Olvasóinknak

Kedves Olvasóink!



Szeretettel és Tisztelettel köszöntöm Önöket!

Mielőtt a Tanú vélemény rovat szellemi önarcképét átnyújtanám Önöknek, engedjék meg, hogy köszönetet mondjak azért a szeretetért, bizalomért, amelyet a lap indulása óta Önöktől kaptam. Köszönöm a biztatást, az elismerő szavakat, még egyszer köszönöm, és továbbra is elvárom a segítő szándékú kritikákat, bíráló megjegyzéseket is, amelyet Önöktől kaptam.

„Nyelvében él a nemzet!” – hangzik a máig ható intelem. Ez a nyelv pedig napjainkban végveszélyben van! A könyvekből, a folyóiratokból, a képernyőn keresztül árad felénk a szellemi bóvli, a szennyes gondolat, az esztétikai-erkölcsi-világnézeti mocsok, egyre jobban teret hódít a durvaság, az erőszak, a hazugság… Körülvesz bennünket a döntően önző és haszonelvű világ, amely elérni és megszerezni akar, amely az élet minőségét csak az anyagi javakban és az élvezetekben méri.

E „tiszta fényű lappal”, ahogyan Hegyi Béla író, esszéista nevezte, a Tanú tiltakozni kíván a mindennapjainkat elárasztó szellemi igénytelenség ellen.

A nemzeti kultúra és műveltség terjesztésével, a korrekt tájékoztatás megteremtésével ez a folyóirat - a maga szerény módján - szeretné elősegíteni az emberi személyiség méltóságának, egyenlőségének és tiszteletének, mint demokratikus eszménynek a megvalósítását.

Az irodalom, a szellem, a szív erejével kíván hozzájárulni a honfitársak igazságosságra, szabadságra és hazaszeretetre történő neveléséhez, az ismeretek és eszmék szabad kicseréléséhez, a hazánk múltjának és jelenének pótolhatatlan, egyedi és meg nem újítható forrását jelentő kulturális örökségünk megőrzéséhez.

Európa szívében csak erős nemzeti műveltséggel, évszázados hagyományainkkal tudunk megmaradni függetlennek, magyarnak. Ismert, hogy a nemzeti öntudatot történelmünk viharos századaiban az irodalom, a kultúra tudta megőrizni. A nemzetmegmaradás egyik legfontosabb eszköze a nemzeti kultúra: ha van nemzeti kultúránk, létezik nemzet is. A diktatúra időszakaiban az irodalom jelentette az egyedüli kapaszkodót, a vigaszt; szólt helyettünk az egész nemzet helyzetéről, kínjairól. A Tanú /Németh László emlékére/ azért született, hogy szellemi-lelki otthona legyen azoknak az öntudatos, tenni akaró polgároknak, akik még hisznek az eszményekben, a kultúra összetartó erejében.

Ma költők, írók, tudósok helyett médiasztárokra hallgatnak a gyermekeink, és megmosolyogni való bolond, aki elérzékenyül a kristálytiszta költészet olyan hangjain, mint Áprily Lajos Március című versének utolsó strófája, amely így hangzik:

„Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet,
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng - úgy-e zeng, úgy-e zeng a szíved?”

A Tanú, indulásakor arra vállalkozott, hogy a kortárs irodalom, a művészetek, valamint a hiteles történetírás és politológia eszközeivel szolgálja az igényes olvasókat, fölvállalva a nemzeti értékeket, a polgári esztétikai-erkölcsi értékrendet.

A közjó elkötelezett és önzetlen szolgálatára törekedve igyekszem megtartani azt az erkölcsi-szakmai igényességet, amit a lap ars poeticájában megfogalmaztam.
Nem várom el olvasóimtól, hogy véleményük mindenben egyezzen a szerző meggyőződésével, pusztán arra törekszem, hogy írásaimmal továbbgondolkodásra késztessem, éltessem, hitet és önbizalmat adjak. Az aztán már az olvasó dolga, hogy saját élményeivel, tudásával, gondolataival, érzésvilágával egészítse ki az olvasottakat, és alakítsa ki saját álláspontját, véleményét a körülöttünk levő világról.

De ahogyan azt a híres argentin író, Borges megfogalmazta: „Akárcsak az olvasás, az előadás is közös munka, és azok, akik hallgatják, nem kevésbé fontosak, mint az, aki beszél...”

Hiszem, hogy a lap munkássága nem hiábavaló, és a Tanú-nak hosszú évekig helye lesz a polgári Magyarország kulturális térképén.

