"Az idők gyógyító lázában él a magyar. Történelmünk ezer évén átlobog az emberi Géniusz üzenete, mely nemzeti hőseink példáját emeli elénk és költőink fénylő szavait idézi. Nincs módunk kitérni a hűség elől” - kezdi Magyar fohászát Tamási Áron. Írásának gondolatmenete: a kiszorítottság
évtizede, tizenegy éve után végre megszűnik a nyugati és a keleti befolyás, s megvalósul a „társadalmi demokrácia”. (A szófordulatok visszatérnek majd a mottóban is említett Gond és hitvallásban, amelyet az írószövetség elnökségének felkérésére Tamási Áron fogalmazott, s amelyet az írószövetség december 28-i közgyűlésén elvi nyilatkozatként fogadtak el az írók. A forradalom melletti kiállás írószövetségi dokumentuma röpiratként, gépírásos másolatban országszerte ismert lett.)
Az Irodalmi Újság egyetlen forradalom alatti száma - hasonlóan a Rendületlenülhöz
- a gyorsfutású jelenre reflektál, állapotot rögzít, (közel)múltat
idéz. Nem is igen volt mód másra. A Magyar Írók Szövetségének hetilapja
az írószövetség, illetve a szerkesztők szemszögéből ad képet arról,
ami a közéletben és az irodalomban a forradalom szűk két hetében
történt. A november 2-i szám a korabeli rossz terjesztési viszonyok és
a november 4-ei szovjet intervenció miatt csak kevesekhez jutott el,
és a Kádár-rendszer bomlásáig tiltott irodalomnak számított.
A
lapban két, évekkel korábban íródott rendszerleleplező vers is
napvilágot látott. A szerzők - Illyés Gyula, illetve Kassák Lajos - az
erősen korlátozott nyilvánosságú diktatúrában nem gondolhattak
megjelentetésükre.
Illyés Egy mondat a zsarnokságról című
költeménye az 1950-es évek elején született, és évekig a megjelenés
reménye nélkül rejtekhelyen lapult. Illyés versében visszájára
fordította Paul Eluard Szabadságát: a szabadság hiányáról írt.
Átvette a francia költő hosszú költeményének szerkezetét: sok
tagmondatból álló egyetlen mondatos művet alkotott. (A vers Somlyó
György fordításában az 1950-es évek első felében vált ismertté
Magyarországon. 1956. október 30-án újraközölte a Népszava, november 3-án pedig a Várpalotai Napló is.)
A sodró lendületű Egy mondat...
többszólamúan jeleníti meg a politikai önkény lélekromboló,
elembertelenítő hatását, a hétköznapokat, a magánéletet is kisajátító
terrort. Leleplezi a hatalmat, és kétségbeesett tárgyilagossággal
jeleníti meg a diktatúra körülményei között deformálódó, személyiségét
feladni kényszerülő embert. A zsarnokságot „mint a víz a medret /
követed és teremted; kémlelődsz ki e körből? / ő néz rád a tükörből, // ő
les, hiába futnál, / fogoly vagy s egyben foglár; (...) beivódik,
evődik / velődig; / eszmélnél, de eszme / csak övé jut eszedbe, (...) ha
eszel, őt növeszted, / gyermeked neki nemzed, // hol zsarnokság van, /
mindenki szem a láncban; / belőled bűzlik, árad, /magad is zsarnokság
vagy”. A nemzeti kiszolgáltatottság ennek az Illyés-versnek nem
témája, s talán ezért sem vált igazán a költemény a rendszerváltozás
után a függetlenség visszanyerését legfőbb értéknek tekintő 1956-os
forradalom és szabadságharc emblematikus alkotásává. Az Egy mondat...
a zsarnokság sűrített megjelenési formájaként a Rákosi-éra tükre, azé
az eldurvult kommunista rendszeré, amelynek még a nyomait is el
akarták tüntetni az emberek 1956-ban. Emiatt lehet mégis Illyés
költeménye a forradalomra emlékezők kultusz-verse.
Kassák Lajos verse, A diktátor
1952-ben keletkezett. 1956-ban nem sok fantázia kellett ahhoz, hogy
az időtlen figurává stilizált zsarnokba ki-ki belelássa Sztálint vagy
Rákosit. „Alámerült örökre. Semmi kétség. (...) Zászlók erdejéből
lépett elő / és ordított és toporzékolt vészesen / kivégeztette,
akiknek szemük volt / kivégeztette, akiknek szájuk volt / ki akarta
folyatni / egy egész nép vérét / s végül eltiportan hever / a hóban, a
vizeletben vagy a tüzes romok alatt.” (A Sztálin-szobor ledöntése
mintegy aktualizálta az évekkel korábban született költeményt. A szobor
csúfos végéről Kunszery Gyula írt verset. (A Bálványdöntés az Új Ember
katolikus hetilap 1956. november 4-i számában jelent meg. Győri
(szerk.). Amennyiben külön nem jelezzük, az említett és idézett versek
és gúnyiratok ebből a gyűjteményes kötetből valók.)
A november 2-i Irodalmi Újság
önmagában nem a forradalom irodalmának keresztmetszete,
szellemiségének tükre. Mindaz, ami az irodalomban országosan történt,
eleve nem jeleníthető meg egy korlátozott terjedelmű, a szerkesztői
elképzeléseknek alárendelt irodalmi orgánumban. A forradalom alatti
egyetlen lapszámban az ekkori tényleges súlyuknál halványabban szerepelnek a népiek, és
hiányoznak belőle a keresztény elkötelezettségű alkotók művei. Az itt
közölt írószövetségi nyilatkozat radikalizmusban, konstruktivitásban
elmarad a forradalmi szervezetek deklarációitól, az írószövetségi
tanácskozásról készült összefoglaló pedig nem felel meg a tényeknek.
A
november 2-i - a lap utcára kerülésével egyidejűleg zajló -
írószövetségi taggyűlés résztvevői úgy határoztak, hogy nincs szükség a
másfél hónappal korábban, az Írószövetség 1956. szeptemberi
közgyűlésén szabadon választott elnökség újjáalakítására és
átkeresztelésére. Néhány fővel kiegészítették ugyan az elnökséget, de
az országos gyakorlattal ellentétben nem hoztak létre új néven
forradalmi szervet. A döntés mögöttes jelentése: az írók már október
23-a előtt megteremtették a maguk demokratikus nyilvánosságát.
Megelőzték a forradalmat követő szervezeti, tartalmi átalakításokat:
nem volt szükség az elnökség átnevezésére, irányvonalának
megváltoztatására. Az Irodalmi Újság viszont - a taggyűlés
döntésével ellentétben - az írószövetség forradalmi bizottságának
megalakulásáról ad hírt. (Standeisky 1996, 71-82)
A
forradalom irodalma kétfelől közelíthető meg. Egyrészt az akkor
született - igen sok esetben dilettáns, hevenyészett, érzelmileg
túlfűtött - alkalmi művek, másrészt az 1848-as reminiszcenciák - a
száz évvel korábbi forradalomból átvett költői példák - felől. A
kettőben közös a politikai, érzelmi indíttatás. 1956-ban 1848-49-hez
hasonlóan a felfokozott magyarságtudat hatotta át az irodalmat.
A forradalmat üdvözlő versek legfőbb sajátossága a magyarközpontúság és a szabadságvágy.
A
Trianonnal sebet kapott nemzeti önérzetre gyógyírként hatott a
sikeresnek látszó forradalom: Dávid győzelme Góliát fölött, a tizenkét
éve tartó szovjet függés megszűnése: „Rólunk beszélnek minden nyelven /
sikong az éter és csodál: / ”Dávid harcol Góliát ellen„.” (Jobbágy
Károly: A rádió mellett).
„Nacionalizmus-e
az, ha valaki tönkretett, agyongyötört, megcsonkított, szegény kis
magyar hazája sorsán évek óta sírva fakad? Ez a fogalom, hogy hazám,
nem légből kapott koholmány” - kezdi Zokogni szeretnék című írását az 1956. október 30-i Igazságban Füst Milán.
A
szabadságot, a forradalmat, a magyarságot ünneplő írásoknak se szeri
se száma. „Üdv néked ifjúság! Üdvözlégy magyar nép!” - írja Sinka
István. (Üdv néked ifjúság! A vers először a Rendületlenülben jelent meg Vérrel és vassal címmel, majd az Igazság 1956. november 1-jei száma is közölte, és két vidéki lap is átvette.) A Légy forradalmi, nemzeti! avagy a Vigyázz hazádra!
verscím számos költemény összefoglalója is lehetne. A forradalom
jótékony ír lett a nemzeti kisebbrendűségi érzésre, amelyet a megelőző
történelmi korszakokban elszenvedett sorozatos vereségek váltottak ki:
„Hányszor átkoztam el önmagamban, / Miért is szült magyarnak jó anyám,
/ Ha megkötözve, tehetetlen nézem, / Hogyan haldokol vérző, szép
hazám! // S az ifjúság? Mondták: nem magyar! (...) Kutyakölykök, mert
egymást ölik / Egy-egy eldobott ócska konc miatt! // ...s íme, Pesten
megmozdult a föld!” - írja „Emőd”.
A nemzeti emelkedettség érzéséhez a függetlenség esetleges újbóli elvesztése miatti aggodalom társult. Nagy Istók Mementóját
így kezdte: „Ó népem! Te maroknyi, dicső” Dékány Károly versében ez
olvasható: „Óh, szabadok mi még nem vagyunk, / csak rést ütöttünk
börtönünk falán...” (A szálláson.)
A
kiontott vér, a megszakadt fiatal élet '56 költőinek, íróinak gyakori
ihletője. Az ifjúság a forradalom jelképe lett, de a fiatalokról szóló
írások nem a reformokat, erkölcsi, politikai megtisztulást sürgető
egyetemi fiatalokról szólnak, hanem a tankokkal, benzines palackkal
szembeszálló ifjakról.
Az írókra talán a legnagyobb hatást a harcoló kamaszok tették. A „pesti srác”-mítoszra a legkorábbi példa a Rendületlenülben Ignácz Rózsa novelettája, az Igazat játszottak. „A suhancok forradalma, mondták. Mától kezdve a suhanc
szó szent előttem. Évek óta kétségbeesve figyeltem a magyar
ifjúságot: ájultan hallgatott. Október 23-án felállt, és helyreütötte a
nemzet becsületét” - írja Déry Tibor. (Barátaim). Hasonló a témája Bárány Tamás lírai levelének (Levél öcséinkhez) és Szász Imre Lélekzajlásának. Mindhárom írás a november 2-i Irodalmi Újságban jelent meg. Ugyanezen a napon Velvárt Richárd a Magyar Függetlenségben
a „rövidnadrágos hősöket” siratta, írása megrendültségről tanúskodó
lírai publicisztika. „Óh, ti tizenötévesek, kik a fegyver súlyától
meg-megroggyanó térdekkel indultatok a harcba. A ti utolsó harcotokba.
(...) A tudás várát kellett volna bevennetek, és ti a szabadság várát
vettétek be... nekünk.”
A
forradalom irodalmában nem ritkák a keresztény vallási motívumok. A
harcokban elesettek mártíriuma a költőket a jézusi
szenvedéstörténetére emlékeztette. A Mindenszentek ünnepe és a halottak
napja is hatott az alkotókra.
Leggyakoribb
talán a több jelentésben használt feltámadás-metafora. Jelképezi
Magyarország „feltámadását” az elnyomás alól, de az elesettek
siratásához kapcsolódik: halottak napi húsvét. „A magyar nép ma
azokhoz a repedezett, régi-régi képekhez hasonlít, amelyeken a
feltámadt, szomorú, de győzhetetlen Krisztus, borzalmas sebektől és
alvadt vérrel borítva, kereszttel a vállán a nyitott és legyőzött sír
szélén ül. Az ő áldozatára emlékeztet, amit a nép egy ködös, szétlőtt,
leszegényedett, elcsúfított és megalázott nagyváros utcáin
véghezvitt. Mint minden áldozat Krisztus nyomdokán, a magyaroké is
egyszerre megszégyenít és fölemel, bűntudattal és ujjongással telít.
Nem vagyunk rá méltók, s mégis el kell fogadni, mert így akarja az
áldozathozó” - mondta 1956. november 1-jén a BBC magyar adásának
mikrofonjába Cs. Szabó László. (Gyász és megdicsőülés.
Medvigy-Pomogáts (szerk.) 47) „Felkelt a nép, hiába volt bitófa, /
kegyetlen kínzás, börtön és halál. / Feltámadt ő, a holt - ki tíz év óta
/ Sírban feküdt - ma újra talpon áll” - kezdi versét Jobbágy Károly. (Felkelt a nép, Valóság, 1956. október 30.)
Zelk Zoltán, aki magát is bűnösnek tartotta a Rákosi-diktatúra kiszolgálásáért, Feltámadás
című versében önmaga „feltámadását” - megtisztulását, megújulását -
is reméli: „Ó, magyar ifjúság, s ti város peremének meggyalázott /
drága népe, hozzátok könyörgök: oldozzatok fel bűneim alól / és
fogadjatok magatok közé, mert higgyétek el, a lelkem / már régen a
tiétek. Isten áldjon benneteket, ti élők, / s Isten veletek, ti
holtak, kiknek véréből leszen a feltámadás.” Hasonló funkciójú a
„feltámadás” Aczél Tamás Feltámadás című költeményében. (Medvigy-Pomogáts (szerk.) 99-100.)
Nádler
Pálma így könyörög: „Tégy hát csodát, Isten! Áldjad, segítsd e
fegyvert, / mit bátran emelt fel s tart a gyönge gyermeki kar (...) s
Te, Védasszonyunk, vedd őket kék palástod alá, / mert szent ez a harc
itt, s mint egykor a Keresztfán: / a rossz világ bűneit mossa le az
ártatlan vér!” (Az ártatlanok forradalma.)
A nemzeti emelkedettség érzéséhez a függetlenség esetleges újbóli elvesztése miatti aggodalom társult. Nagy Istók Mementóját
így kezdte: „Ó népem! Te maroknyi, dicső” Dékány Károly versében ez
olvasható: „Óh, szabadok mi még nem vagyunk, / csak rést ütöttünk
börtönünk falán...” (A szálláson.)
A
kiontott vér, a megszakadt fiatal élet '56 költőinek, íróinak gyakori
ihletője. Az ifjúság a forradalom jelképe lett, de a fiatalokról szóló
írások nem a reformokat, erkölcsi, politikai megtisztulást sürgető
egyetemi fiatalokról szólnak, hanem a tankokkal, benzines palackkal
szembeszálló ifjakról.
Az írókra talán a legnagyobb hatást a harcoló kamaszok tették. A „pesti srác”-mítoszra a legkorábbi példa a Rendületlenülben Ignácz Rózsa novelettája, az Igazat játszottak. „A suhancok forradalma, mondták. Mától kezdve a suhanc
szó szent előttem. Évek óta kétségbeesve figyeltem a magyar
ifjúságot: ájultan hallgatott. Október 23-án felállt, és helyreütötte a
nemzet becsületét” - írja Déry Tibor. (Barátaim). Hasonló a témája Bárány Tamás lírai levelének (Levél öcséinkhez) és Szász Imre Lélekzajlásának. Mindhárom írás a november 2-i Irodalmi Újságban jelent meg. Ugyanezen a napon Velvárt Richárd a Magyar Függetlenségben
a „rövidnadrágos hősöket” siratta, írása megrendültségről tanúskodó
lírai publicisztika. „Óh, ti tizenötévesek, kik a fegyver súlyától
meg-megroggyanó térdekkel indultatok a harcba. A ti utolsó harcotokba.
