Olvasóinknak

Kedves Olvasóink!



Szeretettel és Tisztelettel köszöntöm Önöket!

Mielőtt a Tanú vélemény rovat szellemi önarcképét átnyújtanám Önöknek, engedjék meg, hogy köszönetet mondjak azért a szeretetért, bizalomért, amelyet a lap indulása óta Önöktől kaptam. Köszönöm a biztatást, az elismerő szavakat, még egyszer köszönöm, és továbbra is elvárom a segítő szándékú kritikákat, bíráló megjegyzéseket is, amelyet Önöktől kaptam.

„Nyelvében él a nemzet!” – hangzik a máig ható intelem. Ez a nyelv pedig napjainkban végveszélyben van! A könyvekből, a folyóiratokból, a képernyőn keresztül árad felénk a szellemi bóvli, a szennyes gondolat, az esztétikai-erkölcsi-világnézeti mocsok, egyre jobban teret hódít a durvaság, az erőszak, a hazugság… Körülvesz bennünket a döntően önző és haszonelvű világ, amely elérni és megszerezni akar, amely az élet minőségét csak az anyagi javakban és az élvezetekben méri.

E „tiszta fényű lappal”, ahogyan Hegyi Béla író, esszéista nevezte, a Tanú tiltakozni kíván a mindennapjainkat elárasztó szellemi igénytelenség ellen.

A nemzeti kultúra és műveltség terjesztésével, a korrekt tájékoztatás megteremtésével ez a folyóirat - a maga szerény módján - szeretné elősegíteni az emberi személyiség méltóságának, egyenlőségének és tiszteletének, mint demokratikus eszménynek a megvalósítását.

Az irodalom, a szellem, a szív erejével kíván hozzájárulni a honfitársak igazságosságra, szabadságra és hazaszeretetre történő neveléséhez, az ismeretek és eszmék szabad kicseréléséhez, a hazánk múltjának és jelenének pótolhatatlan, egyedi és meg nem újítható forrását jelentő kulturális örökségünk megőrzéséhez.

Európa szívében csak erős nemzeti műveltséggel, évszázados hagyományainkkal tudunk megmaradni függetlennek, magyarnak. Ismert, hogy a nemzeti öntudatot történelmünk viharos századaiban az irodalom, a kultúra tudta megőrizni. A nemzetmegmaradás egyik legfontosabb eszköze a nemzeti kultúra: ha van nemzeti kultúránk, létezik nemzet is. A diktatúra időszakaiban az irodalom jelentette az egyedüli kapaszkodót, a vigaszt; szólt helyettünk az egész nemzet helyzetéről, kínjairól. A Tanú /Németh László emlékére/ azért született, hogy szellemi-lelki otthona legyen azoknak az öntudatos, tenni akaró polgároknak, akik még hisznek az eszményekben, a kultúra összetartó erejében.

Ma költők, írók, tudósok helyett médiasztárokra hallgatnak a gyermekeink, és megmosolyogni való bolond, aki elérzékenyül a kristálytiszta költészet olyan hangjain, mint Áprily Lajos Március című versének utolsó strófája, amely így hangzik:

„Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet,
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng - úgy-e zeng, úgy-e zeng a szíved?”

A Tanú, indulásakor arra vállalkozott, hogy a kortárs irodalom, a művészetek, valamint a hiteles történetírás és politológia eszközeivel szolgálja az igényes olvasókat, fölvállalva a nemzeti értékeket, a polgári esztétikai-erkölcsi értékrendet.

A közjó elkötelezett és önzetlen szolgálatára törekedve igyekszem megtartani azt az erkölcsi-szakmai igényességet, amit a lap ars poeticájában megfogalmaztam.
Nem várom el olvasóimtól, hogy véleményük mindenben egyezzen a szerző meggyőződésével, pusztán arra törekszem, hogy írásaimmal továbbgondolkodásra késztessem, éltessem, hitet és önbizalmat adjak. Az aztán már az olvasó dolga, hogy saját élményeivel, tudásával, gondolataival, érzésvilágával egészítse ki az olvasottakat, és alakítsa ki saját álláspontját, véleményét a körülöttünk levő világról.

De ahogyan azt a híres argentin író, Borges megfogalmazta: „Akárcsak az olvasás, az előadás is közös munka, és azok, akik hallgatják, nem kevésbé fontosak, mint az, aki beszél...”

Hiszem, hogy a lap munkássága nem hiábavaló, és a Tanú-nak hosszú évekig helye lesz a polgári Magyarország kulturális térképén.

Adjon Isten ehhez mindig elegendő erőt!



