Család, vallás és iskolázottság

 A Nielsen egész világra kiterjedő, bár csak az internetfelhasználók körében végzett közvéleménykutatása szerint a címben jelzett értékek a mai napig a legfontosabbak a világ nagy részének.

Végiggondoltam saját értékrendemet is: Jézus, család, haza.

A globális felmérés eredménye persze némi optimizmusra adhat okot, de én félek, hogy legalábbis hazánkban nem ilyen rózsás a helyzet.

A házasságkötések alacsony száma, a három fogantatásra jutó egy terhességmegszakítás, vagyis magzatgyilkosság, a hihetetlen alacsony gyermekáldás, a válások elképesztően magas aránya, rengeteg kivándorló fiatalunk, valamint templomaink kiürülése, azaz a magyarság egész Kárpát-medencére kiterjedő, kollektív öngyilkossága valami egészen másfajta valóságot mutat.

Sajnos ki kell mondani, hogy az egyértelműen és egyre több területen érezhető keresztyén és nemzeti ébredés ellenére az emberek többsége nálunk nem szereti sem Istent, sem a hazáját, s jó esetben is csak nyelvében magyar. Mindez persze nem véletlenül alakult így, ráadásul alig néhány évtized, tehát elképesztően rövid idő alatt.

A sokat vitatott médiatörvény megszületésekor, azaz 2011-ben mindennek kapcsán a média felelősségén gondolkozva írtam azt, amit most elétek tárok. Azért is teszem ezt, mert úgy érzem, akkori gondolataim jó része ma is aktuális, és az írás kapcsolódik  azokhoz az  irasokhoz  melyekben eddig csak érintőlegesen szóltunk -gyermeknevelésünk egyik alappilléréről, tehát a keresztyén értékekről.

A médiatörvény és Jézus

Aki azt mondja, hogy őbenne lakozik, annak úgy kell járnia, ahogyan ő járt.” (1 Ján. 2,6)

Nemrég olvastam Charles M. Sheldon Az Ő nyomdokain, avagy mit tenne Jézus? című könyvét. Ez a könyv egy lelkészről, pontosabban az általa indított mozgalomról szól, melynek lényege, hogy résztvevői fogadalmat tesznek, hogy ezentúl úgy élik mindennapjaikat, hogy minden fontos lépésük előtt felteszik maguknak a kérdést, mit tenne Jézus az ő helyükben, s addig nem lépnek, nem csinálnak semmit, amíg erre a kérdésre legjobb tudásuk, képességeik, tájékozódásuk szerint válaszolnának.
Így, csakis így cselekszenek, vállalva e döntés minden következményét, természetesen az akár rájuk nézve hátrányosakat is, legyen szó akár magán vagy közéletbeli konfliktusokról, akár anyagi veszteségekről, tehát bármiről.

A fogadalmat tévők többnyire jó anyagi helyzetben élő, magas társadalmi állásban lévő emberek, s mégis, volt köztük, amelyikük vállalásából fakadó kötelezettségeinek megfelelve bizonyos kényelmes, sőt számára akár előnyös megalkuvások helyett vállalta munkahelye, s ezáltal társadalmi státusza, anyagi biztonsága elvesztését is, szembemenve családja, azaz felesége és leánya elvárásaival. Tettének súlyát növeli, hogy előre tudta, teljes bizonyossággal, hogy mindez így fog történni, ha hű marad Jézushoz.

Vállalták tehát a szenvedést, amelyben a keresztyén ember ezért részesül. Vállalták az üldöztetést. A kirekesztést. A testvérekkel, szülőkkel, feleséggel, barátokkal, bárkivel való összetűzést. Mindent.

Most azonban, mivel a médiatörvény kapcsán írok, csupán egyetlen szereplő, vagyis egy lapszerkesztő- és tulajdonos, Edward Norman tetteit mutatom be Ez az ember a többiekhez hasonlóan őszinte hittel tette le fogadalmát, vagyis hogy minden tettében az a kérdés fogja vezényelni: „mit tenne Jézus az én helyemben?”

