Olvasóinknak

Kedves Olvasóink!



Szeretettel és Tisztelettel köszöntöm Önöket!

Mielőtt a Tanú vélemény rovat szellemi önarcképét átnyújtanám Önöknek, engedjék meg, hogy köszönetet mondjak azért a szeretetért, bizalomért, amelyet a lap indulása óta Önöktől kaptam. Köszönöm a biztatást, az elismerő szavakat, még egyszer köszönöm, és továbbra is elvárom a segítő szándékú kritikákat, bíráló megjegyzéseket is, amelyet Önöktől kaptam.

„Nyelvében él a nemzet!” – hangzik a máig ható intelem. Ez a nyelv pedig napjainkban végveszélyben van! A könyvekből, a folyóiratokból, a képernyőn keresztül árad felénk a szellemi bóvli, a szennyes gondolat, az esztétikai-erkölcsi-világnézeti mocsok, egyre jobban teret hódít a durvaság, az erőszak, a hazugság… Körülvesz bennünket a döntően önző és haszonelvű világ, amely elérni és megszerezni akar, amely az élet minőségét csak az anyagi javakban és az élvezetekben méri.

E „tiszta fényű lappal”, ahogyan Hegyi Béla író, esszéista nevezte, a Tanú tiltakozni kíván a mindennapjainkat elárasztó szellemi igénytelenség ellen.

A nemzeti kultúra és műveltség terjesztésével, a korrekt tájékoztatás megteremtésével ez a folyóirat - a maga szerény módján - szeretné elősegíteni az emberi személyiség méltóságának, egyenlőségének és tiszteletének, mint demokratikus eszménynek a megvalósítását.

Az irodalom, a szellem, a szív erejével kíván hozzájárulni a honfitársak igazságosságra, szabadságra és hazaszeretetre történő neveléséhez, az ismeretek és eszmék szabad kicseréléséhez, a hazánk múltjának és jelenének pótolhatatlan, egyedi és meg nem újítható forrását jelentő kulturális örökségünk megőrzéséhez.

Európa szívében csak erős nemzeti műveltséggel, évszázados hagyományainkkal tudunk megmaradni függetlennek, magyarnak. Ismert, hogy a nemzeti öntudatot történelmünk viharos századaiban az irodalom, a kultúra tudta megőrizni. A nemzetmegmaradás egyik legfontosabb eszköze a nemzeti kultúra: ha van nemzeti kultúránk, létezik nemzet is. A diktatúra időszakaiban az irodalom jelentette az egyedüli kapaszkodót, a vigaszt; szólt helyettünk az egész nemzet helyzetéről, kínjairól. A Tanú /Németh László emlékére/ azért született, hogy szellemi-lelki otthona legyen azoknak az öntudatos, tenni akaró polgároknak, akik még hisznek az eszményekben, a kultúra összetartó erejében.

Ma költők, írók, tudósok helyett médiasztárokra hallgatnak a gyermekeink, és megmosolyogni való bolond, aki elérzékenyül a kristálytiszta költészet olyan hangjain, mint Áprily Lajos Március című versének utolsó strófája, amely így hangzik:

„Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet,
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng - úgy-e zeng, úgy-e zeng a szíved?”

A Tanú, indulásakor arra vállalkozott, hogy a kortárs irodalom, a művészetek, valamint a hiteles történetírás és politológia eszközeivel szolgálja az igényes olvasókat, fölvállalva a nemzeti értékeket, a polgári esztétikai-erkölcsi értékrendet.

A közjó elkötelezett és önzetlen szolgálatára törekedve igyekszem megtartani azt az erkölcsi-szakmai igényességet, amit a lap ars poeticájában megfogalmaztam.
Nem várom el olvasóimtól, hogy véleményük mindenben egyezzen a szerző meggyőződésével, pusztán arra törekszem, hogy írásaimmal továbbgondolkodásra késztessem, éltessem, hitet és önbizalmat adjak. Az aztán már az olvasó dolga, hogy saját élményeivel, tudásával, gondolataival, érzésvilágával egészítse ki az olvasottakat, és alakítsa ki saját álláspontját, véleményét a körülöttünk levő világról.

De ahogyan azt a híres argentin író, Borges megfogalmazta: „Akárcsak az olvasás, az előadás is közös munka, és azok, akik hallgatják, nem kevésbé fontosak, mint az, aki beszél...”

Hiszem, hogy a lap munkássága nem hiábavaló, és a Tanú-nak hosszú évekig helye lesz a polgári Magyarország kulturális térképén.

Adjon Isten ehhez mindig elegendő erőt!



