Valami szokatlan rögtön a szemembe ötlött: az újság címlapja
háromnyelvű volt. Az egyik cikk németül, a másik franciául, a harmadik
luxemburgi nyelven informálta olvasóit. A cikkek más-más eseményről
tudósítottak, következésképpen a szerkesztők - valószínűleg egy régi
hagyományhoz illeszkedve - feltételezték, sőt, természetesnek vették,
hogy olvasóik mind a három nyelvet bírják.
Játszani kezdtem a gondolattal: vajon mennyire más egy ilyen kulturális közegben felnőtt európai polgár Európa-képe, mint egy kelet-európaié? Aki nem háromnyelvű újságból kapja az információkat, sőt nem is olyan régen még saját nemzeti nyelvhasználatának elismeréséért kellett küzdenie? Nyilván máshogy érzi ezt egy luxemburgi, akinek a nemzetköziség az 1921-ben aláírt belga-luxemburgi gazdasági közösség óta csak hasznot hozott, és máshogy egy litván, akitől 1940-ben a szovjetek a nemzetköziség nevében az államiságát vették el fél évszázadra.
Sokak szerint a nacionalizmus a nagy eszmék XIX. századi háborújának győztese. Tény, hogy miközben a liberalizmus, a szocializmus és a konzervativizmus ezerszer átalakulva és sokszor önmagával is ellentmondásba keveredve a létéért és intellektuális megújulásáért küzd, addig a nacionalizmus, a nemzetelvűség mindennek az alapját jelentő rendezőelvvé vált. Különösen az első világháború után, amikor a wilsoni békerendszer, megszüntetve a többnemzetiségű birodalmakat, hivatalosan is a nemzetelvűséget tette az államszervezés alapjává - még ha ez néha valójában csak képzelt nemzeteket jelentett, mint a csehszlovák vagy a jugoszláv.
Belefáradva a XX. század tragédiáiba, sokan az európai integrációtól várták, várják a nemzeti elv meghaladását. Létezik-e, létezhet-e európai nemzet? - teszik fel a kérdést az Európai Egyesült Államokban reménykedők. Hiszen számukra is világos, hogy önmagában európai szintű intézményrendszer európai nemzet, politikai közösség nélkül nem maradhat fenn. A szkeptikusok általában a nyelvi különbségeket jelölik akadályként, a velük vitatkozók az angol mint második nyelv rohamos terjedésében látják az ellenszert. Egy nemzethez tartozni azonban nem csak nyelv kérdése. Sőt, nem is elsősorban nyelv kérdése. Hiszen tudunk nemzetekről, melyek elveszítették nyelvüket, és tudunk nyelvekről, melyeket különböző nemzetek vallanak magukénak.
A nemzet kultúra, tapasztalat, hagyomány, történelmi események, beidegződések, sztereotípiák összessége, melyeket elődeink hagytak ránk és mi utódainknak adunk tovább. Ezekben Európa rendkívül sokszínű. Az intézmények, sőt a közvetítő nyelv is csak lehetővé teszik, hogy szóba álljunk egymással és rácsodálkozzunk különbségeinkre, de biztos, hogy önmagukban alkalmatlan eszközök az egységes és egynemű európai nemzet utópiájának megvalósításához. Először a sokszínűségünket kell megértenünk, hogy aztán a hasonlóságokat - vagy éppen az azonosságokat - észre tudjuk venni.
Navracsics Tibor írását a Heti Válasz legfrissebb számában olvasahtja.
Játszani kezdtem a gondolattal: vajon mennyire más egy ilyen kulturális közegben felnőtt európai polgár Európa-képe, mint egy kelet-európaié? Aki nem háromnyelvű újságból kapja az információkat, sőt nem is olyan régen még saját nemzeti nyelvhasználatának elismeréséért kellett küzdenie? Nyilván máshogy érzi ezt egy luxemburgi, akinek a nemzetköziség az 1921-ben aláírt belga-luxemburgi gazdasági közösség óta csak hasznot hozott, és máshogy egy litván, akitől 1940-ben a szovjetek a nemzetköziség nevében az államiságát vették el fél évszázadra.
Sokak szerint a nacionalizmus a nagy eszmék XIX. századi háborújának győztese. Tény, hogy miközben a liberalizmus, a szocializmus és a konzervativizmus ezerszer átalakulva és sokszor önmagával is ellentmondásba keveredve a létéért és intellektuális megújulásáért küzd, addig a nacionalizmus, a nemzetelvűség mindennek az alapját jelentő rendezőelvvé vált. Különösen az első világháború után, amikor a wilsoni békerendszer, megszüntetve a többnemzetiségű birodalmakat, hivatalosan is a nemzetelvűséget tette az államszervezés alapjává - még ha ez néha valójában csak képzelt nemzeteket jelentett, mint a csehszlovák vagy a jugoszláv.
Belefáradva a XX. század tragédiáiba, sokan az európai integrációtól várták, várják a nemzeti elv meghaladását. Létezik-e, létezhet-e európai nemzet? - teszik fel a kérdést az Európai Egyesült Államokban reménykedők. Hiszen számukra is világos, hogy önmagában európai szintű intézményrendszer európai nemzet, politikai közösség nélkül nem maradhat fenn. A szkeptikusok általában a nyelvi különbségeket jelölik akadályként, a velük vitatkozók az angol mint második nyelv rohamos terjedésében látják az ellenszert. Egy nemzethez tartozni azonban nem csak nyelv kérdése. Sőt, nem is elsősorban nyelv kérdése. Hiszen tudunk nemzetekről, melyek elveszítették nyelvüket, és tudunk nyelvekről, melyeket különböző nemzetek vallanak magukénak.
A nemzet kultúra, tapasztalat, hagyomány, történelmi események, beidegződések, sztereotípiák összessége, melyeket elődeink hagytak ránk és mi utódainknak adunk tovább. Ezekben Európa rendkívül sokszínű. Az intézmények, sőt a közvetítő nyelv is csak lehetővé teszik, hogy szóba álljunk egymással és rácsodálkozzunk különbségeinkre, de biztos, hogy önmagukban alkalmatlan eszközök az egységes és egynemű európai nemzet utópiájának megvalósításához. Először a sokszínűségünket kell megértenünk, hogy aztán a hasonlóságokat - vagy éppen az azonosságokat - észre tudjuk venni.
Navracsics Tibor írását a Heti Válasz legfrissebb számában olvasahtja.
(Heti Válasz, 2013. július 25.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése