Nem tudom, mennyire világos ez a mi hazánkban, de: Sebő Ferenc ma az egyik legnagyobb magyar. Vannak helyzetek, amikor értelmetlen félni a nagy szavaktól, ezért nem is ijednék meg most egyáltalán: Sebő ötvenévnyi kultúrafelfedező, -szervező, -előadó és -csináló tevékenységéből olyan kivételes, egyenes, őszinte és tiszta életmű állt össze, amelyet csak tisztelni, csodálni, rajongani, még inkább pedig szeretni lehet.
E köré az életmű és életút köré szervezte a Müpa Budapest az idén a népzene immár hagyományos ünnepét. Egyrészt azért, mert maga a népzene eleve nem tarthatna ott, ahol, ha azok a fiatalok – egy ifjú építészmérnökkel az első sorban – nem kutatják, forgatják, élesztik fel a hatvanas-hetvenes évek fordulójától kezdve, másrészt azért, mert az idő telik-múlik, és Sebő Ferenc hirtelen betöltötte a hetvenet.
Egy ennyire kerek szám alapos számvetésre és sűrű-édesbús emlékezésre is sarkallhat bárkit. Így előzetesen, amellett hogy vajon hogyan szólnak majd a dalok, leginkább az volt még kérdés, hogy miként lehet bölcsen beállítani az arányokat múlt, jelen, jövő között. Igaz, jobban belegondolva, a nosztalgiabulik e fénykorában sem volt mitől tartanunk. A Sebő együttes nem múzeumi darab, vígan működik, klubestjeik rendszeresek, legutóbb az óbudai karácsonyi vásárban láttam-hallottam őket decemberben. Ráadásul tíz évvel ezelőtt is ott voltam a Müpában, amikor a 60. születésnap alkalmából tartott minimum négyórás előadást az ünnepelt, és akkor is a helyén volt az összes hang, minden tekintetben.
A szombat esti koncert koncepcióját mindenesetre magától értetődően illeti abszolút elismerés. Sebő Ferenc azt ókumlálta ki, hogy nem egykori társait hívja a színpadra – Halmos Bélát, Weöres Sándort, Bársony Mihályt, Berek Katit és a többieket vetített archív felvételek idézték meg –, hanem zeneakadémiai tanítványait kéri segítségül. Jelezvén: amibe ők, a mai öregek belekezdtek egykor, annak van és lesz is folytatása.
A háromórás műsornak nem az volt a feladata, hogy eksztázisba kergesse és táncra perdítse a publikumot. Hanem az, hogy a fentebb már méltatott életmű mellett a szubkultúrát is megmutassa, ha nem is teljességében, színességében okvetlenül.
El kellett tehát hangozniuk a legnépszerűbb énekelt verseknek, a József Attiláknak, a Weöreseknek, a Lydiáhoznak, és a legszebb magyar népdaloknak is, továbbá nem véletlenül kaptak vastapsokat az ifjú énekesek-muzsikusok sem. Ha már itt tartunk: sose gondoltam volna, hogy amikor egy tekerőlantos és egy dudás összeáll, az úgyszólván rock and roll.
Sok csúcspont volt, nem sorolom mindet, csak párat említek. Soós Réka és Tímár Sára népdalos blokkját az elejéről, az Egy jó borivó vágáns énekét – „Hívedül lakájt szegődtetsz, címeres gazembert, ki pátenssel lopja össze, ami karddal nem ment” –, a Nagy László-féle Sólyom-éneket. A népzene van és marad, mondta a többedik ráadás után már állva tapsoló telt háznak Sebő, s hátha alkalmas arra is, hogy meggyógyítsa ennek az országnak a lelkét. Nem könnyű a dolga, ha ekkorára vállalkozik – de kicsit akarni valóban minek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése