A jobbágy köteles heti 1 nap igás vagy 2 nap gyalog robotot végezni. – Az állampolgárok minden tekintetben egyenjogúnak tekintendők.
A zsidóknak sárga csillagot kell viselniük. – A holokauszt tagadása 3 évig terjedő szabadságvesztéssel járhat.
A kommunizmus a legfejlettebb társadalmi forma; november 7-e, a NOSZF győzelmének évfordulója állami ünnep. – Önkényuralmi jelképek (vörös csillag, sarló-kalapács) nyilvános használatának tilalma.
A homoszexualitás bűncselekmény. – Egynemű párok bejegyzett élettársi kapcsolatban élhetnek egymással.
A fenti elvek (törvények) a maguk idejében mind-mind legálisak voltak, ugyanabban az országban, holott egymásnak homlokegyenest ellentmondanak. Az uralkodó eszmék és rendszerek abszolutizálják magukat. Igaz ez minden rendszerre a rendi monarchiától kezdve a kommunizmusig, de még a liberális demokráciákra is. Mindegyik saját magát tartja a politika csúcsteljesítményének, egészen addig, amíg meg nem bukik és át nem adja helyét egy másfajta rendszernek, amelyik ismét csak öndefiníciója szerint „a tökéletes” lesz.
Ebből is látszik, mekkora hiba abszolutizálni rendszereket és államformákat. Ahogyan a köztársaság nem magasabb rendű, fejlettebb a monarchiánál (Nagy-Britanniában például a XVII. században volt köztársaság, de aztán visszatértek a királysághoz; Rómában is lezajlott egy királyság–köztársaság–császárság sorrendű államformaváltás), úgy az arisztokrácia, demokrácia, liberalizmus, tekintélyelvűség, parlamentarizmus; gazdasági szabadság vagy állami beavatkozás és így tovább nem alá-fölé rendeltségű, hanem az adott időpontban működőképes rendszer. Van, amikor államosításra van szükség, van, amikor privatizációra. A politika dolga felismerni a helyes utat, és azt választani. És természetesen – mivel eddig még egyik rendszer sem létezett tökéletesen és örökké – időközönként, amikor az óhatatlan visszaesés bekövetkezik, módosítani kell. Ami nem jelenti feltétlenül azt, hogy az előző rendszer végig rossz volt, de már nem működőképes. Vannak persze eleve rossz rendszerek, amiket például nem belső fejlődés hív életre, hanem mondjuk külső kényszerből vezetik be, amilyen Magyarországon a megszálló Szovjetunió által hatalomra segített szocializmus volt.
Nem magasabb rendű tehát a liberális állam az illiberálisnál, nem kell feltétlenül demokráciát létrehozni ott, ahol más rendszer jól működik, de elképzelhető egy válságba kerülő rendszernél, hogy a demokrácia bevezetése jelenti a megoldást. (Fordítva is lehet; a demokrácia felszámolása is jelenthet kiutat egy anarchikusra forduló állapotból. Nem tökéletes párhuzam, de a római köztársaság válságról válságra, polgárháborúról polgárháborúra bukdácsolt, amiből az egyeduralom jelentette a kiutat. A birodalom Augustus principátusa nélkül talán már az I. században szétesik, így meg kapott még bő 400 évet.)
A válaszokat mindig az aktuális kérdésekre kell megtalálni, és nem szabad dogmatizálni. Ahogyan az 50-es évektől a 80-as évekig egyértelműen a Szovjetunió jelentette a legnagyobb veszélyt a magyar szuverenitásra, és ezért okkal gyűlöltük, mostanra változott a helyzet. Hiba lenne zsigeri oroszellenesség miatt nem látni, hogy jelenleg a szuverenitásunkat, jövőnket nem az oroszok veszélyeztetik. Lehet, hogy elérkezik majd a pillanat, amikor ismét ellenük kell harcolni, de ezek egyelőre hipotézisek.
A XIV. században senki sem ismerte fel az Oszmán Birodalom jelentette óriási veszedelmet, Nagy Lajos hódított a Balkánon – meggyengítve az ottani államokat, és ezzel közvetve előkészítve az utat a törököknek, akik évszázadokig legnagyobb pusztítóink és tönkretevőink voltak. Senki ellen annyi csatát, ostromot nem vívtunk, mint ellenük, mára azonban szinte azt sem mondhatjuk, mint József Attila, hogy „a harcot, mit őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés”, mert a törökök jószerivel nem is emlékeznek erre. A románokat senki sem vette komolyan a XX. századig, erdélyi magyar főurak hívták és telepítették le őket birtokaikon, nem látva előre (mert ugyan ki láthatta volna) Trianont.
A baloldalon (sajtóban és politikában) divatos vád a Fidesz ellen, hogy hirtelenjében ők lettek a kádáristák (jellemző, hogy saját szellemi gyökereiket, szavazóik identitását maguk is szitokszónak tartják), továbbá Orbán Európa-ellenes, ellentétben a haladó baloldallal! Csakhogy a két oldal között nem ez a különbség. A XX–XXI. században a hazai baloldal mindig a megszállók, az idegen érdekek képviselője volt, a jobboldal pedig a nemzeti függetlenségé. A baloldali diktatúra és szovjet megszállás idején Európa jelentette a szabadságot, és akkor az is volt.
Senki sem vitatja, hogy jobb az EU a Szovjetuniónál. De az alternatíva most nem a már rég nem létező Szovjetunió. Európa szolgai követése nem az „európaiság, modernség, szabadság”, hanem éppen ellenkezőleg. Ma az a szuverén, aki nem Brüsszelt és Berlint követi elvtelenül és kritikátlanul. Tisztességes magyar politikus mindig a magyar érdekeket igyekszik szem előtt tartani, és ezt ma is a jobboldal teszi, és a baloldal most is éppen úgy hazaáruló, mint 30-40 évvel ezelőtt. Természetesen a jobboldalon is vannak korrupt, tehetségtelen politikusok, konjunktúralovagok és törleszkedők, mint minden mozgalomban. De a főcsapás alapvetően a szuverenitásra törekvés, ahogyan a baloldalon – az esetlegesen létező (?) néhány tisztességes képviselő ellenére – ennek ellenkezője.
Azt tehát csak a távoli jövő dönti el, mikor kitől kell tartani, de egy elképzelt esetleges veszély miatt ostobaság volna most a rosszat választani. Mert lehet, hogy majd az oroszok megerősödnek, és megint tőlük kell félnünk, addigra azonban felszámolódunk a nyugati dekadens liberalizmus devianciaistenítő haláltáncában, a bevándorlók szorításában és a biológiai önfeladásban.
Fukuyama a napokban kiosztotta Orbán Viktort az illiberális demokrácia ügyében. Jellemző, hogy a „tekintélyes tudós” véleményének teret adtak a honi médiában, holott ő az a filozófus, aki 1992-ben megjövendölte a történelem végét, a liberális demokráciák totális győzelmét, ami azóta annyi sebet kapott, mint előtte összesen nem. Ettől persze még Fukuyama a független szakértő. Orbánnak viszont sorozatosan jönnek be politikai meglátásai a centrális erőtértől kezdve a pénzügyi válság kezelésén át a migránsügyig, amelyben ma már szinte minden európai politikus ugyanúgy beszél, mint ő, azzal a kiegészítéssel, hogy a liberális média Orbánt továbbra is szélsőségesezi.
A „szélsőség” definíciója, karaktergyilkos használata megérne sok más cikket, itt most csupán két apró példa: a harmincas években Magyarországon, aki kommunista volt, szélsőségesnek számított. Az ötvenes években az volt szélsőséges, aki nem volt kommunista. Ma meg már nincsenek is kommunisták. Václav Havel nézetei annyira szélsőségesek voltak, hogy 1989 tavaszán börtönbe csukták miattuk. Egy évvel később ugyanazokkal a nézetekkel, ugyanabban az országban köztársasági elnök lett…
Ne ragaszkodjunk hát mereven államformákhoz és rendszerekhez, óvatosan bánjunk a szélsőséges jelzővel, mert ezek mind csak eszközök. Az eszköz pedig sohasem lehet cél.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése