Olvasóinknak

Kedves Olvasóink!



Szeretettel és Tisztelettel köszöntöm Önöket!

Mielőtt a Tanú vélemény rovat szellemi önarcképét átnyújtanám Önöknek, engedjék meg, hogy köszönetet mondjak azért a szeretetért, bizalomért, amelyet a lap indulása óta Önöktől kaptam. Köszönöm a biztatást, az elismerő szavakat, még egyszer köszönöm, és továbbra is elvárom a segítő szándékú kritikákat, bíráló megjegyzéseket is, amelyet Önöktől kaptam.

„Nyelvében él a nemzet!” – hangzik a máig ható intelem. Ez a nyelv pedig napjainkban végveszélyben van! A könyvekből, a folyóiratokból, a képernyőn keresztül árad felénk a szellemi bóvli, a szennyes gondolat, az esztétikai-erkölcsi-világnézeti mocsok, egyre jobban teret hódít a durvaság, az erőszak, a hazugság… Körülvesz bennünket a döntően önző és haszonelvű világ, amely elérni és megszerezni akar, amely az élet minőségét csak az anyagi javakban és az élvezetekben méri.

E „tiszta fényű lappal”, ahogyan Hegyi Béla író, esszéista nevezte, a Tanú tiltakozni kíván a mindennapjainkat elárasztó szellemi igénytelenség ellen.

A nemzeti kultúra és műveltség terjesztésével, a korrekt tájékoztatás megteremtésével ez a folyóirat - a maga szerény módján - szeretné elősegíteni az emberi személyiség méltóságának, egyenlőségének és tiszteletének, mint demokratikus eszménynek a megvalósítását.

Az irodalom, a szellem, a szív erejével kíván hozzájárulni a honfitársak igazságosságra, szabadságra és hazaszeretetre történő neveléséhez, az ismeretek és eszmék szabad kicseréléséhez, a hazánk múltjának és jelenének pótolhatatlan, egyedi és meg nem újítható forrását jelentő kulturális örökségünk megőrzéséhez.

Európa szívében csak erős nemzeti műveltséggel, évszázados hagyományainkkal tudunk megmaradni függetlennek, magyarnak. Ismert, hogy a nemzeti öntudatot történelmünk viharos századaiban az irodalom, a kultúra tudta megőrizni. A nemzetmegmaradás egyik legfontosabb eszköze a nemzeti kultúra: ha van nemzeti kultúránk, létezik nemzet is. A diktatúra időszakaiban az irodalom jelentette az egyedüli kapaszkodót, a vigaszt; szólt helyettünk az egész nemzet helyzetéről, kínjairól. A Tanú /Németh László emlékére/ azért született, hogy szellemi-lelki otthona legyen azoknak az öntudatos, tenni akaró polgároknak, akik még hisznek az eszményekben, a kultúra összetartó erejében.

Ma költők, írók, tudósok helyett médiasztárokra hallgatnak a gyermekeink, és megmosolyogni való bolond, aki elérzékenyül a kristálytiszta költészet olyan hangjain, mint Áprily Lajos Március című versének utolsó strófája, amely így hangzik:

„Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet,
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng - úgy-e zeng, úgy-e zeng a szíved?”

A Tanú, indulásakor arra vállalkozott, hogy a kortárs irodalom, a művészetek, valamint a hiteles történetírás és politológia eszközeivel szolgálja az igényes olvasókat, fölvállalva a nemzeti értékeket, a polgári esztétikai-erkölcsi értékrendet.

A közjó elkötelezett és önzetlen szolgálatára törekedve igyekszem megtartani azt az erkölcsi-szakmai igényességet, amit a lap ars poeticájában megfogalmaztam.
Nem várom el olvasóimtól, hogy véleményük mindenben egyezzen a szerző meggyőződésével, pusztán arra törekszem, hogy írásaimmal továbbgondolkodásra késztessem, éltessem, hitet és önbizalmat adjak. Az aztán már az olvasó dolga, hogy saját élményeivel, tudásával, gondolataival, érzésvilágával egészítse ki az olvasottakat, és alakítsa ki saját álláspontját, véleményét a körülöttünk levő világról.

De ahogyan azt a híres argentin író, Borges megfogalmazta: „Akárcsak az olvasás, az előadás is közös munka, és azok, akik hallgatják, nem kevésbé fontosak, mint az, aki beszél...”

Hiszem, hogy a lap munkássága nem hiábavaló, és a Tanú-nak hosszú évekig helye lesz a polgári Magyarország kulturális térképén.