Szabó Piroska

2013. március 4., hétfő

Egy jó döntés

Egy jó döntés


Magyar Nemzet

2013. március 04., hétfő 00:01
Kellő óvatossággal lehet kritizálni az Alkotmánybíróság (AB) döntéseit is – nyilatkozta a miniszterelnök, de ez ügyben mintha még legodaadóbb hívei sem hallgatnának rá, s meglehetős keresetlen szavakkal minősítgetik a testület némelyik határozatát.
Tetszik a cikk? Ossza meg ismerőseivel is!
Való igaz, a kormányt pártoló honpolgároknak nem sok örömük fakadt az AB legutóbbi döntései nyomán, ám azt nem az óvatosság mondatja velem, hogy ennek ellenére se keressünk holmi ellenzékiséget, pártos vagy ideológiai befolyást az ítéletek hátterében. Ellenben afféle kósza benyomásom támadt, hogy presztízsszempontok zavarják meg a bírák tárgyilagosságát. Kézenfekvő feltételezés lenne, hogy az AB a függetlenségét szeretné a törvényhozók magabiztosságát megtépázó állásfoglalásaival bizonygatni, de valóban független szellemiség és lelkület nem érzi szükségét saját önállósága folytonos propagálásának. Inkább azt a törekvést vélem felfedezni, hogy az AB kizárólagos kompetenciájának tartja, hogy eldönthesse, melyik határozatához melyik alkotmányt tartja mérvadónak. Egyáltalán, senki ne vitassa el a jogát, hogy a régi alkotmányt is érvényesnek tekintse, és ha érdeke úgy kívánja, az új alaptörvényt figyelmen kívül hagyja.

Ilyen felvezetés után talán nem lepődik meg a tisztelt olvasó, hogy ezúttal a feltétlen elismerés hangján kívánok szólni az AB legújabb, a lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról szóló törvénnyel kapcsolatos döntéséről. Nem semmisítette meg az egész törvényt, csak a gyenge pontokra mutatott rá, s küldte vissza a parlamentnek, gondolják újra s reparálják meg azokat. Az Alkotmánybíróság elismerte: az államnak joga van ahhoz, hogy meghatározza és eldöntse, milyen szervezeteket ismer el s támogat egyházként. Ez volt a törvény legkényesebb része, hiszen a valódi vallási közösségek szabadsága érdekében korlátozta az elvi vallásszabadságot. Ám ezért volt szükség az egész törvényre. A parttalan szabadság lehetőségeivel visszaélve százszámra alakulhattak magukat egyháznak nevező, gyakorta veszedelmes szerveződések, amelyek többnyire tisztázatlan célból igényelték az állami regisztrációt és legitimációt. A januárban lebukott, milliárdos áfacsalással vádolt színesfém-kereskedő maffia is egyházalapításon szorgoskodott, aligha a szegények támogatását és az elesettek gyámolítását tervezte. Az AB nem kifogásolta az egyházként való elismerésre és nyilvántartásba vételre vonatkozó szabályokat – ezek közül a legfontosabb: az adott felekezet legalább százéves nemzetközi vagy húszéves hazai múlttal rendelkezzék –, de követelményként szabta az ez irányú döntések indoklását és a jogorvoslati lehetőségek megteremtését.
Az igazi változást az jelenti, hogy az AB nem találta helyénvalónak azt a gyakorlatot, miszerint a parlament dönt egyes szervezetek egyházként való elismeréséről. Az alkotmánybírák úgy vélik: nem egyeztethető össze az alaptörvénnyel, hogy jogi mérlegelést kívánó alapjogi természetű ügyeket elvonjanak a független bíróságtól, és a döntést a politikai karakterű Országgyűlésre bízzák. Az ilyen eljárás ugyanis politikai jellegű állásfoglalásokhoz vezethet. Miként már vezetett is, tehetjük hozzá, hiszen az Iványi Gábor irányította közösség nyilvánvalóan politikai okból nem kapta meg az egyházi státust. Ugyanakkor a legkevésbé sem vagyok meggyőződve arról, hogy a független bíróság minden szempontból kifogástalan döntéseket hozna az egyházak elismerése tárgyában. A bíróságok a formai kritériumokat szokták vizsgálni, tartalmi kérdésekre kevésbé figyelnek, bár nem is várható tőlük, hogy értsenek hozzá. (A parlamenti képviselők többsége sem ért hozzá, igaz, máshoz sem.)
Nyilvánvaló, hogy az egyházak elismeréséről szóló döntést egy független tudományos grémiumra kellene bízni. Olyan meg állítólag nincs.
(Ugró Miklós)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Ti urak

Kondor Katalin Ti urak, ott, a magasságos Európai Parlamentben, nem szégyellitek magatokat? Foglalkoztok-e egyáltalán a titeket az álságos u...