Szabó Piroska

2017. február 13., hétfő

Kiköpni Gyurcsány Ferencet

Gyurcsány Ferenc, a Demokratikus Koalíció elnökének évértékelője

Gyurcsány Ferenc, a Demokratikus Koalíció elnökének évértékelője Fotó: Végh László / Magyar Nemzet
Ezekben a napokban vált világossá, hogy mi a vergődő magyar baloldal első feladata. Még mielőtt rákanyarodhatna a jövő tavaszi parlamenti választások felé vezető útra. A felismerés nem új. Eddig is tudta mindenki, hogy mi a helyzet, de felvállalni a megoldást, konkrét és végleges döntést hozni senki sem mert. Lehet, hogy most sem születik ilyen. Elvégre odázgatni könnyebb, mint valamit valamiért alapon rácsapni az asztalra. Ám azzal minden érintett szereplő tisztában lehet, hogy beköszöntött a huszonnegyedik óra.

A feladat: a baloldalnak meg kell szabadulnia Gyurcsány Ferenctől. Az embertől, akit eddig – a kissé elkoptatott frázissal – lenyelni és kiköpni sem voltak képesek. Tapasztalhattuk, hogy a híradásokba visszakecmergett Lengyel László politológus éppúgy érti ezt, mint a közeg meghatározó pártembereinek zöme Botka Lászlótól Juhász Péterig. Értették persze négy évvel ezelőtt is. Akkor nem bírták összeszedni a bátorságukat. Nem volt olyanjuk.

Tény, hogy a Demokratikus Koalíció létező párt, értelmezhető bázissal. Tény, hogy ha a baloldal szétaprózódik – tekintettel arra is, hogy az ellenzék eleve többpólusú –, az az érvényes választási rendszerben megnehezíti, aktuális feltevéseink szerint már-már kizárhatóvá teszi Orbán Viktor és a Fidesz legyőzését. 2013–14-ben is ez a megfontolás vezetett a széles-gyurcsányos összefogáshoz. Az eredményét ismerjük: a lista pártjai közül egyedül az MSZP alakíthatott országgyűlési frakciót, miközben a jobboldal másodjára is kétharmadot szerzett. A nagy összeborulás totális kudarcot hozott. Mennyit számíthatott ebben, hogy az amúgy Fidesz-elutasító választók sokasága akkor sem szavazna olyan szövetségre, amely Gyurcsány Ferencet is tartalmazza, ha bottal kergetnék az urnákhoz? Nehéz számszerűsíteni. Ám azt sejtjük, hogy a középtájt tanácstalankodók számára az egykori miniszterelnök elfogadható a legkevésbé a komplett oppozíciós térfélről. Hogy az ördögbe ne ő lenne az első, ha még a szocialisták háta is borsódzik tőle?

Ez így marad, míg világ a világ és ország az ország.

Gyakran felmerül: ha voltak is bűnei a DK elnökének, elévültek rég. Ez egyrészt nem igaz. A 2004. december 5. előtti kampány rettentő hazugságai például nem évülnek el. A 2006 őszén és azután történetek sem nagyon. Másrészt nem is ezek számítanak. A Gyurcsány Ferenccel szembeni általános-elsöprő ellenszenv nem a múltnak szól. Hanem a jelennek. S ha felmerül egy lehetséges jövő víziója, amelynek akár ő is főszereplő-félesége lehetne, attól aztán mindenki fejvesztve menekül.

Gyurcsány Ferenc 2009-es lemondása, majd az MSZP széthasítása után sem tett semmit, amitől kvalitásosabb, tehetségesebb, szerethetőbb politikusnak tarthatná őt a fanatikusok körén kívüli publikum. Ellenkezőleg: minden fellépése, megnyilvánulása újabb és újabb rétegeket pakol a képre, amely egy fárasztó politikai bohócot ábrázol. Messzebbre ne menjünk: minapi évértékelője stílusában-tartalmában tökéletesen illusztrálja mindezt.

Kétségtelen: a politika az eladható demagógia művészete is. Napjainkban különösen az, és minden jel arra utal, hogy ez a közeljövőben pláne így lesz. Csakhogy az, amit Gyurcsány Ferenc csinál, értékesíthetetlen. Rossz ízű szubkulturális termék, semmi több.

Mi lenne, ha mégis úgy merülne fel a dilemma újfent, hogy hát de nélküle Orbán Viktor marad a király? Vele nem? A gyakorlat mit tanít? Botkáéknak egyszerűen muszáj vállalniuk a kockázatot. Történetesen azért is, mert igaz: ha a DK kimarad az összefogásból, annak a szavazóit is el kell gondolkodtatnia. A pártot választani nem tudók farvizén.

Végül: ha nem vállalják a döntést most sem, az nem azt jelenti, hogy minden marad a régiben. Ha tovább gyakorolják a szőnyeg alá söprés művészetét – amihez csodásan értenek –, hamarosan nem marad belőlük semmi. El fognak tűnni mind egy szálig. Jó-jó, annyira nem is okvetlenül hiányoznának. Én nem is aggódom. Elemzek csupán.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Ti urak

Kondor Katalin Ti urak, ott, a magasságos Európai Parlamentben, nem szégyellitek magatokat? Foglalkoztok-e egyáltalán a titeket az álságos u...