Adjon Isten ehhez mindig elegendő erőt!



Szabó Piroska

2013. augusztus 6., kedd

Helyhiányos sajtószabadság

Alig telt el egy hónap a szárszói Farkasházy-piknik óta, ahonnan a nyaraló tulajdonosa kitiltotta - többek között - lapunk újságíróját, máris itt az újabb ragyogó példa a balliberális szektor legendás sajtószabadság-tiszteletére.

Most Bajnai Gordon stábja próbálta megakadályozni, hogy a Magyar Hírlap újságírónője följusson a felcsúti kirándulásra induló panorámabuszukra. A Pesti Srácok internetes oldalán látható a felvétel, amelyen Bajnaiék sajtófőnöke, Rácz Krisztina rezzenetlen arccal fejtegeti: telt ház van, nincs hely a buszon, még ha ez most nem látszik is, hamarosan jönnek azok az újságírók, akik a még üres ülésekbe lehuppanhatnak. Amikor a hírlapos kollegina felveti, ő akár állva is szívesen utazna (gondolom, nem a társaság végett, hanem mert szeretné a munkáját végezni), akkor a sajtófőnök kioktatja: azt nem lehet, tiltják a közlekedési szabályok, inkább autózzon utánuk, viszontlátásra.

Ám a kiebrudalt hölgy nem esik kétségbe, hanem a képbe éppen belibbenő Karácsony Gergelyhez fordul, mondjon már valami biztatót. Ő azonban megkukul, így megint csak Rácz sajtófőnök érkezik, megismételve helyhiányos tézisét. Ekkor a kollegina magát Bajnai Gordont kéri, segítsen már, az ég szerelmére. Ki, ha ő nem? A volt miniszterelnök azonban amerikai pénzből fazonírozott mosolyt villantva odébbáll - talán észre sem veszi, hogy megszólították. Nagy embereknél előfordul az ilyesmi.
Talán még ma is ott állna leforrázva a tudósításában korlátozott hölgy, ha nem sietnek segítségére kollégái, akik - bár ez a felvételen már nem látszik-hallatszik - nehezményezik Bajnaiék tempóját, ami minden, csak nem kulturált, ellenben meglehetősen suttyó. A tiltakozás hatására a hírlap riporterét végül felengedik a buszra. Ott aztán azzal szembesül: nemhogy telt ház nincs, de egy kisebb focicsapat is felférne még, masszőrrel, labdaszedőkkel együtt. Vagyis a képébe hazudtak. Ez még nem is lenne szokatlan - a baloldalon hagyománya, rítusa van a lódításnak, amit igazságbeszédnek szoktak nevezni. Viszont kellemes meglepetés az újságíró kollégák szolidaritása - inkább ebből kellene hagyományt teremteni.

Abba most ne menjünk bele, hogy a felcsúti körutazás a kínos nyitány után még kínosabban végződött, s Bajnai az őt fogadó tüntetők miatt végül rövidített röppályán, egy szeméttelep tőszomszédságában oszthatta csak az észt a meghívott vagy megtűrt sajtómunkásoknak. A lényeg: a sajtószabadságért élő-haló, vergődő balliberálisok utolsó reménysége csak a baráti sajtót hívta meg a felcsúti buszos turnéra. Lapunkat, a Hír Televíziót vagy a Magyar Hírlapot nem - minek is. Bajnainak nem hiányoznak visszakérdező újságírók, kekeckedő közbevetések. Amúgy is, már a könyökén jön ki, hogy folyton Hajdú-Bét-ügyről, öngyilkos libatenyésztőkről, eltűnt százmilliókról faggatják, miközben ő a haza fényre derítésén fáradozna. Az imázsa már így is körülbelül olyan, mint Matuska Szilveszteré. Pedig a nagy óceánon túl, illetőleg a Bilderberg-konferencián mindent olyan szépen megszerveztek neki, a kam pánycech egy részét is állják. Ám a konok magyarokra láthatóan kevéssé hatnak néhai Saul Alinsky szélsőséges kampánydirektívái, amelyek hol székházfoglalásban, hol egyetemblokádban öltenek testet. Most akkor mihez kezdjen?

Pilhál Tamás teljes publicisztikáját a szerdai Magyar Nemzetben olvashatja.
(Magyar Nemzet, 2013. július 24.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Ti urak

Kondor Katalin Ti urak, ott, a magasságos Európai Parlamentben, nem szégyellitek magatokat? Foglalkoztok-e egyáltalán a titeket az álságos u...