Olvasóinknak

Kedves Olvasóink!



Szeretettel és Tisztelettel köszöntöm Önöket!

Mielőtt a Tanú vélemény rovat szellemi önarcképét átnyújtanám Önöknek, engedjék meg, hogy köszönetet mondjak azért a szeretetért, bizalomért, amelyet a lap indulása óta Önöktől kaptam. Köszönöm a biztatást, az elismerő szavakat, még egyszer köszönöm, és továbbra is elvárom a segítő szándékú kritikákat, bíráló megjegyzéseket is, amelyet Önöktől kaptam.

„Nyelvében él a nemzet!” – hangzik a máig ható intelem. Ez a nyelv pedig napjainkban végveszélyben van! A könyvekből, a folyóiratokból, a képernyőn keresztül árad felénk a szellemi bóvli, a szennyes gondolat, az esztétikai-erkölcsi-világnézeti mocsok, egyre jobban teret hódít a durvaság, az erőszak, a hazugság… Körülvesz bennünket a döntően önző és haszonelvű világ, amely elérni és megszerezni akar, amely az élet minőségét csak az anyagi javakban és az élvezetekben méri.

E „tiszta fényű lappal”, ahogyan Hegyi Béla író, esszéista nevezte, a Tanú tiltakozni kíván a mindennapjainkat elárasztó szellemi igénytelenség ellen.

A nemzeti kultúra és műveltség terjesztésével, a korrekt tájékoztatás megteremtésével ez a folyóirat - a maga szerény módján - szeretné elősegíteni az emberi személyiség méltóságának, egyenlőségének és tiszteletének, mint demokratikus eszménynek a megvalósítását.

Az irodalom, a szellem, a szív erejével kíván hozzájárulni a honfitársak igazságosságra, szabadságra és hazaszeretetre történő neveléséhez, az ismeretek és eszmék szabad kicseréléséhez, a hazánk múltjának és jelenének pótolhatatlan, egyedi és meg nem újítható forrását jelentő kulturális örökségünk megőrzéséhez.

Európa szívében csak erős nemzeti műveltséggel, évszázados hagyományainkkal tudunk megmaradni függetlennek, magyarnak. Ismert, hogy a nemzeti öntudatot történelmünk viharos századaiban az irodalom, a kultúra tudta megőrizni. A nemzetmegmaradás egyik legfontosabb eszköze a nemzeti kultúra: ha van nemzeti kultúránk, létezik nemzet is. A diktatúra időszakaiban az irodalom jelentette az egyedüli kapaszkodót, a vigaszt; szólt helyettünk az egész nemzet helyzetéről, kínjairól. A Tanú /Németh László emlékére/ azért született, hogy szellemi-lelki otthona legyen azoknak az öntudatos, tenni akaró polgároknak, akik még hisznek az eszményekben, a kultúra összetartó erejében.

Ma költők, írók, tudósok helyett médiasztárokra hallgatnak a gyermekeink, és megmosolyogni való bolond, aki elérzékenyül a kristálytiszta költészet olyan hangjain, mint Áprily Lajos Március című versének utolsó strófája, amely így hangzik:

„Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet,
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng - úgy-e zeng, úgy-e zeng a szíved?”

A Tanú, indulásakor arra vállalkozott, hogy a kortárs irodalom, a művészetek, valamint a hiteles történetírás és politológia eszközeivel szolgálja az igényes olvasókat, fölvállalva a nemzeti értékeket, a polgári esztétikai-erkölcsi értékrendet.

A közjó elkötelezett és önzetlen szolgálatára törekedve igyekszem megtartani azt az erkölcsi-szakmai igényességet, amit a lap ars poeticájában megfogalmaztam.
Nem várom el olvasóimtól, hogy véleményük mindenben egyezzen a szerző meggyőződésével, pusztán arra törekszem, hogy írásaimmal továbbgondolkodásra késztessem, éltessem, hitet és önbizalmat adjak. Az aztán már az olvasó dolga, hogy saját élményeivel, tudásával, gondolataival, érzésvilágával egészítse ki az olvasottakat, és alakítsa ki saját álláspontját, véleményét a körülöttünk levő világról.

De ahogyan azt a híres argentin író, Borges megfogalmazta: „Akárcsak az olvasás, az előadás is közös munka, és azok, akik hallgatják, nem kevésbé fontosak, mint az, aki beszél...”

Hiszem, hogy a lap munkássága nem hiábavaló, és a Tanú-nak hosszú évekig helye lesz a polgári Magyarország kulturális térképén.

Adjon Isten ehhez mindig elegendő erőt!



