a Tanú vélemény rovat szellemi önarcképét átnyújtanám Önöknek, engedjék meg, hogy köszönetet mondjak azért a szeretetért, bizalomért, amelyet a lap indulása óta Önöktől kaptam. Köszönöm a biztatást, az elismerő szavakat, még egyszer köszönöm, és továbbra is elvárom a segítő szándékú kritikákat, bíráló megjegyzéseket is, amelyet Önöktől kaptam.

„Nyelvében él a nemzet!” – hangzik a máig ható intelem. Ez a nyelv pedig napjainkban végveszélyben van! A könyvekből, a folyóiratokból, a képernyőn keresztül árad felénk a szellemi bóvli, a szennyes gondolat, az esztétikai-erkölcsi-világnézeti mocsok, egyre jobban teret hódít a durvaság, az erőszak, a hazugság… Körülvesz bennünket a döntően önző és haszonelvű világ, amely elérni és megszerezni akar, amely az élet minőségét csak az anyagi javakban és az élvezetekben méri.

E „tiszta fényű lappal”, ahogyan Hegyi Béla író, esszéista nevezte, a Tanú tiltakozni kíván a mindennapjainkat elárasztó szellemi igénytelenség ellen.

A nemzeti kultúra és műveltség terjesztésével, a korrekt tájékoztatás megteremtésével ez a folyóirat - a maga szerény módján - szeretné elősegíteni az emberi személyiség méltóságának, egyenlőségének és tiszteletének, mint demokratikus eszménynek a megvalósítását.

Az irodalom, a szellem, a szív erejével kíván hozzájárulni a honfitársak igazságosságra, szabadságra és hazaszeretetre történő neveléséhez, az ismeretek és eszmék szabad kicseréléséhez, a hazánk múltjának és jelenének pótolhatatlan, egyedi és meg nem újítható forrását jelentő kulturális örökségünk megőrzéséhez.

Európa szívében csak erős nemzeti műveltséggel, évszázados hagyományainkkal tudunk megmaradni függetlennek, magyarnak. Ismert, hogy a nemzeti öntudatot történelmünk viharos századaiban az irodalom, a kultúra tudta megőrizni. A nemzetmegmaradás egyik legfontosabb eszköze a nemzeti kultúra: ha van nemzeti kultúránk, létezik nemzet is. A diktatúra időszakaiban az irodalom jelentette az egyedüli kapaszkodót, a vigaszt; szólt helyettünk az egész nemzet helyzetéről, kínjairól. A Tanú /Németh László emlékére/ azért született, hogy szellemi-lelki otthona legyen azoknak az öntudatos, tenni akaró polgároknak, akik még hisznek az eszményekben, a kultúra összetartó erejében.

Ma költők, írók, tudósok helyett médiasztárokra hallgatnak a gyermekeink, és megmosolyogni való bolond, aki elérzékenyül a kristálytiszta költészet olyan hangjain, mint Áprily Lajos Március című versének utolsó strófája, amely így hangzik:

„Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet,
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng - úgy-e zeng, úgy-e zeng a szíved?”

A Tanú, indulásakor arra vállalkozott, hogy a kortárs irodalom, a művészetek, valamint a hiteles történetírás és politológia eszközeivel szolgálja az igényes olvasókat, fölvállalva a nemzeti értékeket, a polgári esztétikai-erkölcsi értékrendet.

A közjó elkötelezett és önzetlen szolgálatára törekedve igyekszem megtartani azt az erkölcsi-szakmai igényességet, amit a lap ars poeticájában megfogalmaztam.
Nem várom el olvasóimtól, hogy véleményük mindenben egyezzen a szerző meggyőződésével, pusztán arra törekszem, hogy írásaimmal továbbgondolkodásra késztessem, éltessem, hitet és önbizalmat adjak. Az aztán már az olvasó dolga, hogy saját élményeivel, tudásával, gondolataival, érzésvilágával egészítse ki az olvasottakat, és alakítsa ki saját álláspontját, véleményét a körülöttünk levő világról.

De ahogyan azt a híres argentin író, Borges megfogalmazta: „Akárcsak az olvasás, az előadás is közös munka, és azok, akik hallgatják, nem kevésbé fontosak, mint az, aki beszél...”

