Olvasóinknak

Kedves Olvasóink!



Szeretettel és Tisztelettel köszöntöm Önöket!

Mielőtt a Tanú vélemény rovat szellemi önarcképét átnyújtanám Önöknek, engedjék meg, hogy köszönetet mondjak azért a szeretetért, bizalomért, amelyet a lap indulása óta Önöktől kaptam. Köszönöm a biztatást, az elismerő szavakat, még egyszer köszönöm, és továbbra is elvárom a segítő szándékú kritikákat, bíráló megjegyzéseket is, amelyet Önöktől kaptam.

„Nyelvében él a nemzet!” – hangzik a máig ható intelem. Ez a nyelv pedig napjainkban végveszélyben van! A könyvekből, a folyóiratokból, a képernyőn keresztül árad felénk a szellemi bóvli, a szennyes gondolat, az esztétikai-erkölcsi-világnézeti mocsok, egyre jobban teret hódít a durvaság, az erőszak, a hazugság… Körülvesz bennünket a döntően önző és haszonelvű világ, amely elérni és megszerezni akar, amely az élet minőségét csak az anyagi javakban és az élvezetekben méri.

E „tiszta fényű lappal”, ahogyan Hegyi Béla író, esszéista nevezte, a Tanú tiltakozni kíván a mindennapjainkat elárasztó szellemi igénytelenség ellen.

A nemzeti kultúra és műveltség terjesztésével, a korrekt tájékoztatás megteremtésével ez a folyóirat - a maga szerény módján - szeretné elősegíteni az emberi személyiség méltóságának, egyenlőségének és tiszteletének, mint demokratikus eszménynek a megvalósítását.

Az irodalom, a szellem, a szív erejével kíván hozzájárulni a honfitársak igazságosságra, szabadságra és hazaszeretetre történő neveléséhez, az ismeretek és eszmék szabad kicseréléséhez, a hazánk múltjának és jelenének pótolhatatlan, egyedi és meg nem újítható forrását jelentő kulturális örökségünk megőrzéséhez.

Európa szívében csak erős nemzeti műveltséggel, évszázados hagyományainkkal tudunk megmaradni függetlennek, magyarnak. Ismert, hogy a nemzeti öntudatot történelmünk viharos századaiban az irodalom, a kultúra tudta megőrizni. A nemzetmegmaradás egyik legfontosabb eszköze a nemzeti kultúra: ha van nemzeti kultúránk, létezik nemzet is. A diktatúra időszakaiban az irodalom jelentette az egyedüli kapaszkodót, a vigaszt; szólt helyettünk az egész nemzet helyzetéről, kínjairól. A Tanú /Németh László emlékére/ azért született, hogy szellemi-lelki otthona legyen azoknak az öntudatos, tenni akaró polgároknak, akik még hisznek az eszményekben, a kultúra összetartó erejében.

Ma költők, írók, tudósok helyett médiasztárokra hallgatnak a gyermekeink, és megmosolyogni való bolond, aki elérzékenyül a kristálytiszta költészet olyan hangjain, mint Áprily Lajos Március című versének utolsó strófája, amely így hangzik:

„Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet,
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng - úgy-e zeng, úgy-e zeng a szíved?”

A Tanú, indulásakor arra vállalkozott, hogy a kortárs irodalom, a művészetek, valamint a hiteles történetírás és politológia eszközeivel szolgálja az igényes olvasókat, fölvállalva a nemzeti értékeket, a polgári esztétikai-erkölcsi értékrendet.

A közjó elkötelezett és önzetlen szolgálatára törekedve igyekszem megtartani azt az erkölcsi-szakmai igényességet, amit a lap ars poeticájában megfogalmaztam.
Nem várom el olvasóimtól, hogy véleményük mindenben egyezzen a szerző meggyőződésével, pusztán arra törekszem, hogy írásaimmal továbbgondolkodásra késztessem, éltessem, hitet és önbizalmat adjak. Az aztán már az olvasó dolga, hogy saját élményeivel, tudásával, gondolataival, érzésvilágával egészítse ki az olvasottakat, és alakítsa ki saját álláspontját, véleményét a körülöttünk levő világról.

De ahogyan azt a híres argentin író, Borges megfogalmazta: „Akárcsak az olvasás, az előadás is közös munka, és azok, akik hallgatják, nem kevésbé fontosak, mint az, aki beszél...”

Hiszem, hogy a lap munkássága nem hiábavaló, és a Tanú-nak hosszú évekig helye lesz a polgári Magyarország kulturális térképén.

Adjon Isten ehhez mindig elegendő erőt!



Szabó Piroska

2013. augusztus 29., csütörtök

Casus belli?

Alig felejtettük el az iraki megszállást, s örülhettünk az afganisztáni kivonulás bejelentésének, a Kadhafi BT-felhatalmazással történt megdöntésének sikerén fellelkesült héják Washingtontól Londonon át Párizsig ismét fényesítik a fegyvereiket. Ezúttal Szíriában készülnek a katonai beavatkozásra. Nem tudnak ugyanis megbékélni azzal, hogy Bassár el-Aszad hatalmát az ellenzék képtelen megdönteni. Pedig immár harmadik éve folyik a véres polgárháború, amelynek legújabb fejezete durva fordulattal a vegyi fegyverek bevetését hozta, amely sokak szemében a katonai intervencióra feljogosító casus bellit jelenti.

A világ joggal háborodik fel a gáztól megfulladt halottak százai láttán, csakhogy finoman szólva sem egyértelmű, melyik fél is használt vegyi fegyvert. Bár a nyugati politikusok többsége láthatóan készpénznek veszi az ellenzéknek a kormányoldalt felelőssé tevő bejelentését, egyáltalán nem logikus, hogy Damaszkusz akkor vetemedjen ilyen lépésre, amikor katonai sikereket ér el, ráadásul az ENSZ épp e kérdést vizsgáló ellenőrei az országba érkeznek. Nem áll távol ugyanakkor Aszad iszlamista ellenfeleitől sem, hogy ilyen cinikus módon provokálják ki a számukra feltehetően a patthelyzetből kiutat jelentő nemzetközi beavatkozást. A csupán egy ilyen okra váró keményvonalasokat azonban nem érdeklik az effajta fejtegetések. Mintha eleve eldöntötték volna, hogy Aszadot el kell távolítani, s az idevezető úton a cél bármilyen eszközt szentesít.

A helyzet kísértetiesen emlékeztet a korábbi intervenciókat megelőző időszakok kommunikációs megalapozására, amikor a katonai megoldás hívei semmivel sem törődve, kétségbeesetten kerestek, illetve kreáltak indokot a beavatkozásra. Később azonban sorra dőlt meg mindenhol a casus belli. Kiderült például a Jugoszlávia bombázásához a végső lökést megadó eseményről, hogy az ominózus koszovói faluban nem folyt népirtás, csupán összecsapások voltak a hadsereg és az UCK fegyveres gerillái között. Utólag az Irak megszállását megalapozó tétel is megdőlt, s kiderült, félrevezették a nemzetközi közvéleményt azzal, hogy meg kell óvni a világot Szaddám Huszein tömegpusztító fegyvereitől. Ez csak ürügy volt, hiszen ilyenek nem is léteztek. De Afganisztánról is tudjuk már régen, hogy a beavatkozás tervei már jóval 2001 előtt készen álltak. S a sort még folytathatnánk, a példák azonban csak azt erősítenék, hogy a világ vezető nagyhatalmai nem sokat tanultak a történtekből, s a morálisan általában azért indokolható akcióik megindításának megalapozásával nem sokat törődve sárba tapossák a nemzetközi jogot. S akkor még nem beszéltünk a beavatkozások eredményeiről, hiszen Kabultól Bagdadon át Tripoliig nemhogy a vérben született demokrácia nem szilárdult meg, de a közállapotok is rosszabbak, mint korábban.
Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a világnak ölbe tett kézzel kell néznie diktátorok országlását vagy éppen polgárháborúk tombolását, ám a változások siettetése a belső előfeltételek megléte nélkül csak káoszhoz vezet, ráadásul a mégannyira jobb, igazságosabb új rend legitimitását gyengíti, ha a jogot megkerülve, a nagyhatalmak érdekeinek megfelelően születik meg. Annak pedig végképp nincs értelme, ha a véres átalakulásból ráadásul olyan erők kerülnek ki győztesen, amelyek szintén csak az abszolút hatalomban tudnak gondolkozni. Éppen ezért indokolt a megfontoltság Szíriában is, ahol a diktatúra ellen folyó harcra ráadásul rátelepszik a vallási szembenállás, sőt az ország még a regionális és globális hatalmak érdekütközésének színterévé is vált.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Ti urak

Kondor Katalin Ti urak, ott, a magasságos Európai Parlamentben, nem szégyellitek magatokat? Foglalkoztok-e egyáltalán a titeket az álságos u...