Szabó Piroska

2013. június 14., péntek

Külön 2014


Magyar Nemzet

2013. június 13., csütörtök 00:01
Nem bírták ki a szocialisták. Fogadkozásuk ellenére mégis kötözködtek a kormánnyal árvíz idején. Annyiban azért megtartották Mesterházy Attila ígéretét, hogy a pártelnök azt mondta, támadni és kritizálni nem fogják a kormányt mindaddig, amíg le nem vonul az ár, s csak támadták, de valóban nem kritizálták. A kritika ugyanis jogos, logikus, megfontolásra érdemes ellenvetéseket feltételez, márpedig ilyesmiről szó sem volt. Ezúttal sem. Miként korábban sem, soha.

Viszont kétségtelen, sokkal kevésbé szidalmazták és rágalmazták a kormányt, mint más időszakokban, s hatalom és ellenzék viszonya ebben az eltelt néhány napban szinte békésnek mutatkozott. Politikai csetepaték az ellenzéken belül zajlottak, továbbra is az összefogás és az együttműködés jegyében. Nyugton hagyták, kevésbé szapulták a kormányt, így a felgyülemlett energiáikat – mi máson? – az egymás közötti ellentétek élezésén vezették le. Mert hiába buzog bennük hatalmas elszánás az összefogásra, valahogy nem bírják egymást, kölcsönösen lenézik a másikat, miközben irigyek és féltékenyek is rá. Hasonlatos az együttműködésük a II. világháború idején kialakult magyar–román viszonyhoz, mikoron a két ország ádáz ellensége volt egymásnak (1940-ben egy napon múlott a háború kitörése közöttük), mégis, a németek szövetségeseiként egymás szövetségesei voltak, igaz, egész idő alatt szerettek volna megszabadulni a németek barátságától. Nos, az MSZP és az Együtt 2014–PM a múlt közös pontjai és a személyi összefonódások ellenére – vagy tán éppen azért? – szívesen megküzdene egymással, de egyelőre a Fidesz komoly akadályt jelent számukra. Az összefogás harmadik tényezője a Gyurcsány-féle DK, amellyel a másik kettő nem akar összefogni. Ez teszi őket nélkülözhetetlenné, hiszen könnyen megnövekedhet a jelentőségük, ha visszahúzó erőből netán előlépnének a mérleg nyelvévé. Ám egyelőre a két nagy csoportosulás a DK nélkül képzeli (álmodja) a kormányváltást, igaz, szívük szerint egymást is kihagynák.

 Következetesen képtelenek megállapodni a közös miniszterelnök-jelölt becses személyében. Az „az lesz a kormányfőjelölt, aki a legalkalmasabb” szlogen fél évvel ezelőtt még jó volt, hogy elodázhassák a problémát, de már akkor is tudta mindenki, hogy nem jelent semmit. Mesterházy és Bajnai is a legalkalmasabbnak nyilvánította magát, amiben mindkettőnek igaza van, hiszen Mesterházy mögött áll egy bejáratott, jól mozgósítható, szervezett és szervezetekkel, infrastruktúrával bíró, magyar viszonyok között nagy létszámú párt, míg Bajnai mögött meg állítólag nem áll Charles Gati és pénzes amerikai lobbi. (Magyarországi választásokon miféle szerepe is lehetne az ilyen külhoni beavatkozóknak…?) Ugyanakkor az Együtt 2014–PM tagjait feszíti a túltengő önérzet. Ők már eleve egy összeborulás eredményeként jöttek létre, és amíg valós megméretésre nem kerül sor, joggal állíthatják, hogy hatalmas tömeg, elsöprő többségű szavazótábor támogatja őket. Ezen, pillanatnyilag nem vitatható, virtuális sokadalommal a hátuk mögött az Együtt 2014–PM agytrösztje azt a kompromisszumosnak nem mondható, inkább ultimátumra hajazó megoldást fontolgatja, hogy amennyiben nem Bajnai Gordon lesz a közös ellenzéki miniszterelnök-jelölt, úgy az ő képviselőjelöltjeik külön listán indulnak. Magyarán: az egyéni választókerületekben hajlandók egyeztetni a jelöltekről (ott lehet igazán kiszúrni a másikkal), de listát külön állítanak. (Ott a sajátjaikkal szoktak kiszúrni a pártok.) Így legalább két ellenzéki miniszterelnök-jelölt lesz, ami azért is jó és hasznos, mert ily módon a választás után vitathatatlanul eldől, hogy miniszterelnöknek egyik sem alkalmas, de kettejük közül melyik lett volna kevésbé alkalmatlan jelölt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Ti urak

Kondor Katalin Ti urak, ott, a magasságos Európai Parlamentben, nem szégyellitek magatokat? Foglalkoztok-e egyáltalán a titeket az álságos u...