Móricz Zsigmond 1929-i beszéde Tiszacsécsén
*
Nemrégiben kezembe akadt a 125 éve született Móricz Zsigmondnak 1929.
június 30-án Tiszacsécsén abból az alkalomból elmondott beszéde, hogy szül
*
fa-
luja díszpolgárrá választotta. A retorikai szabályoknak messze megfelel
*
en, szív-
vel-lélekkel, igazán hatásosan megírt beszéddel van dolgunk. Nemcsak írójának
páratlan stílusára világít rá, hanem arra is, hogy miket, mikkel kapcsolatos gon-
dolatokat ébreszt fel benne a ritka alkalom, hogy hogyan jut el a szül
*
i
háztól,
szüleit
*
l
a
falun, a megyén keresztül az ország, a haza gondjaiig.
A
végtelen szeretet sugárzik mindjárt a megszólításból: „Kedves testvéreim!
Szül
*
földem szeretett gyermekei! Szül
*
vármegyém tisztelt és szeretett lakosai!”
El
*
ször mély megrendültségére és a régi emlékekre utal, amikor 45 évvel azel
*
tt
mint ötéves gyermek játszott ott az udvaron. Majd szüleit, a szül
*
föld éltet
*
ere-
jét idézi meg: „Itt érzem édesapám munkás, teremt
*
,
éltet
*
szellemét. Itt érzem
az édesanyám lelkes, ideáltól átizzott h
9
szellemét. Itt érzem a szül
*
földnek azt az
isteni leheletét, amely azóta mindig kemény, egészséges, magyar er
*
ben tartott.”
Ezután anyanyelvünknek szinte ódai magasztalása következik: „Íme itt állunk
s
beszélünk ezen a gyönyör
9
ségesen zeng
*
magyar nyelven. Egy olyan nyelven, melynek még rokonai sincsenek, mert annyira régen
szakadtunk el a nyelvtestvérekt
*
l
[...] S íme mégis itt vagyunk! [...] Itt vagyunk
itthon, Európa kell
*
s
közepén...”
Ezt követ
*
en így kiált fel: „Milyen boldog vagyok én, hogy én itt születhet-
tem. Hogy én innen vihettem magammal a nyelvet, az érzéseket s talán az er
*
t
az egész magyarság öntudata elé.”
Aztán
*
seire emlékezik, akik a XIX. században ebbe a faluba költöztek, ame-
lyet nagyon megszerettek. A saját vonzódását így írja körül: „...az én lelkembe
úgy van beiktatva Csécse neve, mint a paradicsomkertnek üdvösséges boldogsága.”
Szülei sorsáról meg a következ
*
képpen vall: „Szüleimet a gazdasági szerencsét-
lenségek elsodorták innen. Semmitlenül repült ki innen a kis fészekalja család [...]
1885 tavaszán elvittek magukkal. Azóta én vissza-visszatértem, s mindig úgy,
mint a hív
*
a
szenthely felé. Már 25 esztendeje nem voltam idehaza.” De Csécsét
nem feledhette, mert lelkében úgy élt szül
*
faluja emléke, mintha valósággal benne
lett volna. „Ötven könyvet írtam – folytatja – az utolsó húsz év alatt [...], de
ezekben az írásokban ha valaha felvillant Csécse emléke, az mindig mosoly volt,
mindig ragyogó színfolt és a boldogság utolsó édes öröme. S ezt az érzést min-
denkor az egész magyarságra általánosítottam.”
66
A
meleg hangú köszönetnyilvánítás után mintegy fogadást tesz a csécsiek
el
*
tt: „...mindaddig, míg Isten er
*
t
ad, egyre fokozottabb örömmel fogok azon
munkálkodni, hogy megörökítsem a magyar életet, a magyar lelkiséget, a magyar
akaratot képekben, szavakban, igékben a magyarság számára, az emberiség szá-
mára s a jöv
*
számára.”
A
beszéd áldással zárult, mint annak idején Balassi Bálintnak a végvári vi-
tézekr
*
l
szóló éneke: „Áldjon meg az Isten mindnyájatokat, áldja meg ezt a kis
magyar hazát, és áldja meg ezt a sok-sok ezer éves, harcban szenvedett, drága
emberfajtát boldogabb jöv
*
vel. Isten áldjon meg minden magyart!”
Íme így nyújtott mintát a felel
*
s
ember és a felel
*
s
író, mindnyájunknak,
minden id
*
re!
Szathmári István
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése