Maga Bibó pedig meglehetősen sokat foglalkozott a demokrácia problémájával, tehát ha valaki, különösen egy politikus egy jól hangzó bibói idézetet akart volna mondani, akkor lehetősége lett volna válogatni a műveiből, amelyik mellé még közelíthetett volna a demokrata, a demokrácia helyesebb fogalmi meghatározásához is. Bibó ugyanis ezek során a demokrácia pozitív kifejtését tűzte ki célul, tehát azt, hogy feltárja a demokrácia lényegét. Vagyis nekünk is ezt kell górcső alá venni, hogy a bibói demokrácia felfogásról képet adhassunk. Előzőleg azonban le kell szögeznünk azt, hogy ha a demokráciát a szabadságjogok történelmileg meghatározott kompakt és konzisztens rendszere gyanánt értelmezzük, akkor azt is kifejeztük, hogy minden történelmi korban létezett valamiféle demokrácia. Tehát minden társadalmi rendszernek megvolt a maga hivatalosan elfogadott szabadságjog rendszere, amelyben az egyes szabadságjogok eloszlása nem volt olyan homogén a nép tagjaira vetítve, mint a későbbi korokban. Magyarul a demokrácia fejlődik, mégpedig a minél szélesebb szabadságjogok biztosítása irányába, és igazi demokratának az tekinthető, aki ezt a fejlődést elősegíti, sőt, a fejlődés meghatározó tényezőjévé válik. Ám most tekintsünk el az általános elmélettől, és csak a modern polgári demokrácia szabadságjogainak a rendszerével foglalkozzunk, hiszen Bibó István különösen sokat foglalkozott ezzel.
Bibó István életének utolsó évében, azaz 1979-ban írta meg A kapitalista liberalizmus és a szocializmus-kommunizmus állítólagos kiegyenlíthetetlen ellentéte című tanulmányát. Ebben a művében a két eszmerendszer közötti hasonlóságot igyekezett bizonyítani, és erre a következtetésre jutott: Csak értelmi különbség van a legokosabb burzsoá osztályérdek és a legokosabb proletár osztályérdek felfogása között. Ma azonban már másként látjuk ezt, de semmit sem von le a mű egészének az értékéből. Itt ugyanis a liberális demokrácia gyökereit egészen a francia forradalomig vezeti vissza, és az az összegzés, amit ennek kapcsán végez, egészen kitűnő a maga nemében.
A francia forradalom kirobbanásának egyik fő okaként a szellemi életben végbemenő erjedést nevezte meg. Ezt írja: A nagy újkori fordulat (ami tulajdonképpen az egész folyamat mögött áll) az a gondolat, hogy az állam dolgaiban a szokások és az isteni rend mellett (vagy a helyett) az emberi értelemnek döntő szerepe volt. Bibó két gondolakört emelt ki. Az egyik a montesquieu-i gondolatkör, amelyik az angol alkotmányon alapult. Ebben maga az alkotmány biztosította az emberek szabadságát, és így válhatott a plurális demokrácia alapjává. A montesquieu-i gondolatkör tehát a hatalmak szétválasztásának elvét alapozta meg. A rousseau-i gondolatkör alapját az amerikai alkotmány adta, és a közvetlen népuralom svájci gyakorlata mutatott példát, amelyekben a népfelség elve minden embert egyenlően megilletett. Ebben a gondolatkörben tehát a népszuverenitás elve jelenik meg. Ezek az elvek, azaz a hatalmak szétválasztásának, és népszuverenitás elve azonban itt még csak hangzatos jelszavak voltak, nem válhatott a megvalósítás konkrét céljává, de a megfogalmazásuk mindenképpen előrelépést jelentett.
Rousseau
Bibó tanulmányában sorra veszi a modern polgári demokráciákban érvényesíthető elveket. Elsőként a népszuverenitás elvét elemzi. Ez az elv a helyzet törvényesítése szempontjából lehetőséget nyújt annak eldöntésére, hogy ki az, aki törvényesen és a rend szerint, nem pedig a puszta nyers erőszak révén jogosult a politikai hatalom gyakorlására. - írja. Bibó kifejti, hogy az elmúlt 200 év során oly természetessé vált a népszuverenitás elve, hogy a politikusok minden fontosabb, a társadalom egészét érintő vitás kérdés eldöntésekor a népszavazásra támaszkodnak, azaz a kikérik a nép véleményét, és aszerint döntenek. Ezen nagy horderejű kérdések közzé sorolja az új alkotmány megszavazását is, ami azért vált ma aktuálissá, mert a Fidesz a nép beleegyezése nélkül akar új alkotmányt létrehozni.
A második elv az alkotmányos parlamentarizmus. Ha a nép szuverén, akkor …. a társadalomra gyakorolható hatalomnak a szuverén néptől kell kiindulnia. Itt az az alapvető követelmény, hogy a választások során ne legyen erőszak, vagy csalás.
A liberális demokrácia harmadik követelménye az ellenzék léte. Vagyis az új politikai testületeken belül vagy a létrejött vezetéssel szemben megengedhető az ellenzék is.
A francia forradalom következő lépése a kiváltságok eltörlése volt, ami a szabadság, és az egyenlőség elvéből következett. Ezzel egy időben kodifikálni kellett az emberi jogokat is, amelyet a történelem során elsőként a francia forradalom jelölte meg kódexszerűen.
A hatalmi ágak különválasztásának elvéből a bírói függetlenség következik. A szabadságjogok csak úgy érnek valamit, ha az államhatalommal szemben létezik egy fórum, ahol eredményesen lehet fellépni, egy olyan fórum, amelyik az államhatalomtól független.
Bibó István ezt követően egy nagyon fontos jelenségre hívta fel a figyelmet, mégpedig a közigazgatás bírói ellenőrzésére. A hatalmi ágak különválasztásnak elvét kezdték ugyanis dogmatikusan értelmezni. Felismerték azt, hogy a bíráskodás és a végrehajtó hatalom különválasztásával kizárható a közigazgatás bírói felülvizsgálata. Ezt kizárandó az európai kontinensen létrehozták a közigazgatási bíróságokat, amelyek azonban a közigazgatás feletti bíráskodás a teljes bírói függetlenség intézményes biztosítékait hordozta. Tehát Bibó István szerint a közigazgatási bíróságok függetlensége szerves részét képezik az általános bírói függetlenségnek. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert hasonló intézményrendszert kíván létrehozni a Fidesz kormány is, az Alkotmánybíróság, és a szokványos bíróság mellett, és ezek alkotmányosan egyenlő súlyt képviselnének. Az újonnan felállítandó közigazgatási bíróság függetlenségét azonban erősen megkérdőjelezheti az, hogy azt a Fidesz kormány állíthatja fel, és feltehetően oda is pártkatonákat fog küldeni.
Végül Bibó István kifejti azt, hogy ez az egész rendszer összefüggő egészet alkot, amelyből egyet sem lehet kiragadni önkényesen, mert az az egészet károsíthatja. Ebből a rendszerből természetszerűen egyetlen darabot sem lehet kivenni anélkül, hogy az egész össze ne omoljon. Nem lehet ott parlamentáris szabadság, ahol a szólásszabadság nem biztosított. Nem lehet ott szólásszabadság, ahol a közigazgatási határozatok elleni bírói jogvédelem nem biztosított. Nem lehet a közigazgatási határozatok ellen bírói jogvédelmet nyújtani úgy, hogy közben a sajtószabadság ne legyen biztosított, hiszen ezek mind-mind kölcsönösen föltételezik egymást. Ez az egész rendszer együttvéve alkotja a szabadságnak, a szabadon működő szuverenitásnak eleddig legtökéletesebb rendszerét. Minden olyan elméleti érvelés és kísérlet, amelyik ezt valamiképpen polgári specialitásnak akarja minősíteni, amelyik valamely társadalmi osztályhoz, egy bizonyos történeti helyzethez akarja kapcsolni, s aminek – mondjuk – egy merőben más helyzetben nincsen értelme és nincs jogosultsága – valójában átlátszó kísérlet a zsarnokság valamilyen formájának visszahozására.Ennél jobbat eddig még nem találtak ki. Mindezeken kívül még nagyon sok hiányossága lehet egy-egy társadalmi rendszernek, de ahhoz, hogy ezeket a hiányosságokat orvosoljuk, nincs szükség a szóban forgó vívmányok félretételére. ( kiemelések tőlem – Tarski. )
Itt most az az elméleti kérdés vetődhet fel, hogy a fenti követelmények között lehet-e hierarchia? Azaz az egyik követelmény felülírhatja-e a másik követelmény realizálását, vagy akár csak a csonkítását. Tehát például a népszuverenitás elvére hivatkozva lehet-e mondjuk a szólásszabadságot csorbítani? Bár erre Bibó közvetlenül nem utalt, de a gondolatmenetéből egyértelműen kivehető az, hogy ilyent nem lehet csinálni, mert akkor az egész rendszer borul. Ebből pedig az következik, hogy a Fidesz mostani gyakorlata elfogadhatatlan, és a demokrácia „felvizezését” eredményezi. Nem lehet a szólásszabadságot korlátozni arra hivatkozva, hogy a választáson kétharmadot szereztek, tehát a népszuverenitás elve alapján a nép felhatalmazta arra, hogy az általuk jónak tartott médiatörvényt megalkossák. De hasonló a helyzet az Alkotmánybíróság jogkörének a szűkítése esetén is, hiszen a népszuverenitásra hivatkozva gyakorlatilag a bírói függetlenséget szorították határok közzé. Röviden: a népszuverenitás elve nem hatalmaz fel senkit sem arra, hogy azt tegye, amit akar, nyilván bizonyos határok között.
Bibó István ebben a tanulmányában főként a strukturális demokrácia követelményeit fogalmazta meg, de arra nézve keveset mondott, hogy azok miként működjenek. Fontos kiemelni azt, hogy amikor ő élt, ezek az elemek a létező szocializmusban nem voltak meg, csak a marxista eszmeiség által moderáltan, ezért ezt a társadalmat nem tekinthetjük polgári demokratikusnak, igaz, ezt sohasem állították magukról. De a szabadságjogoknak a legszélesebb skáláját sem nyújthatta a létező szocializmus, és talán az ez iránti felfokozott vágy vezetett a rendszerváltáshoz. A hazai modern polgári demokrácia pedig valóban megadta azt a többlet szabadságjogokat, amit minden más európai demokrácia megadhatott a népének, de a megcsorbítására irányuló törekvések ma ismét jelentkeztek. Ezeknek a törekvéseknek a lényege pedig abban fogalmazhatók meg, hogy bár strukturálisan valóban léteznek a modern polgári demokrácia intézményrendszerei, funkcionálisan nem tudják betölteni azt a feladatukat, amelyet be kellene tölteniük a hatalmak szétválasztásának és a népszuverenitás elvének gyakorlati megvalósítása érdekében. Magyarán azok a szép és jó elvek, amelyek a francia forradalomban megfogalmazódtak, és azóta már megvalósultak világszerte, úgy tűnik, nálunk nem teljesedhetnek ki, ami pedig átlátszó kísérlet a zsarnokság valamilyen formájának visszahozására.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése