A jegybank elaludt a volánnál

Úgy tűnik, nem a magyar államnak van jegybankja, hanem sokkal inkább az itt működő, jobbára külföldi tulajdonú kereskedelmi bankoknak. A jegybank - a számvevőszék adatai szerint - megdöbbentően sok, mintegy ezermilliárd forint kamatot fizetett ki a kereskedelmi bankoknak az elmúlt öt évben. Abban a válságos időszakban, amikor a likviditás biztosítása lett volna az egyik legfőbb feladata a nemzeti banknak. Ehelyett a térségben a legmagasabb kamatokat kínálta a pénzintézeteknek, amelyek korlátlanul vásárolhattak kéthetes MNB-kötvényeket, vagy helyezhették el jó pénzért egy napra pénzüket a központi bankba.

Más jegybankok gyakorlatával összehasonlítva az utóbbi évek magyar monetáris politikája enyhén szólva is kilóg a sorból. Miközben a hozzánk hasonló gazdasági és inflációs gondokkal küszködő Románia jegybankja 1,2 százalékos kamatot ad a kereskedelmi bankoknak, addig nálunk ez a kamat 4,25 százalék, a többi visegrádi államról már ne is beszéljünk,annyira nagyok a különbségek. Ennek az önsorsrontó politikának a negatív hatása elsősorban az, hogy a jegybankba hordott ezermilliárdok nem a gazdasági vérkeringésbe kerültek be, hanem a magas alapkamathoz igazodva biztos és magas profitot hoznak a pénzintézeteknek, amelyeknek így végképp nem éri meg hitelezni a magyar vállalatoknak vagy a lakosságnak. Nem lehet elégszer ismételni, hogy mindez olyan időszakban történik, amikor az itthoni pénzszűke amúgy is lefékezte a befektetéseket, mélyítve a válságot. Ma már ott tartunk, hogy a honi vállalatok betéteinek összege több, mint a hitelük. Vagyis a cégek megtakarítanak és kivárnak ahelyett, hogy hitel segítségével fejlesztenének új munkahelyeket teremtve. A beruházási kedv megcsappanásának egyik korlátja éppen a jegybanki magas alapkamat, amely akárhogy is lépdelt lefelé az utóbbi hónapokban, a Magyarországon működő hét legnagyobb bank összefogása révén annak eddig nem sok látszatja mutatkozik a hitelek kamatainál. Félreértés ne essék, egész Európa a beruházások hiányával küzd, de míg a náunk szerencsésebb sorsú államokban a központi bankok mindent megtesznek a gazdaságba beforgatható pénzmennyiség növeléséért, addig a magyar jegybank mintha már régen elaludt volna a volán mögött. Végzetes hiba, hogy a Szabadság téri elefántcsontpalotában nem ismerték fel: 2007 végétől mindenhol új időszámítás következett be a központi bankok életében. Más lett az elsődleges szerepük, már nem az infláció elleni küzdelem, hanem ennél sokkal több: a pénzügyi válság hatásának tompítása, a pénzügyi stabilitás segítése és a kormányokkal szinkronban cselekvés az államadósság kezelésénél. Kiderült, hogy a piac önkiegyensúlyozó szerepébén már nem lehet bízni, ezért vált szükségessé a kormányokkal való együttműködés, ami erősítené a jegybanki lépések pozitív hatását is. Márpedig ennyire válságos időkben nincs helye a torzsalkodásnak, a gazdaság szekerét nem lehet kétfelé húzni. Míg a Magyar Nemzeti Bank (MNB) elakadt lemezként ismételgette, hogy legfőbb feladata az árak stabilitásának őrzése, addig a többiek cselekedtek, és a monetáris eszköztár egészét bevetették a gazdaság élénkítéséért. A pénzromlás ugyan nálunk még mindig gyors, öt-hat százalék körüli, de ez önmagában nem annyira veszélyes, hogy pusztán ezzel a feladattal kellene foglalkoznia az MNB-nek. Ráadásul még ezt á célt sem sikerült elérnie a nemzeti banknak. Az infláció azért mérséklődött, mert a lakosság és a vállalatok törlesztik a korábban hosszú távra félvett hiteleiket, a devizában eladósodottak próbálnak a felszínen maradni, vagyis nem maradt pénz költekezésre. A kereslet-kínálat törvénye szerint mindez már önmagában is mérsékli a drágulást. De a jegybank mintha nem vette volna észre, hogy elszállt az inflációs cél követésének ideje. Miközben mantraként ismételgették a háromszázalékos inflációs célt, negyedéves jelentéseikben ennek várható ideje mindig késett. Ma már ember nincs, aki komolyan venné a lefelé tartó görbéket, amelyeket szépen rajzolgatnak, legyező formában, mutatva a megvalósulás kockázatát. Ennek a legyezőnek mindig a legfelső sávjában maradtunk, bármilyen magasan is tartották az alapkamatot. A pénzromlást nem sikerült megfékezni a magas irányadó kamattal, de mennyibe került ez a kamatszint a jegybanknak? A számvevőszék számításai szerint vagyonokba. Öt év alatt ömlöttek a százmilliárdok a kereskedelmi bankoknak, amelyek majd bolondok lettek volna nem a központibankba hordani a pénzüket, ahol biztosan kaptak 6-10 százalékot a teljesen kockázatmentes és rövid futamidejű befektetéseikért, Nem kellett ügyfelekkel bajlódniuk, és kalkulálni a nem fizetés esélyével. A magas kamatszint ráadásul szinte kizárólag a külföldi bankokhoz került, lévén a hazai bankrendszer 95 százalékát ők tartják a kezükben. Kialakult tehát az a gyakorlat, hogy az MNB-ben fialtatott pénzek nemcsak hogy kikerültek a magyar gazdaságból, hanem a magyarországi leányvállalatok haza is utalták az itt megszerzett hasznot. Mint a Világgazdaság konferenciáján a minap elhangzott: ma már azzal az abszurd helyzettel kell számolnunk, hogy a magyar betétesek pénzéből hiteleznek az anyabankok külföldön. Ezt a bizarr, kiszolgáltatott helyzetet köszönhetjük a Horn-kormány bankprivatizációjának és annak, hogy a rendszerváltás után 22 évvel ez a kabinet az első, amely célul tűzte ki a tisztán magyar tulajdonú új bankok alapítását. A takarékszövetkezetekre épülő hazai hálózat ötletét csak támogatni lehet, akármennyire is megkésett a törekvés. A teljes publicisztikát a Magyar Nemzet csütörtöki számában olvashatja.   (Szabó Anna - Magyar Nemzet, 2013. február 14.)