(...) A tudás várát kellett volna bevennetek, és ti a szabadság várát
vettétek be... nekünk.”
A
forradalom irodalmában nem ritkák a keresztény vallási motívumok. A
harcokban elesettek mártíriuma a költőket a jézusi
szenvedéstörténetére emlékeztette. A Mindenszentek ünnepe és a halottak
napja is hatott az alkotókra.
Leggyakoribb
talán a több jelentésben használt feltámadás-metafora. Jelképezi
Magyarország „feltámadását” az elnyomás alól, de az elesettek
siratásához kapcsolódik: halottak napi húsvét. „A magyar nép ma
azokhoz a repedezett, régi-régi képekhez hasonlít, amelyeken a
feltámadt, szomorú, de győzhetetlen Krisztus, borzalmas sebektől és
alvadt vérrel borítva, kereszttel a vállán a nyitott és legyőzött sír
szélén ül. Az ő áldozatára emlékeztet, amit a nép egy ködös, szétlőtt,
leszegényedett, elcsúfított és megalázott nagyváros utcáin
véghezvitt. Mint minden áldozat Krisztus nyomdokán, a magyaroké is
egyszerre megszégyenít és fölemel, bűntudattal és ujjongással telít.
Nem vagyunk rá méltók, s mégis el kell fogadni, mert így akarja az
áldozathozó” - mondta 1956. november 1-jén a BBC magyar adásának
mikrofonjába Cs. Szabó László. (Gyász és megdicsőülés.
Medvigy-Pomogáts (szerk.) 47) „Felkelt a nép, hiába volt bitófa, /
kegyetlen kínzás, börtön és halál. / Feltámadt ő, a holt - ki tíz év óta
/ Sírban feküdt - ma újra talpon áll” - kezdi versét Jobbágy Károly. (Felkelt a nép, Valóság, 1956. október 30.)
Zelk Zoltán, aki magát is bűnösnek tartotta a Rákosi-diktatúra kiszolgálásáért, Feltámadás
című versében önmaga „feltámadását” - megtisztulását, megújulását -
is reméli: „Ó, magyar ifjúság, s ti város peremének meggyalázott /
drága népe, hozzátok könyörgök: oldozzatok fel bűneim alól / és
fogadjatok magatok közé, mert higgyétek el, a lelkem / már régen a
tiétek. Isten áldjon benneteket, ti élők, / s Isten veletek, ti
holtak, kiknek véréből leszen a feltámadás.” Hasonló funkciójú a
„feltámadás” Aczél Tamás Feltámadás című költeményében. (Medvigy-Pomogáts (szerk.) 99-100.)
Nádler
Pálma így könyörög: „Tégy hát csodát, Isten! Áldjad, segítsd e
fegyvert, / mit bátran emelt fel s tart a gyönge gyermeki kar (...) s
Te, Védasszonyunk, vedd őket kék palástod alá, / mert szent ez a harc
itt, s mint egykor a Keresztfán: / a rossz világ bűneit mossa le az
ártatlan vér!” (Az ártatlanok forradalma.)
Fekete István megkövette a fiatalokat,
akikről a forradalom előtt nem volt jó véleménye. Sorait a katolikus
szellemiség hatotta át: „Ezerkilencázötvenhat október harmincegy. Most
jön fel a nap, a világosság véres ostyája, s én összeteszem kezem,
mert nem tudok már írni, nem lehet semmit sem tenni, csak a holtakért
és az élőkért, s az egész Magyarországért imádkozni, imádkozni...” (Levél Bécsbe, Új Ember, 1956. november 4.)
A
forradalom alatt született művekben gyakran előforduló szó a „vér”.
„Virág hull, vér csorog, ifjak ibolya-szemei törnek (...) Ó, őszi
járdák virága: vér! Ó, százszorszép idő! / Megálmodott fény! Hótiszta
dal!” (Káldi János: 1956. október 23.) Buda Ferenc versében a kiontott vért, a seb pirosát a hó halotti gyolcsa takarja. Pesten esik a hó:
„Aszfaltra száradt véren / megül halottfehéren / Hordja a szél a
földön / Viszi a szél az égen / Pesten esik a hó / Nyílt sebre friss
kötésnek / Pest talpig hófehérben.” Rend című versét így
indítja: „Hazánk zúzott szívén a vér / hűlő patakban omlik, alvad. /
Rőtcsillagos, komor, kövér / tankok teremtenek nyugalmat.” (A „rőt”
jelző a „piros” vagy „vörös” helyett találó költői megoldás.)
(Medvigy-Pomogáts (szerk.) 91.)
„Vér-illatos a karácsonyfa, / - glória - / aggatva iszonyattal” - olvasható Nagy László Karácsony, fekete glória című versében.
A
főváros hősiességét magasztaló versek és prózai művek is lénygében a
fiatalok bátorságát, önfeláldozását dicsőítik, de kiérezhető a
sorokból a „bűnös város” - Horthy Miklós nyomán nevezték így sokan
1918-1919-nek a „a hazát feladó”, „internacionalista” Budapestjét -
„megtisztulása”, „magyarrá válása” fölötti büszke öröm is. Czimer
József lírai glosszájának címe: Nemzeti Budapest. (Hétfői Hírlap, 1956. október 29.)
Örkény István Fohász Budapestért című rövid írása, amely a forradalom első lapjában, az Igazság
november 2-i számában jelent meg, a lírai publicisztika mesterműve.
„Ki itt születtem és mégis ócsároltalak, ki szerettelek és mégsem
ismertelek, bocsáss meg tévelygő fiadnak, dicső városom, Budapest! (...)
Budapest ma annyit tesz, hogy hősiesség. Budapest minden nyelvén a
világnak azt jelenti: hűség, önfeláldozás, nemzeti becsület. Minden
ember, aki szereti szülővárosát, azt kívánja: légy te is olyan, mint
Budapest. Kívánom én is: légy mindörökké olyan, amilyen ma vagy,
Budapest. Büszke és bátor emberek tanyája, magyarok jó útra vezérlője,
az emberi fajta csillagfénye, Budapest.”
A moralizáló publicisztikára példa Déry Tibor az Irodalmi Újság
november 2-i számában megjelent írása, amelyben így ír: „Felelősnek
érzem magam azért is, hogy későn nyílt ki a szemem. S hogy amikor
kinyílt, nem tudtam szavamat vagy hallgatásomat úgy felerősíteni, hogy
mindenki értsen belőle.” (Barátaim)
Körössényi
Jánost ritka kivételként nem a belső gondok foglalkozatták, hanem a
forradalom jövője szempontjából fontos nemzetközi környezet. Zrínyi
Miklós a török elleni küzdelemben magára maradt nemzetre hívta fel a
világ figyelmét a Ne bántsd a magyart! című röpiratával, Körössényi ugyanezt a címet adta a Magyar Világban
megjelent felhívásának kérve a nagyhatalmakat, hogy tartsák
tiszteletben a Nagy Imre által bejelentett semlegességi nyilatkozatot.
Reménykedő sorain átsüt az aggodalom: „Az nem lehet, hogy a
magyarságot, mely a kicsi Dávid szinte reménytelen, bátor küzdelmét
vívja Góliát ellen, cinikus közömbösséggel nézze a világ. Ha ez
megtörténhet, akkor mi romantikus illúziókban éltünk, akkor egyetlen
nációban sincs már emberség, igazságszeretet, akkor elvadult az emberi
faj, akkor pokolra szállhat ez a forgó földgolyó.”
Ne bántsd a magyart! a címe Bertalan Lajos írásának is, amely a Hazánk
című győri lap első, november 4-i számában jelent meg, és így szól a
szovjet katonákhoz: „Miért bújtok hát acélsisakba és hernyótalpak
mögé, szovjet katonák? Miért szegezitek mellünknek az ágyúk és
géppuskák csövét? Ne csak hirdessétek, hanem gyakoroljátok is a békés
egymás mellett élés politikáját! Azt mondtátok, hogy nem lehet szabad
az a nép, amely más népeket elnyom. Ne nyomjátok el a magyar népet!
Legyetek szabadok ti is! Halljátok meg az egységbe forrott nemzet szavát: Ne bántsd a
magyart!” (A vidéki lapokban megjelent írások gyűjteményi lelőhelye a
továbbiakban is Izsák és mások (szerk.) 1996.)
A Szabad Somogy november 4-i számában „Petőcz” Földek, országutak vándorai
címet adta a helyiek forradalmi helytállásáról, a józanságról, a
tartásról, a méltóságról, a humánumról szóló publicisztikai írásának.
„Eleredt a novemberi eső. Igaltól Kaposvárig az országút mellett, amerre
az úttól ellátni, az egyre sűrűsödő ködben mindenütt súlyosbodnak a
rögök, víztől telítődnek a barázdák. Szánt a paraszt. (...) Az
országutakon egyik falutól a másikig, egész Kaposvárig száz és száz
ember gyalogol. Hová? Merre? Sógorhoz, komához vagy éppen a kórházba? De
sokan, s talán legtöbben a kaposvári nemzetőrséghez. Dózsa
magyarjainak kései unokái, az elszegényedett falvak agyonsanyargatott
emberei ők, akik már csak egyet akarnak. Ha elvész a szabadság, vesszen
az élet is. Nem harácsolni akaró, pozíciót hajhászó forradalmi
szónokok, hanem egyszerű magyarok, akik mindenüket, az életüket teszik
fel a szabadság szent oltárára. Földek, országutak vándorai, akiknek e
honban mindenki parancsolt eddig, s akiktől még a gyermekeknek való
tejet is elvették. A novemberi eső áztatja a tájat. Mire a gyalogos
Igalból Kaposvárra ér, az alsó is átnedvesedik.”
A
publicisztikában új műfaj is született: a forradalmi rövidpróza. Ezt
azok az írók művelték, akik a nemzet létkérdéseit ötvözni tudták a
forradalom aktualitásaival, és mindezt szűk terjedelmi keretek között,
ugyanakkor rendkívül hatásosan, nem annyira az értelemre, mint inkább
az érzelmekre hatva tették. E műfaj jellegzetes példája a fentebb már
idézett rövidprózák mellett Tardos Tibor Imre bácsi mellett vagyok című, Nagy Imréhez írott hűségnyilatkozata. (Szabad Ifjúság, 1956. október 30.)
A
politikai publicisztikát a felfokozott nemzeti érzés, a büszke
magyarságtudat patetikussá, olykor már-már dagályossá tette. Tamási
Áronnál például, aki szerint a forradalom előtti társadalmi rend nem
felelt meg a nemzeti hagyományok szellemének, és „idegen volt a népi
tömegösztön számára is, mely a kor vajúdása között az emberi tenyészet
és a nemzeti lét virágzása felé igyekszik tájékozódni.” (Tiszta beszéd. Új Magyarország, 1956. november 3.)
A forradalom alatt több lap közölt minőségi publicisztikát. Közülük az Irodalmi Újság, az Igazság, az Új Magyarország és a Magyar Szabadság emelhető ki.
Szabó Piroska
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése