Bibó István demokrácia felfogásáról I. rész

Bibó István 1946-ban írta meg A kelet-európai kisállamok nyomorúsága című tanulmányát. Itt most elsőként a dátumot tekintsük, amelyik azért fontos, mert ebben az időben még nem vált világossá az, hogy hazánk a modern polgári demokrácia, vagy pedig valamilyen diktatúra felé veszi az irányt, éppúgy, mint azt a Szovjetunióban megtapasztalható volt. Bibó féltette a demokráciát, látta azt a veszélyt, hogy hazánk az orosz megszállás miatt a diktatúra irányába mozdulhat el. Ezért vizsgálta az európai nemzetek és a nacionalizmus kialakulását. Külön vizsgálta Lengyelország, Magyarország és Csehország történelmi tragédiáját. Így például Lengyelország a II. világháború után olyan lelki állapotba került, ami azt sugallta, hogy neki Európa területekkel tartozik. Ugyanezt érezték Európa alakítói is, és ezért megadták nekik Sziléziát, és fél Pomerániát. Magyarországnak szintén megvolt a történelmi tragédiája a trianoni békediktátummal, és a magyar politikai szemlélet egész Magyarország felosztását egyszerűen brutális erőszaknak és a győzők hipokrízisének tulajdonította.... Ennek következtében nem tudott elszakadni a történeti nagy Magyarország ábrándképétől, és még inkább abba a lelkiállapotba került, hogy Európa neki egy súlyos igazságtalansággal adósa.( kiemelések Bibótól ) Fontos hangsúlyozni azt, hogy Bibó itt is lelki állapotokról beszélt. Mellékes szál az, hogy hazánk ismét a trianoni határokat kapta meg.

                                             

Bibó István Csehország történelmi tragédiájának elemzése után a három állam közös vonásait elemezte: Mind a három azonban szembekerült azzal a ténnyel, hogy az örökölt történeti területeket, melyekhez mély érzelmekkel ragaszkodott, annak soknyelvűsége folytán nem képes egységes nemzeti tudattal megtölteni. Mindhárom egy ideig azzal a hiú reménnyel áltatta magát, hogy a demokrácia és a szabadság összekapcsoló ereje fogja a szétgravitáló lakosságot egységbe kovácsolni. ( kiemelés tőlem – Tarski ) S itt jön a képbe a demokrácia fogalma. Majd később Bibó István arra a következtetésre jutott, hogy Magyarországon ... a demokrácia jövőjét is érintő súlyos lélektani válsággal lehet számolni. ( kiemelés Bibótól )

A következőkben Bibó kifejti, hogy ezek a nemzetek olyan történelmi pillanatokat éltek meg, melyek azt látszottak bizonyítani, hogy a múlt nyomasztó politikai és társadalmi hatalmasságainak az összeomlása s a demokráciának végső konzekvenciákig való vállalása a nemzeti közösséget súlyos kockázatoknak, sőt katasztrófáknak teszik ki. Ebből a megrázkódtatásból születik a modern európai politikai fejlődés legfélelmetesebb monstruma: az antidemokratikus nacionalizmus. ( kiemelés Bibótól ) Magyarán a nemzeti mivoltuk vállalását és a demokrácia végigvitelét nem tartották összeegyeztethetőnek. S ezt követően jön az a tétele, amit oly sokan idéznek tőle: Abban a görcsös félelmi állapotban, mely elhiszi, hogy a szabadság előrehaladása veszélyezteti a nemzet ügyét, nem lehet élni a demokrácia javaival.Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük. ( kiemelés tőlem – Tarski. )

Elsőként tegyünk különbséget a „demokrácia” és a „demokrata” fogalma között. Mivel Bibó idézett szövegében a kettő felváltva szerepel, ezért így fogom én is használni azokat, de lássuk azt, hogy itt azért két különböző fogalomról van szó. Demokrácia alatt mindig egy történelmileg meghatározott politikai, társadalmi, gazdasági alakulatotértünk, amelyik a szabadságjogok meghatározott rendszerét nyújtja a társadalom tagjainak. Demokrata pedig az a személy, aki ezt a rendszert elfogadja, elsajátítja, s azt alkotóan továbbfejleszti.

A fenti áttekintésből milyen következtetéseket lehet levonni? Az első és talán a legfontosabb az, hogy Bibó István a demokráciát csak olyan szempontból jellemezte, hogy az akadályává válhat-e a nemzettudat kialakulásának. Erre azt a választ adta, hogy a kettő nincs ellentmondásban. A következő az, hogy Bibó a demokratát úgy jellemezte, hogy az nem fél mások véleményétől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, stb. Tehát a félelem oka mindig a másik egyéntől, vagy másik csoporttól ered. Ez az alapállapot azonban a köznapi értelmezések során úgy jelenik meg, mint az egyes egyén félelme a külső politikai, társadalmi, gazdasági környezettől, vagy magától a társadalmi rendszertől. Vagyis a köznapi értelmezés már egy tágabb értelmezési tartományt adott a bibói gondolatnak.

Figyeljük meg, hogy itt a „demokrácia” fogalma, mint egy mindenki által közérthetőnek tekintett fogalom jelenik meg. Azaz Bibó István feltételezte azt, hogy mindenki érti azt, hogy mit jelent a „demokrácia” fogalma, és az kapcsolatban van a szabadságjogokkal. Vagyis Bibó István egyáltalán nem arra vállalkozott, hogy a „demokrácia” fogalmátdefiniálja, csupán arra, hogy a demokrácia és a nacionalizmus közötti viszonyt jellemezze. Tehát a fenti jellemzést a demokrácia fogalmi meghatározásának tekinteni és aszerint kezelni, alapvető elméleti tévedés!

