A mai közvéleményben széles körben elfogadott, hogy a liberális demokrácia alapján működtetett államvezetési modellek a legalkalmasabbak arra, hogy a népakaratot a leghatékonyabban közvetítsék a törvényhozás részére, és a szükséges korrekciók is időben megtörténjenek. A liberális demokrata modell egyben korlátozásoktól mentes működési szabadságot ad a tőkének, abból a megfontolásból, hogy ez teszi lehetővé a legversenyképesebb működést. A versenyképességnek azonban nem találkozunk a globálison túli kisebb egységekre, országokra bontott definíciójával. Francis Fukuyama a nyolcvanas években odáig ment a modell dicséretében, hogy művében egyenesen a történelem végét vizionálta, egy olyan állapotot, amikor már nincs változtatásokra szükség, az emberiség kiegyensúlyozott, rendezett körülmények között élhet.
Az időközben eltelt negyedszázad azonban sok tényt a felszínre dobott, ami a lelkesedést a liberális demokráciamodell iránt egyre inkább beárnyékolja. Többszörösen bebizonyosodott, hogy az idealizált demokrácia modelljét bizony meg lehet „fúrni”, s ha úgy tetszik, lehetséges a megheckelés is. Szeptember 11. mint hivatkozás, rést ütött az alapvető emberi jogokon. Kiderült, hogy nincs mindenkinek egyforma joga a törvény előtti védelemre. Vannak, akikre már előtte lesújthat a törvény, mégpedig halálosan. A hazafias törvény (patriot act) ugyanis lehetővé teszi, hogy biztonsági érdekből bárkit likvidáljanak, beleértve amerikai állampolgárokat is akár az Egyesült Államok határain belül is. Kétlem, hogy ez találkozott volna a választók előzetes akaratával, hiszen esetleges alkalmazása semmiben sem különbözik abszolút uralkodók vagy diktátorok cselekedeteitől. Ilyen esetekben ők is államérdekekre szoktak hivatkozni.
A demokrácia megcsúfolása a legtöbb esetben a tőke szabad és minden korlátozástól mentes működése érdekében történt az elmúlt évtizedekben. Kezdjük egy hazai példával: 1973-tól az ország fokozatosan eladósodott. Az adósság kezelése a jegybankban folyt. A tartozások egy részének eredetét eltitkolták egészen 1997-ig, majd egy törvénynek nevezett bűnténnyel, az adósságcserének mondott passzussal az adófizetők nyakába varrták. Az állami tulajdonú bankokban felhalmozódott magánzsebekben vagyongyarapodásként, de a bankokban veszteségként felgyülemlett tételek eltüntetéséhez még új törvény sem kellett, elég volt a meglévő „rugalmas” értelmezése. Nemzetközi példa is fellelhető bőséggel. A 2008-as pénzügyi válság után felmerült az igény, hogy az Egyesült Államok központi bankjaként szolgáló Federal Reserve könyveit számvizsgálatnak vessék alá (korábban ez szóba sem jöhetett). A törvénytervezetet sikerült a Kongresszusban elhasaltatni, de két szenátor munkájának eredményeként fény derült arra, hogy a bank a válság kapcsán tizennyolcezermilliárd dollár ingyenhitelben részesített külföldi gigászi cégeket, egyebek mellett német és angol bankot is. Az összeg több mint az Egyesült Államok éves GDP-je, és bár a Federal Reserve magánbank, a dollár mégis az Egyesült Államokkal szembeni külföldi követelést testesít meg, így nemzetbiztonsági ügy, ami érinti a szuverenitást is.
Évek óta folyik a küzdelem azért is, hogy a Pentagon könyvelését is vessék alá könyvvizsgálatnak, eddig eredmény nélkül. A legkirívóbb esetet éppen Luxemburg, és annak hajdani pénzügyminisztere és miniszterelnöke, a Európai Bizottság mai elnöke, Jean-Claude Juncker szolgáltatta. Arra a kérdésre, hogy a luxemburgi adóparadicsom miként jöhetett létre, azt válaszolta, hogy törvényesen. Valójában igaza is volt. Miniszterként vagy kormányelnökként a passzusokat a parlament elé terjesztette, a beavatott és többnyire érdekelt képviselők pedig azokat megszavazták. Ennyiben áll a dolog törvényessége, akárcsak abban is, hogy a megrabolt országok pedig elfelejtettek adócsalás elleni törvényeket hozni, és az ott megtermelt adóalapokat az országukban tartani. Az egyetértés bájos liezonja aztán Junckert oda emelte, ahol a rendszer működéséről immár uniós szinten gondoskodhat. A demokráciát törvényes alapon megcsúfoló hazai és nemzetközi eseteket vég nélkül lehetne sorolni, erre bő lehetőséget ad az elmúlt negyedszázad. Nem kerülhetjük azonban meg a hatékonyság kérdését, azaz hogy többet tesz-e a népakarat érdekében a liberális demokrácia, mint amit tett (ha tett) egy abszolút uralkodó vagy egy diktátor.
A hatalom korlátlan birtokosai arra ítéltettek, hogy eltalálják a mindenkori egyensúly megtartásához szükséges intézkedéseket. Ha tévednek, könnyen bukhatnak. Az sem kérdés, kit kell megbuktatni. Liberális demokráciában ez sokkal bonyolultabb. Mára azt mondhatjuk, hogy a törvények a minden kötöttségtől megszabadult tőke szempontjai szerint készülnek. A népakarat közvetítői is részben ilyen kiválasztottak, hiszen a képviseleti demokrácia nagyrészt a pénzről szól. Különösen így van ez nemzetközi szinten, mint az unióban is.
Ezeken a fórumokon pedig ügyesen szervezhető a demokrácia törvényes megcsúfolása a Juncker-modell szerint. A törvényeket diktálók (sugalmazók) mindig a háttérben maradnak és leválthatatlanok. A „demokratikusan” választottak pedig csereszabatosak és könnyen eltávolíthatók. Baj csak akkor adódik, ha a választók ragaszkodnak hozzájuk. Akkor nem a demokráciát elcsúfító törvényeket sugalmazókat szokták diktátornak titulálni, hanem azokat, akik vigyáznak a választói akaratra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése