Jók és rosszak

Sitkei Levente

Magyar Nemzet

2013. május 14., kedd 00:01

Két teherautó robbant fel a törökországi Hatay tartományban, amire válaszul azonnal elkezdődött az egymásra mutogatás. Szíria kormánya tervelte ki és hajtatta végre egy hozzá közel álló, szélsőbaloldali terrorcsoporttal, vélik Ankarában. Törökország robbantott, hogy Szíriára fogja az egészet, s néhány nap múlva erősebb érvekkel felvértezve állhasson az amerikai elnökkel szemben, mondja Damaszkusz. Valószínűleg ennél sokkal bonyolultabb a háttere a kettős robbantásnak, ahogy az egész, bizarr szíriai polgárháborúnak is. Persze lehet, hogy Damaszkusz vagy Ankara igazat mond, de mérget azért ne vegyünk rá.

Törökország a Szíria elleni háború egyik fő támogatója, az ellenzék stabil hátországa, a nyugatiak szövetségese az Aszad-rezsim elleni harcban. Szíria állítólag brutális elnöke valószínűleg soha nem tudott volna ilyen vérontást elképzelni és megvalósítani az országában, mint aminek az elmúlt két évben tanúi voltunk. Törökország miniszterelnöke, a nagy hatalmú Recep Tayyip Erdogan szerint ezzel a kettős robbantással próbálják valakik belerángatni Ankarát a szíriai mocsárba. A török vadászgép sem véletlenül zuhant le tegnap, de látható, hogy Törökország már térdig süllyed az iszapba, egyáltalán nem kell belerángatni. Ahogy a belpolitikában, úgy a háborúkban is van számos meg nem magyarázható esemény, amelyet a hírek olvasója hajlamos tudatos tervezés eredményének tartani.

 Szíriában hemzsegnek az ilyenek, például nem tudjuk, hogy jelenleg milyen szövetségi rendszer van az Aszad-ellenes csoportok között. A legnagyobb fegyveres csoport, az an-Nuszra Front nyíltan egyesült az al-Kaidával, s egy célért harcol a mérsékelt ellenállókkal, amely szóösszetétel még a tragikus események tudtán is megmosolyogtató. Robert Menendez amerikai szenátor, a külügyi bizottság elnöke olyan szervezeteknek akar fegyvert küldeni, amelyek elhatárolódnak a terrorizmustól, valamint elkötelezik magukat az emberi jogok tiszteletben tartása, a tömegpusztító fegyverek terjedésének akadályozása mellett. Mégis, minek lehetne nevezni egy polgárháború idején a támadó harcosokat, ha nem terroristáknak, akik a törvényes rend képviselői ellen fegyverrel harcolnak? Ki ellenőrzi majd, hogy a háborúban az egyik torzonborz harcos melyik nevenincs csoport katonája, s vajon az emberi jogokat valóban tiszteletben tartotta-e, amikor a csillogó amerikai fegyverrel a kezében bevetette magát a harcok sűrűjébe?
A múlt héten Izrael csapott le Damaszkuszban, a Szabad Szíriai Hadsereg egyik parancsnoka pedig interjút adott az izraeli tévének, köszönetet mondva a légitámadásért. Ebben az esetben az al-Kaida és Izrael egy oldalon áll, a „jók” oldalán, ahol a nyugati országok is, a „rosszak” pedig Szíria, Oroszország és Kína csapata. Természetesen ők is bársonyba csomagolják az érdekeiket, szó sincs arról, hogy Peking vagy Moszkva aggódna a szíriai gyermekek jövője miatt, egyszerűen nem akarják elveszíteni Damaszkuszt szövetségi rendszerükből. Szíria kiegyensúlyozó tényező volt, aminek erejét jól mutatja, hogy hiába a kétéves vérontás, az ország még mindig működik, az elnök a helyén van, s egyes vélekedések szerint a hadsereg még mindig nem csapott oda igazán keményen a szabad harcosoknak.
Persze ez egy háború. Itt nincsenek jók és rosszak, csak érdekek. Ha győz az Aszad elleni közösség, akkor ki lesz boldog tőle? Kik fogják irányítani Szíriát? Stabilizálható az ország, vagy darabokra esik? Ugyanezek a kérdések persze feltehetők úgy is, mi lesz, ha Aszad végül győz, Szíria visszatér a megszokott rendszerbe, amely a demokráciánál kevesebb, de kenyeret és biztonságot ad, és velejéig korrupt? De azt is kérdezhetjük: mit tettünk Szíriával?