Ahogy azonban belegondolt tettei esetleges következményeibe, félelemhez hasonló érzés járta át a lelkét. Ám ez, s a lapja e szellemben való átalakításának következtében minden bizonnyal fellépő anyagi veszteségek nem rettentették el attól, hogy fogadalmához valóban hű legyen.

Első tette az volt, hogy a boksz címmérkőzésről, melyhez hasonló eseményekről addig magától értetődően ő is részletes tudósítást közölt, mégpedig címlapon,  nem adott ki tudósítást. Úgy gondolta, hogy ez nem fér össze egy valóban keresztyén lap szellemiségével. Hű maradt fogadalmához, vagyis ahhoz, hogy semmit sem közöl, amiről úgy gondolja, hogy helyében azt Jézus sem közölné.

A következményeket mindenki könnyedén elképzelheti. Már ezzel az első cselekedettel elvesztette rengeteg addigi előfizetőjét, elvesztette több jól fizető, rendszeres hirdetőjét, az aznapi szám nagy része eladatlan maradt. Alkalmazottai úgy gondolták, hogy a szerkesztő megőrült, s biztosak voltak benne, hogy lapja hamarosan csődbe megy.

A hirdetők elvesztése azonban nem hogy megingatta volna, hanem átvizsgálva azokat, arra a következtetésre jutott, hogy közülük többnek a szolgáltatásait, termékeit Jézus biztos, hogy amúgy sem reklámozta volna, semmi pénzért. Figyelem, a könyv eseményei a 19. század végén játszódtak, s „csupán” a szeszes italokról, továbbá a cigarettákat reklámozó hirdetésekről beszélek – igaz, egy olyan városban, ahol jelentős problémát jelentett az alkoholizmus, de továbbgondolhatjuk mindannyian: ma milyen hirdetéseket venne ki ez a szerkesztő, átgondolva Jézus véleményét minderről?

És ez még csak a kezdete volt a lap átalakításának.

Edward Norman fogadalmáig a Raymondi Híradó egyike volt a vasárnap is megjelenő hírlapoknak, s a vasárnapi szám különösen jól jövedelmezett, hiszen az egyoldalas, rövid vallási és szépirodalmi rovat után 30-40 oldalon keresztül sport, színház, pletyka, és divatcikkeket – mai szóval: bulvárhíreket – közöltek, s ezt mind az egyháztagok, mind a kívülállók örömmel fogadták vasárnapi unaloműzésnek. Sokan olyanok is megvásárolták ezt a számot, akik a hét többi napján nem vették a lapot, s értelemszerűen a hirdetési tarifái is magasabbak voltak a vasárnapi magazin kiadásnak.

Most azonban Norman feltette magának a kérdést: mit tenne Jézus? Ha lapszerkesztő lenne, ilyen olvasmányokkal látná-e el olvasóit a hét azon napján, amelyet az Úrnak kellene szentelnünk, jobb  és szebb, nemesebb dolgokkal foglalkozva…? Egyáltalán, a jövedelmezéstől függetlenül kiadna-e Jézus vasárnapi számot?

Nem folytatom. Norman irgalmatlan veszteségei ellenére végigvitte új programját, és társaival együtt gyökeresen átalakította városának életét.

Valószínűleg nem várható el reálisan minden lapszerkesztőtől, főleg profitorientált világunkban, hogy hasonló módon alakítsa át eddigi tevékenységét, újságjának szellemiségét – főleg, ha nem keresztyén.

Realistán szemlélve a társadalom egészséges önszabályozása sem várható el – főleg a jelenlegi mentális állapotának figyelembevételével. Nyilvánvalóan nem lehet minden kisgyermekes családban elérni, tévéfüggő társadalmunkban különösen nem, hogy ne legyen televízió, ahogy például nálunk nincs, s ilyen módon magától értetődően csak azokkal a tartalmakkal találkozik gyermekünk, amelyeket mi kiválasztunk, felkínálunk neki, fogyaszthatónak, sőt: hasznosnak ítélve azt, valóban nem mentesen egyfajta értékítélettől, értékszemlélettől. (Itt természetesen nem beszélünk, nem beszélhetünk, de nem is akarunk beszélni értéksemleges nevelésről, ahogyan az manapság divatos, s még az oktatásban, a törvényi szabályozásban is megjelenő szemlélet.)

Abban azonban egészen biztos vagyok, hogy a keresztyén embereknek nem csupán azt kell vizsgálnia a médiatörvény kapcsán, hogy jogi szempontból és a manapság szintén divatos „politikai korrektség” szempontjából hogyan értékelhető ez a kérdéses szabályozás, hogy vajon valóban hasonlít – e más eu – tagállamok hasonló jogszabályaihoz, hanem legalább ennyire azt is, hogy hogyan kell cselekednie egy keresztyén vezetőnek a médiával kapcsolatban – a fenti realitásokból kiindulva.

Mit tenne mondjuk Jézus, ha neki kellene meghozni ehhez hasonló döntéseket, látva azt, hogy a média mennyit mérgezett az elmúlt évtizedekben.

Nem csak azokra az időkre gondolok, amikor az állampárt szócsöveként hazudtak éjjel, nappal és minden hullámhosszon, sőt, főleg nem ezekre – bár a személyek egyezése az akkori irányítók, döntéshozók és a mai véleményformálók (tiltakozók?) között nem egyszer szembetűnő – , hanem elsősorban a liberalizmus évtizedeire. Az elmúlt két évtizedre tehát, amikor csak arra hívták fel az emberek figyelmét, ami bulvár, ami szenzáció, amikor senkikből csináltak médiasztárt, csillagot, s nemcsak a szerencsétlen időleges sztárocskát becsapva, átverve ezzel a szerkesztők, tulajdonosok önös céljai miatt, hanem felborítva egy egész nemzet helyes értékítéletét, példaképeiről korábban vallott nézeteit.

A különböző népszerű műsorok, sorozatok, valóságsók erkölcsi és családromboló hatásairól részletesen nem is szólok, hiszen számtalan szociológus, teológus és tanár megtette ezt már a szükséges helyeken, megjegyzem, úgy tűnik, nem elég hatékonyan és figyelemfelkeltő módon.

Hogy tenne Jézus és miképpen szabályozná a médiát egy olyan társadalomban, ahol a fogyasztói társadalom él és virul, s minden látszik, csak a fenntartható fejlődés nem, ahol a közérdek fogalma megszűnt, csak az egyén számít, ahol nem utolsósorban az ateista liberalizmus hatására felbomlott a család, mint a nemzet alapintézménye, ahol a gyermekek több, mint ötven százaléka házasságon kívül születik- ha egyáltalán megszületik-, ahol a gyermekkori, iskoláskori agresszivitás példáival szembesülünk nap mint nap, kimutathatóan jelentős részben a közmédiumok, televíziók hatására…? Ahol a televíziók nyilvánvaló devianciákat kínálnak fel követendő normaként a fiatalok számára, akiknek jelentős része már nem a családi mintákat követi, hiszen családja mint olyan nem működik, szétesett…?

Vajon a keresztyén vezetőnek a fentiek fényében, nemzetének mostani állapotában kötelessége –e egy olyan médiaszabályozást megalkotni, s persze érvényesíteni, amely megpróbálja gyermekeink s a család, valamint az emberi méltóság megfelelő védelmét kellő szinten és módon biztosítani?

A sátán erői most félnek. Félnek, összefognak és tiltakoznak. Másokat megtévesztve, félretájékoztatva, gyűlöletet szítva. Ellenünk való gyűlöletük jeleit ilyen világosan, egyértelműen talán csak a kettős állampolgárságról szóló, szégyenletes kimenetelű népszavazás idején láthattuk utoljára.
Aggódnak, hiszen úgy tűnik, hatalmuk, befolyásuk egyre fogy. Egyre kevesebben dőlnek be megtévesztő érvelésüknek, s egyre kevesebben követik őket.

Mi ellenben reménykedhetünk. Ha e törvény eléri valós célját, s e mellett az oktatásban megvalósulhat végre az iskolai kötelező hit – és erkölcstan bevezetése, akkor talán valójában tanúi lehetünk hazánk látványos újjászületésének, megerősödésének.

Azt hiszem, ezért mindannyiunknak tennünk és persze imádkoznunk kell.
Hogy megmutathassuk végre, mi is a valódi, többségi akarat.