- 2012. november 22., csütörtök
Álláspont
Kétségtelen,
hogy „lúgosítják” a kormány első pillantásra talán egyoldalú
válságkezelő lépéseit a Magyarországon működő világcégekkel kötött
stratégiai megállapodások. Ebben az elmúlt két évtizedben alaposan
felgyorsult, globalizált környezetben mi sem jobb üzenet a
befektetőknek, mint az, hogy a kormány nem pusztán keresi a
nagyvállalatok kegyeit, hanem különleges státusszal is felruházza őket
– teret és lehetőséget engedve az adott cég igényeinek például a
szakképzésben, az adózási kérdésekben, a munkaerő-foglalkoztatásban.
Ilyenkor persze elő-előfordul, hogy egy cég túl messzire megy, és a
menedzsmentje diktálja a jogszabályt Bécsből, Berlinből vagy Párizsból –
nem pedig a megválasztott törvényhozók Budapesten.
Mégis azt mondom: fátylat rá! Tudniillik Magyarország súlyosan eladósodott, szélsőségesen nyitott kis piac a világgazdaságban, ráadásul nincs gazdasági növekedés, és hiányoznak a beruházások, a tőke pedig nem a fán terem!
Ami például Ausztriában egy letelepülő világcégnek a maximum (adókedvezmény, olcsó iparterület, infrastruktúra kiépítése, foglalkoztatási engedmények), nálunk sajnos a minimum. De hát be kell látnunk, még jó ideig nem tudunk egyenrangúak lenni a Lajtán túli állapotokkal. Megtépázott hitelességgel, visszaeső versenyképességgel, leromlott üzleti környezettel legfeljebb csak a Váci utcában és Bel-Budán hihetjük azt, hogy „felépítettük” a magyar kapitalizmust.
Mindenesetre az, hogy a Suzuki már az ötödik olyan nagyvállalat a sorban, amellyel a kormány stratégiai megállapodást kötött, egyfajta – bár szűk szegmensre vonatkozó – keretrendszerét adhatja a középtávú gazdaságpolitikai koncepciónak. Egyfelől a kormány felismerte az alapigazságot, amely szerint házi multira nem lövünk, másfelől pedig a vidéki Magyarországon gazdasági gócpontok létrejöttét is eredményezhetik az együttműködésről szóló egyezmények. Mert a legfontosabb a közúti infrastruktúra további fejlesztése, a piaci alapú képzési rendszer meghonosítása, a különleges ipari adóövezetek létrejötte, no és persze a munkahelyteremtés.
Coca-Cola, Richter, Alcoa-Köfém, Daimler és a Suzuki – a lista még akkor is tetszetős, ha egyik nagyvállalat esetében sincs arról szó, hogy külső – pénzügyi – segítségre szorulnának. Bár a Richter magyar cég, ez aligha gyógyír az igazi „csontvázaknak”: a hazai kis- és közepes vállalkozásoknak. A válság hatása és a szűkülő belső piaci lehetőségek következtében ugyanis éppen azok a cégek „égtek meg”, amelyek joggal remélték az állami dotáció kiterjesztését, a hazai és uniós pályázati pénzesőt – épp ettől a kormánytól.
Márpedig felettébb úgy tűnik, konzerválódik a duális gazdaság. Csak a vak nem olvassa ezt ki a hazai kis- és közepes vállalkozásokat érintő különböző elemzésekből, illetőleg a KSH jelentéseiből.
Mindazonáltal a lényeg sajnálatosan az, derül ki az állami statisztika számaiból, hogy folytatódik a visszaesés. S miután nincs EU–IMF-megállapodásunk, az államháztartás finanszírozási éhsége, illetőleg az adósságszolgálat nem csökken, sőt folyamatosan nő, s ettől kezdve felértékelődnek a külföldi cégekkel a kapcsolatok.
Bár a javuló nemzetközi befektetői hangulat és a forint még mindig vonzó kamattöbblete miatt jó erőben van a hazai fizetőeszköz, no és az alacsony államháztartási hiány is jót tesz a megítélésünknek, az adóemelő intézkedések, a változatlanul tripla bóvlis besorolásunk, a hazai részvénypiac gyengélkedése és a globális recesszió rémképe, vagyis a csillagok kedvező együttállása nélkül ismét a világ egyik legkockázatosabb országa lehetünk.