Adjon Isten ehhez mindig elegendő erőt!



Szabó Piroska

2013. augusztus 6., kedd

Strasbourg joga

A szabadság általában tiszteletre és intézményi védelemre szorul. Ezzel egyetlen valamirevaló demokráciafelfogás sem vitatkozik. Az egyéneket, a különféle természetes és mesterséges közösségeket megilletnek bizonyos szabadságjogok, amelyek nélkül valóban rosszabb lenne világunk. Élhetetlenebb, boldogtalanabb. Voltaképp – habár ezt gyakran elfelejtjük – nem is a szabadságot, hanem az életet és az élet minőségét védjük. Ha kell, intézményekkel.

Így született meg 1950-ben az Egyezmény az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló nemzetközi megállapodás, ezért hozták létre az Európa Tanácsot és később, ezért alapították meg az Emberi Jogok Európai Bíróságát. A Strasbourgban működő intézmény védi az egyezményben szereplő értékeket, többek közt az élethez való jogot, a magántulajdont, a magán- és családi élet tiszteletben tartásához való jogot, a lelkiismereti és vallási szabadságot, a véleménynyilvánítás szabadságát és a választójogot is. Fő feladata az jogsérelem kivizsgálása és megítélése, amelyet az aláíró országok elfogadnak. Negyvenheten, köztük hazánk is. Ez az érem szép, eszményi oldala…

A nyugati világ történelmének győztese az individuum, nagy vesztesei pedig a természetes közösségek (család, nemzet) és az egymás iránti tisztelet. Mindezek miatt a közösségben értelmezett igazság is elveszett. Maradt ez egyén véleményén alapuló, „saját igazság”. Annak az embernek az igazsága, aki ügyesebben alkalmazkodik a mesterséges világhoz. Ahol a jog az úr. Szemben akár az igazsággal is. Így, aki ügyesebben él, vagy éppen visszaél a joggal, annak az igazsága válik valósággá, akár a többség igazságával szemben is.

Az egyes civilizációk végóráiban kivétel nélkül erodálódott a közösségi szinten értelmezett igazság. Minden esetben tátongó rés keletkezett az igazságos világba vetett hit és a valóság között. Vagy az anyagi javak birtoklása vált egyre aránytalanabbá, vagy a hatalom érdekei és a közösség vágyai között mélyült a szakadék. Ezek felismert, de kezelhetetlen válságjelek voltak. Ma ugyanilyen bambán bámulunk bele a jog és az igazság között tátongó, egyre mélyülő szakadékba. Általában mérgelődünk, de van, mikor félelemmel beleszédülünk.

Az utóbbi években, a strasbourgi bíróság számos olyan döntést hozott, amely ellentétes volt egy-egy közösség igazságérzetével, sokszor a józan ésszel. Annak fényében, hogy a tömeg is viselkedhet zsarnokként, érthető és jogos lehet az egyén védelme. De úgy, hogy a „szembemenetelő egyén” csöppet sem tiszteli az emberi életet – égbekiáltó igazságtalanság! Mert ez történt egy volt fogvatartott ügyében, aki júliusban 12 ezer eurót nyert a magyar adófizetők pénzéből (akiket egyébként azelőtt megkárosított), ugyanis szűk volt a cellája. De igazságtalanságot érezhettek az angolok is, mert minap három, többszörös gyilkos esetében kérte a strasbourgi bíróság a tényleges életfogytiglani büntetés felülvizsgálatának lehetőségét.

Nagy Ervin teljes publicisztikáját a magyarhirlap.hu-n olvashatja.
(Magyar Hírlap, 2013. július 22.)
dátum:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Feliratkozás: Megjegyzések küldése (Atom)

Ti urak

Kondor Katalin Ti urak, ott, a magasságos Európai Parlamentben, nem szégyellitek magatokat? Foglalkoztok-e egyáltalán a titeket az álságos u...

  • A család és a női életpályák
      Nádasi Katalin        Mottó: „A család a hozzánk legközelebb eső kórház, a gyerekeink első iskolája, és egyben a legjobb, legszebb öregek ...
  • Agymosás helyett nagymosás
      A véleményt formáló publicisztikák tengerében írásom csak egy csepp jelentőségével bírhat Az vezet, hogy ez az egy csepp is még sok ember ...
  • A népi írók mozgalma
     „Nem élt nagy magyar író, aki tanítványa ne lett volna a népnek, amelynek tanítója lett.” (Németh László: Nép és író) Mely kultúrtörténeti ...