Hiszem, hogy a lap munkássága nem hiábavaló, és a Tanú-nak hosszú évekig helye lesz a polgári Magyarország kulturális térképén.

Adjon Isten ehhez mindig elegendő erőt!



Szabó Piroska

2018. június 16., szombat

A széttépett Nagy Imre

Nagy Imre hatvan évvel ezelőtti meggyilkolása a magyar történelem egyik legnagyobb szégyene.

„Nagy Imre, Magyarország kommunista miniszterelnöke hatvan évvel ezelőtti meggyilkolása a magyar történelem egyik legnagyobb szégyene. A napi politikai taktika és hatalmi praktika sámlijáról nézve magyarázható, de onnan felegyenesedve már teljesen értelmetlen, elfogadhatatlan barbár tett. A politikai moralitás – van ilyen – megcsúfolása.

Akkor is az, ha Nagy Imre személyének történelmi léptékét nem politikai nagysága vagy kivételessége, hanem moralitása alapozta meg. Életének e tanulságát a rendszerváltáskor közmegegyezés kísérte: a magyar történelemben ismétlődő gyakorlat a - többnyire idegen szuronyok böködő csúcsán ücsörgő - hatalommal szemben fellépők fizikai megsemmisítése, de 1990 környékén úgy tűnt: a nemzet és a politikai elit konszenzusra jutott, ez nem történhet meg még egyszer. Ezt a konszenzust máig nem rúgta fel senki, noha mindkét politikai oldal alaposan kikezdte.

Nagy Imre ma magányos a történelmi emlékezetben. Ami csak körmönfont megfogalmazása annak: a kutya sem kíváncsi rá. A mai jobboldal, amikor még radikális liberális volt, zászlóként használta. Amikor a nacionalista tekintélyuralmat kezdte követni, már kitörölte volna saját múltjából nemcsak a lobogót, hanem azt is, amiért zászlót csinált belőle, s ami Nagy Imrét mártírrá tette: a politikus-emberrel szemben a végsőkig az autonómiáját választó ember-politikus morálját, amihez a mai amorális hatalomnak semmi köze nem is lehet. Azt meg a történelem fekete humorának tudjuk be, hogy a rendszerváltás előtt hevesen antikommunista rendszerellenesség a kommunista miniszterelnök mártíromságából élt.

Nagy Imrét persze a saját elvtársai akasztották fel. Mert bebizonyította: emberarcú, nemzeti szocializmus nem létezik egy nagyhatalmi politikát gyakorló birodalmi diktatúra keretei között, amelynek már csak az emlékezete forradalmi. Az is a gondolatok komoly hiánya, hogy Nagy Imrével a baloldal sem tud mit kezdeni. Megújulásának talán legnagyobb fordulatakor – Gyurcsány Ferenc regnálása idején - is csak annak kimondásáig jutott: Nagy Imrét választja Kádár János helyett. Aminek semmi értelme. Mert részletkérdés, hogy az 1956-os szovjet birodalom vezetőinek vagy Kádár Jánosnak az akaratára gyilkolták-e meg. Nagy Imre halálának oka a »létező szocializmus« szerkezetében rejlik. A bolsevizmusból birodalmi rezonná lett sztálinizmusban, amely nem tűr meg semmilyen »elhajlást«. Márpedig lehetett elkötelezett követője valaki a társadalmi egyenlőség vallássá tett hitének, ha látta a jelszavak és a gyakorlat szakadéknyi ellentmondását, nem tehetett mást, mint hogy szakít vagy szembefordul a rendszerrel. Egyénként sokan megfordultak ezen a damaszkuszi úton. A baloldal mint politikai alakzat ezt nem tette meg. Frusztráltan forgolódik csak a makadámon, megújulást bugyborékolva.

Nagy Imre nem kért kegyelmet, és mártír lett. Kádár nem nyert feloldozást, bármennyire méltánylandó is, amit az ország ellen az országért és a nemzetért tett. Nagy Imrére senki sem kíváncsi, Kádárt túl sokan visszasírják. Amiben a mai hatalom is bűnös.”


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

A bárányok, Magyar és a liberális értelmiség

   Bartus László Amerikai Népszava                                                                                                          ...