Hamarosan eldől – pár hónapon belül minden bizonnyal –, megengedhetjük-e magunknak azt a „luxust”, hogy elmarad az új nemzetközi hitelmegállapodás vagy sem! Ráadásul még az új kölcsönszerződés mellett sincsenek növekedési kilátásaink.
Így arra is ki kellene dolgozni egy stratégiát, mi van akkor, ha a kulcsfontosságú vállalatokkal kötött egyezségek mellett már magunk sem hisszük el, hogy túljutottunk a gazdaságpolitikai ciklus nehezén.
Mégis azt mondom: fátylat rá! Tudniillik Magyarország súlyosan eladósodott, szélsőségesen nyitott kis piac a világgazdaságban, ráadásul nincs gazdasági növekedés, és hiányoznak a beruházások, a tőke pedig nem a fán terem!
Ami például Ausztriában egy letelepülő világcégnek a maximum (adókedvezmény, olcsó iparterület, infrastruktúra kiépítése, foglalkoztatási engedmények), nálunk sajnos a minimum. De hát be kell látnunk, még jó ideig nem tudunk egyenrangúak lenni a Lajtán túli állapotokkal. Megtépázott hitelességgel, visszaeső versenyképességgel, leromlott üzleti környezettel legfeljebb csak a Váci utcában és Bel-Budán hihetjük azt, hogy „felépítettük” a magyar kapitalizmust.
Mindenesetre az, hogy a Suzuki már az ötödik olyan nagyvállalat a sorban, amellyel a kormány stratégiai megállapodást kötött, egyfajta – bár szűk szegmensre vonatkozó – keretrendszerét adhatja a középtávú gazdaságpolitikai koncepciónak. Egyfelől a kormány felismerte az alapigazságot, amely szerint házi multira nem lövünk, másfelől pedig a vidéki Magyarországon gazdasági gócpontok létrejöttét is eredményezhetik az együttműködésről szóló egyezmények. Mert a legfontosabb a közúti infrastruktúra további fejlesztése, a piaci alapú képzési rendszer meghonosítása, a különleges ipari adóövezetek létrejötte, no és persze a munkahelyteremtés.
Coca-Cola, Richter, Alcoa-Köfém, Daimler és a Suzuki – a lista még akkor is tetszetős, ha egyik nagyvállalat esetében sincs arról szó, hogy külső – pénzügyi – segítségre szorulnának. Bár a Richter magyar cég, ez aligha gyógyír az igazi „csontvázaknak”: a hazai kis- és közepes vállalkozásoknak. A válság hatása és a szűkülő belső piaci lehetőségek következtében ugyanis éppen azok a cégek „égtek meg”, amelyek joggal remélték az állami dotáció kiterjesztését, a hazai és uniós pályázati pénzesőt – épp ettől a kormánytól.
Márpedig felettébb úgy tűnik, konzerválódik a duális gazdaság. Csak a vak nem olvassa ezt ki a hazai kis- és közepes vállalkozásokat érintő különböző elemzésekből, illetőleg a KSH jelentéseiből.
Mindazonáltal a lényeg sajnálatosan az, derül ki az állami statisztika számaiból, hogy folytatódik a visszaesés. S miután nincs EU–IMF-megállapodásunk, az államháztartás finanszírozási éhsége, illetőleg az adósságszolgálat nem csökken, sőt folyamatosan nő, s ettől kezdve felértékelődnek a külföldi cégekkel a kapcsolatok.
Bár a javuló nemzetközi befektetői hangulat és a forint még mindig vonzó kamattöbblete miatt jó erőben van a hazai fizetőeszköz, no és az alacsony államháztartási hiány is jót tesz a megítélésünknek, az adóemelő intézkedések, a változatlanul tripla bóvlis besorolásunk, a hazai részvénypiac gyengélkedése és a globális recesszió rémképe, vagyis a csillagok kedvező együttállása nélkül ismét a világ egyik legkockázatosabb országa lehetünk.
Hamarosan eldől – pár hónapon belül minden bizonnyal –, megengedhetjük-e magunknak azt a „luxust”, hogy elmarad az új nemzetközi hitelmegállapodás vagy sem! Ráadásul még az új kölcsönszerződés mellett sincsenek növekedési kilátásaink.
Így arra is ki kellene dolgozni egy stratégiát, mi van akkor, ha a kulcsfontosságú vállalatokkal kötött egyezségek mellett már magunk sem hisszük el, hogy túljutottunk a gazdaságpolitikai ciklus nehezén.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése