Olvasóinknak

Kedves Olvasóink!



Szeretettel és Tisztelettel köszöntöm Önöket!

Mielőtt a Tanú vélemény rovat szellemi önarcképét átnyújtanám Önöknek, engedjék meg, hogy köszönetet mondjak azért a szeretetért, bizalomért, amelyet a lap indulása óta Önöktől kaptam. Köszönöm a biztatást, az elismerő szavakat, még egyszer köszönöm, és továbbra is elvárom a segítő szándékú kritikákat, bíráló megjegyzéseket is, amelyet Önöktől kaptam.

„Nyelvében él a nemzet!” – hangzik a máig ható intelem. Ez a nyelv pedig napjainkban végveszélyben van! A könyvekből, a folyóiratokból, a képernyőn keresztül árad felénk a szellemi bóvli, a szennyes gondolat, az esztétikai-erkölcsi-világnézeti mocsok, egyre jobban teret hódít a durvaság, az erőszak, a hazugság… Körülvesz bennünket a döntően önző és haszonelvű világ, amely elérni és megszerezni akar, amely az élet minőségét csak az anyagi javakban és az élvezetekben méri.

E „tiszta fényű lappal”, ahogyan Hegyi Béla író, esszéista nevezte, a Tanú tiltakozni kíván a mindennapjainkat elárasztó szellemi igénytelenség ellen.

A nemzeti kultúra és műveltség terjesztésével, a korrekt tájékoztatás megteremtésével ez a folyóirat - a maga szerény módján - szeretné elősegíteni az emberi személyiség méltóságának, egyenlőségének és tiszteletének, mint demokratikus eszménynek a megvalósítását.

Az irodalom, a szellem, a szív erejével kíván hozzájárulni a honfitársak igazságosságra, szabadságra és hazaszeretetre történő neveléséhez, az ismeretek és eszmék szabad kicseréléséhez, a hazánk múltjának és jelenének pótolhatatlan, egyedi és meg nem újítható forrását jelentő kulturális örökségünk megőrzéséhez.

Európa szívében csak erős nemzeti műveltséggel, évszázados hagyományainkkal tudunk megmaradni függetlennek, magyarnak. Ismert, hogy a nemzeti öntudatot történelmünk viharos századaiban az irodalom, a kultúra tudta megőrizni. A nemzetmegmaradás egyik legfontosabb eszköze a nemzeti kultúra: ha van nemzeti kultúránk, létezik nemzet is. A diktatúra időszakaiban az irodalom jelentette az egyedüli kapaszkodót, a vigaszt; szólt helyettünk az egész nemzet helyzetéről, kínjairól. A Tanú /Németh László emlékére/ azért született, hogy szellemi-lelki otthona legyen azoknak az öntudatos, tenni akaró polgároknak, akik még hisznek az eszményekben, a kultúra összetartó erejében.

Ma költők, írók, tudósok helyett médiasztárokra hallgatnak a gyermekeink, és megmosolyogni való bolond, aki elérzékenyül a kristálytiszta költészet olyan hangjain, mint Áprily Lajos Március című versének utolsó strófája, amely így hangzik:

„Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet,
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng - úgy-e zeng, úgy-e zeng a szíved?”

A Tanú, indulásakor arra vállalkozott, hogy a kortárs irodalom, a művészetek, valamint a hiteles történetírás és politológia eszközeivel szolgálja az igényes olvasókat, fölvállalva a nemzeti értékeket, a polgári esztétikai-erkölcsi értékrendet.

A közjó elkötelezett és önzetlen szolgálatára törekedve igyekszem megtartani azt az erkölcsi-szakmai igényességet, amit a lap ars poeticájában megfogalmaztam.
Nem várom el olvasóimtól, hogy véleményük mindenben egyezzen a szerző meggyőződésével, pusztán arra törekszem, hogy írásaimmal továbbgondolkodásra késztessem, éltessem, hitet és önbizalmat adjak. Az aztán már az olvasó dolga, hogy saját élményeivel, tudásával, gondolataival, érzésvilágával egészítse ki az olvasottakat, és alakítsa ki saját álláspontját, véleményét a körülöttünk levő világról.

De ahogyan azt a híres argentin író, Borges megfogalmazta: „Akárcsak az olvasás, az előadás is közös munka, és azok, akik hallgatják, nem kevésbé fontosak, mint az, aki beszél...”

Hiszem, hogy a lap munkássága nem hiábavaló, és a Tanú-nak hosszú évekig helye lesz a polgári Magyarország kulturális térképén.

Adjon Isten ehhez mindig elegendő erőt!



Szabó Piroska

2012. november 23., péntek

Egy dal



Szentesi Zöldi László
- 2012. november 23., péntek
Álláspont
Vannak emberek, akiknek egyáltalán nincsen humorérzékük. Aztán vannak olyanok, akiknek nagy kanállal mért a Jóisten a javak elosztásánál. Ez utóbbiak dermedten figyelhették az első csoportba született Nagy Navarro Balázs humorosnak szánt, ám rémisztően nívótlan produkcióját a Kunigunda utcai gyártóbázisnál.
Nem tudom, emlékeznek-e még Nagy Navarro Balázsra. Igen, ő az a közepesen tehetségtelen, de annál harsányabb televíziós, aki szentül eltökélte: ha törik, ha szakad, ő a televízió melletti melegedőben szolgálja azokat, akiknek a vállveregetése mindennél fontosabb számára.
Demonstrációnak indult, komédiává süllyedt magánelőadása régóta nem érdekel senkit, viszont kiválóan meghízott hosszúra nyúlt éhségsztrájkja alatt. Ezzel nem is volna baj, Nagy Navarróékhoz a több lábon állás éppen úgy hozzátartozik, mint palotapincsihez a horgolt ruha. Láthatóan azonban egyre nagyobb szamárságokat követnek el, és már semmi közük a melegedő sátorból induló antifasiszta harchoz.
Olvasom, hogy Nagy Navarro feljelentget, mondván, a biztonsági őrök cudarul bántak velük. Aztán megnézi az ember az esetről készült videót. Ezen azt látni, hogy amikor a biztonsági őrök felé mennek, körbeállják, és még egy ujjal sem nyúlnak hozzá, Nagy Navarro ordítani kezd, mint egy félresikerült patás emlős, amelynek lábára hágtak a szafarin, azzal elvágódik, mint a zsák. Közben a biztonsági őrök – akik nyilván véletlenül sem részesei a színjátéknak – az elvágódó Nagy Navarróhoz hasonlóan hahotáznak, éppen hogy a térdüket nem csapkodják, hogy mennyire nagy arc ez a Balázs, hogy mán idő előtt eldől, mikó nem is így volt megbeszélve.
Láttam még egy nagyon fontos apróságot.
Nagy Navarro barátai éppen körbeülnek, és cérnahangon, bátortalanul énekelnek. Egy dalt, mondaná Farkasházy Tivadar. Igen, a Himnuszt éneklik ülve, és közben vigyorognak, hogy miért, azt csak ők tudják. Egy fiatal nő is ott ül, piros sállal a nyakában, cincogja, hogy balsors, akit régen tép. Aztán nem leplezett vigyorral rávillan Nagy Navarróra, vicces a helyzet, itt ülünk, és még a Himnuszt is énekelni kell, csuda pofa ez a Balázs, hogy ezt így kitalálta nekünk, mennyire hülye dal, remélem, mindjárt vége.
Én pedig arra a régi patinás kifejezésre gondolok, ami mára kikopott emlékezetünkből, de ezúttal nagyon is helyénvaló: hazátlan bitangok. Ülve éneklik a Himnuszt… Ez akkora taplóság, hogy szavak sincsenek rá. Nagyon egyszerű népek ezek. Ha a Horst Wessel Lied szólna, szerintem akkor is kábán vigyorognának, sőt még vonatoznának is egy jót, amennyi eszük van.
Annak idején, a magyar ancien régime-ben még értékükön kezelték volna Nagy Navarróékat. Régi-régi történet: a századforduló után pár évvel felvonultak Budapest utcáin a szociáldemokraták és más gyanús elemek, hogy most ők majd megmutatják… (Igaz, legalább volt vér a pucájukban, nem melegedő sátorban töltötték aktív éveiket). Szóval, mentek, vonulgattak, aztán feltűntek a lovas rendőrök, és akkor az ipari proletárok, hogy megússzák a verést, rákezdtek a Himnuszra.
A lovas rendőrök megállították lovaikat, rezzenéstelenül meghallgatták nemzeti imádságunkat a szervezett munkásság képviselőivel. Majd módszeresen és szakszerűen megverték kardlapjaikkal a tömeget, mintha mi sem történt volna.
Én nem is értem, miért jutott mindez az eszembe.
Mindenesetre a nagyanyám mindig felállított a székből, amikor felcsendült a tévében a Himnusz. Ma is, ha nem állnék fel az első hangokra, úgy érezném, hogy vétettem a teremtés rendje ellen. És rossz hírem van a piros sálas nőnek: szerintem ez a normális.
Így gondolkodnak szomszédaink, rokonaink, barátaink, ismerősök, ismeretlenek, falusiak, városiak: a magyarok. És ott vannak a túloldalon Nagy Navarróék. Ők nagyon messze állnak tőlünk, szabad szemmel alig látni őket. Most éppen arról morfondíroznak a túlparton, hogy mennyire trendi a hazátlanság, és abban bíznak, hogy a hangnyikorgás önmagában mérhető nemzeti teljesítmény.
Nem én, nem mi sütjük rátok a jelzőket, és vesszük el a magyarságotokat, hogy is jönnénk ehhez – ti dobjátok el magatoktól. Burokban éltek, de annak a buroknak a színe nem piros-fehér-zöld. Ülve éneklitek a Himnuszt, és röhögcséltek közben – nem tudom, mivel telt a gyerekkorotok, apátok, anyátok ki volt és mit mondott nektek, de hogy nem tanították meg nektek a legalapvetőbb dolgokat, az holtbiztos. Értelmiség, mi? Inkább lelketlen, üres és végtelenül buta kozmopoliták, piros sállal, debil vigyorral és műesésekkel…
Így aztán nincs is miről tárgyalni veletek: inkább keressetek magatoknak egy másik jelképrendszert, amiben jól érzitek magatokat. Ebből a miénkből nem hiányoztok majd, igaz, nem is nőttetek bele soha.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Ti urak

Kondor Katalin Ti urak, ott, a magasságos Európai Parlamentben, nem szégyellitek magatokat? Foglalkoztok-e egyáltalán a titeket az álságos u...