A bibói szövegben a demokrácia, mint egy lelki állapottal, pontosabban félelmi állapottal való kapcsolat gyanánt jelenik meg. Tudjuk, hogy Bibó István társadalomfilozófiájában éppen az egzisztencializmusa miatt a félelem kategóriája központi szerepet játszik, tehát nem véletlen, hogy ez a kategória ismét szerepel ebben az összefüggésben. Ha most elvonatkoztatnánk az eredeti bibói szövegtől, ( amitől ugye a fentiek miatt, nem lehet ) és csupán a félelmi állapotot hoznánk kapcsolatba a demokrácia fogalmával, akkor is félresiklana a gondolatunk. Gondoljunk csak bele: demokrata az, aki nem fél? Tehát a demokratának csak és kizárólag az lenne adifferentia specifica-ja, hogy nem fél? Ha ez igaz lenne, akkor azokat is demokratáknak kellene tartanunk, akik éppen a fékeveszett diktatúrájuk miatt nem félnek semmitől és senkitől sem. Azért nem félnek, mert tudják azt, hogy nem kell félniük, mivel minden aszerint történik, amint azt elhatározták, és megparancsolták. Ám demokratáknak kellene tekintenünk a mindenre elszánt terroristákat is, akik vallási okokból önként választják a halált, és éppen ezért nem félnek semmitől, és senkitől sem. Nem hiszem, hogy az előbb felsoroltakat józan ésszel demokratáknak tekinthetjük.

De mi az oka annak, hogy a közgondolkodás a „demokrata” fogalmát kapcsolatba hozta a „nem félni” lelki állapotával? Elsősorban az, hogy egy végigvitt demokráciában valóban nem kell félni az egyes embereknek – bizonyos dolgoktól. Nem kell félni olyan eseményektől, amelyek korábban a diktatúrákban szinte mindennapos jelenségnek számítottak, és azokat megélték. Ilyen dolog lehetett például az, hogy valakit börtönbe csuknak, mert kritizálta a rendszert, vagy tüntetést szervezett, vagy a rendszer ellen lázított, és így tovább. A szabadságjogok kiteljesedése nyomán valóban nem kell ma már sok olyan dologtól félni, amitől korábban joggal félhettünk. De ez nem jelenti azt, hogy ez lenne a demokrácia lényege! Meglehetősen nagyot tévednénk akkor, ha a demokrácia fogalma alatt azt értenénk, hogy ha bizonyos területeken növekedtek a szabadságjogaink, akkor már demokráciáról beszélhetünk. Jó példa erre a Kádár-rezsim utolsó időszaka, amikor gyakorlatilag mindent meg lehetett csinálni félelem nélkül ( néhány tabu dolgon kívül ), és mégsem beszélhettünk demokráciáról, és Kádár Jánost sem tekintjük demokratának.

Mindezeken felül még a legfejlettebb demokráciákban is félni lehet, félni kell az egyes embereknek. Itt olyan példákat hozhatunk, mint amelyek az egyes emberek életfeltételeivel kapcsolatosak. Tekinthető-e demokratának az, aki fél a betegségtől, a megöregedéstől, a haláltól? Nyilván igen, és senki sem kérdőjelezheti meg ennek igazságát. De lehetne olyan példákat is felhozni, hogy félünk attól, hogy elveszítjük a munkahelyünket, vagy kevesebb lesz a fizetésünk, esetleg más városba kell költözni, mert a munkahelyük oda telepedett át. Tehát a félelemnek sok motiváló oka lehet, és nem csupán a demokrácia hiánya.

Az igazi probléma azonban mégsem ebben rejlik, hanem abban, hogy a demokráciát, mint egy lehetséges politikai, társadalmi, gazdasági rendszert egy lelki állapottalakarjuk definiálni. A félelem lelki állapota ugyanis mindig valamilyen külső konstelláció hatásának eredményeként jön létre. Az persze előállhat, hogy a diktatúrák félelmet gerjesztenek az emberekben, de ez is csak az egyik lélektani állapot a sok közül. Ezzel az egy lelki állapottal jellemezni egy rendkívül bonyolult organizációt, meglehetősen tudománytalan kísérlet lenne. De ha több lelki állapotot hoznánk fel a demokrata, a demokrácia definiálására, még akkor is távol állnánk a valóságtól. Nem a létrejött lelki állapotokból, főként pedig a félelemből kiindulva kell magyarázni a demokrata lényegi vonásait, hanem magát a valóságos politikai, társadalmi, gazdasági rendszert kell leírni, és létrehozni, amelyet az egyén önkéntes elfogadása, és elsajátítása után mások őt magát demokratának tekinthetik. Nem a lelki állapotokból kell megmagyarázni ademokráciát, hanem a konkrét politikai, társadalmi, gazdasági követelményeket kell megfogalmazni a demokrácia leírására. Azaz milyen konkrét feltételeknek kell teljesülni ahhoz, hogy egy adott korban a demokrácia egyáltalán létrejöhessen, és kiteljesedhessen. Minden ezektől eltérő kísérlet csak tévútra vezethet, vagy egy jól hangzó politikai megnyilatkozásnak tekinthető, úgy, mint Demszky Gábor esetében.