Egy dal

Szentesi Zöldi László

- 2012. november 23., péntek

Álláspont

Vannak emberek, akiknek egyáltalán nincsen humorérzékük. Aztán vannak olyanok, akiknek nagy kanállal mért a Jóisten a javak elosztásánál. Ez utóbbiak dermedten figyelhették az első csoportba született Nagy Navarro Balázs humorosnak szánt, ám rémisztően nívótlan produkcióját a Kunigunda utcai gyártóbázisnál.
Nem tudom, emlékeznek-e még Nagy Navarro Balázsra. Igen, ő az a közepesen tehetségtelen, de annál harsányabb televíziós, aki szentül eltökélte: ha törik, ha szakad, ő a televízió melletti melegedőben szolgálja azokat, akiknek a vállveregetése mindennél fontosabb számára.
Demonstrációnak indult, komédiává süllyedt magánelőadása régóta nem érdekel senkit, viszont kiválóan meghízott hosszúra nyúlt éhségsztrájkja alatt. Ezzel nem is volna baj, Nagy Navarróékhoz a több lábon állás éppen úgy hozzátartozik, mint palotapincsihez a horgolt ruha. Láthatóan azonban egyre nagyobb szamárságokat követnek el, és már semmi közük a melegedő sátorból induló antifasiszta harchoz.
Olvasom, hogy Nagy Navarro feljelentget, mondván, a biztonsági őrök cudarul bántak velük. Aztán megnézi az ember az esetről készült videót. Ezen azt látni, hogy amikor a biztonsági őrök felé mennek, körbeállják, és még egy ujjal sem nyúlnak hozzá, Nagy Navarro ordítani kezd, mint egy félresikerült patás emlős, amelynek lábára hágtak a szafarin, azzal elvágódik, mint a zsák. Közben a biztonsági őrök – akik nyilván véletlenül sem részesei a színjátéknak – az elvágódó Nagy Navarróhoz hasonlóan hahotáznak, éppen hogy a térdüket nem csapkodják, hogy mennyire nagy arc ez a Balázs, hogy mán idő előtt eldől, mikó nem is így volt megbeszélve.
Láttam még egy nagyon fontos apróságot.
Nagy Navarro barátai éppen körbeülnek, és cérnahangon, bátortalanul énekelnek. Egy dalt, mondaná Farkasházy Tivadar. Igen, a Himnuszt éneklik ülve, és közben vigyorognak, hogy miért, azt csak ők tudják. Egy fiatal nő is ott ül, piros sállal a nyakában, cincogja, hogy balsors, akit régen tép. Aztán nem leplezett vigyorral rávillan Nagy Navarróra, vicces a helyzet, itt ülünk, és még a Himnuszt is énekelni kell, csuda pofa ez a Balázs, hogy ezt így kitalálta nekünk, mennyire hülye dal, remélem, mindjárt vége.
Én pedig arra a régi patinás kifejezésre gondolok, ami mára kikopott emlékezetünkből, de ezúttal nagyon is helyénvaló: hazátlan bitangok. Ülve éneklik a Himnuszt… Ez akkora taplóság, hogy szavak sincsenek rá. Nagyon egyszerű népek ezek. Ha a Horst Wessel Lied szólna, szerintem akkor is kábán vigyorognának, sőt még vonatoznának is egy jót, amennyi eszük van.
Annak idején, a magyar ancien régime-ben még értékükön kezelték volna Nagy Navarróékat. Régi-régi történet: a századforduló után pár évvel felvonultak Budapest utcáin a szociáldemokraták és más gyanús elemek, hogy most ők majd megmutatják… (Igaz, legalább volt vér a pucájukban, nem melegedő sátorban töltötték aktív éveiket). Szóval, mentek, vonulgattak, aztán feltűntek a lovas rendőrök, és akkor az ipari proletárok, hogy megússzák a verést, rákezdtek a Himnuszra.
A lovas rendőrök megállították lovaikat, rezzenéstelenül meghallgatták nemzeti imádságunkat a szervezett munkásság képviselőivel. Majd módszeresen és szakszerűen megverték kardlapjaikkal a tömeget, mintha mi sem történt volna.
Én nem is értem, miért jutott mindez az eszembe.
Mindenesetre a nagyanyám mindig felállított a székből, amikor felcsendült a tévében a Himnusz. Ma is, ha nem állnék fel az első hangokra, úgy érezném, hogy vétettem a teremtés rendje ellen. És rossz hírem van a piros sálas nőnek: szerintem ez a normális.
Így gondolkodnak szomszédaink, rokonaink, barátaink, ismerősök, ismeretlenek, falusiak, városiak: a magyarok. És ott vannak a túloldalon Nagy Navarróék. Ők nagyon messze állnak tőlünk, szabad szemmel alig látni őket. Most éppen arról morfondíroznak a túlparton, hogy mennyire trendi a hazátlanság, és abban bíznak, hogy a hangnyikorgás önmagában mérhető nemzeti teljesítmény.
Nem én, nem mi sütjük rátok a jelzőket, és vesszük el a magyarságotokat, hogy is jönnénk ehhez – ti dobjátok el magatoktól. Burokban éltek, de annak a buroknak a színe nem piros-fehér-zöld. Ülve éneklitek a Himnuszt, és röhögcséltek közben – nem tudom, mivel telt a gyerekkorotok, apátok, anyátok ki volt és mit mondott nektek, de hogy nem tanították meg nektek a legalapvetőbb dolgokat, az holtbiztos. Értelmiség, mi? Inkább lelketlen, üres és végtelenül buta kozmopoliták, piros sállal, debil vigyorral és műesésekkel…
Így aztán nincs is miről tárgyalni veletek: inkább keressetek magatoknak egy másik jelképrendszert, amiben jól érzitek magatokat. Ebből a miénkből nem hiányoztok majd, igaz, nem is nőttetek bele soha.