Írta:Görömbei András
Életének meghatározó szellemi élménye a népi mozgalom. Ennek dokumentumait tizenhét éves kora óta gyűjtötte, de csak ötvenedik születésnapja után határozta el, hogy megírja történetét. Munkáját az is ösztönözhette, hogy ezt a kivételes jelentőségű szellemi mozgalmat a hivatalos Magyarországon az 1958-as párthatározat súlyosan elítélte, nacionalistának minősítette. A nacionalizmus pedig az ezerkilencszázhatvanas–hetvenes években főbűnnek számított Magyarországon. A népi mozgalomról tehát hiteles képet nem lehetett alkotni.
Borbándi Gyulának a népi írói mozgalomról szóló első könyve német nyelven jelent meg 1976-ban.10 Ez a mű csak lopva kerülhetett be Magyarországra, de egy példányát sikerült eljuttatnia Bibó Istvánhoz, aki, fölismervén különleges jelentőségét és értékét, 1978 júniusában könyvnyi terjedelmű levélben elemezte annak problematikáját, és maga is újból állást foglalt a népi mozgalom értékei mellett.11
Német nyelvű műve után Borbándi Gyula 1983-ban adta ki A magyar népi mozgalom című könyvét.12 Ez olyan „úttörő munka, amely először ad részletesebb képet a magyar népi mozgalom és ennek ideológiája kialakulásáról, fejlődéséről, változatairól, a népi tábor többszöri belső meghasonlásáról és a szétverésére irányuló próbálkozásokról – mind 1945 előtt, mind 1945 után”.13
A népi írók szépirodalmi műveit sokan elemezték már, legtöbbjükről monográfiák is készültek. Magának a népi mozgalomnak a történetét azonban elsőként és mindmáig legteljesebben ez a könyv mutatja be. A tizenöt nagy fejezetre és további kisebb egységekre osztott mű világos szerkezetben és minden lényeges kérdést kellő súllyal és körültekintéssel tárgyalva elemzi a népi mozgalom kiváltó okait, keletkezését, fő törekvéseit, fórumait, kibontakozását, küzdelmeit a változó történelemben, politikai szerepét a koalíciós időkben, majd szétszóródását, részben emigrációját, aztán az 1956-os forradalomban játszott szerepét és későbbi megpróbáltatásait.
Végül a tizenötödik fejezetben külön is számba veszi a népi mozgalom sajátosságait. Alapmű ez a könyv a XX. századi magyar történelem megértéséhez. Hiánytalanul rajzolja föl a harmadik magyar reformnemzedék motivációit és törekvéseit. Tisztázza a népiesség és a népiség különbségét. Az előbbit esztétikai és irodalomtörténeti, az utóbbit irodalompolitikai, eszmetörténeti és politikai kategóriának minősíti, ugyanakkor azt is hangsúlyozza, hogy „a népiség irodalmi előzményei között az írók és híveik mindenekelőtt Petőfit, Adyt, Szabó Dezsőt és Móricz Zsigmondot tartották számon”.14 Nyomatékkal utal arra, hogy az irodalom politikai jellegű mozgalom táplálója lett. Körültekintően és tárgyilagosan elemzi a népi mozgalom minden elemét és eseményét a kezdetektől a szociográfiai művek megjelenéséig, a szellemi honvédelemig, a szárszói konferenciáig, a népi gondolat mai időszerűségéig. Példaszerű higgadtsággal mutatja be a népi–urbánus ellentét motívumait és e fogalmak valóságos tartalmát. Hasonlóképpen mintaszerű az az elemzés, amellyel a szárszói konferenciát tárgyalja, Erdei Ferenc és Németh László egymással merőben szemben álló álláspontját mérlegeli. Számba veszi azokat a Németh Lászlót ért bírálatokat is, melyek szerint illúzió volt két, egymással szemben álló világ között harmadik utat keresni. Ő maga Bibó István 1947-ben adott értékelését fogadja el: a harmadik út mindig attól függ, milyen alternatíva alapján határozzuk meg az első és a második utat. „Szárszón a baloldal azonban úgy tette fel a kérdést, hogy abból csak a fasizmus–bolsevizmus alternatívát lehetett kiolvasni. Németh ezt a vagy-vagy dilemmát a »harmadik oldal« koncepciójával oldotta fel. (…) Némethnek megvolt a maga elképzelése egy, a magyar viszonyoknak megfelelő és emberi szocializmusról. Erre gondolhatott, amikor Szárszón a hitlerizmus és a sztálinimus közötti harmadik lehetőségről beszélt.”15 Borbándi Gyulának rokonszenves a Németh László-i magatartás. Mégis jogosnak minősíti azt a felvetést is, hogy 1943-ban időszerű volt-e a Németh László-i válasz, hiszen akkor a fő kérdés az volt, hogy Hitlerrel-e vagy ellene. E vita lezárásául Kovács Imre két évtizeddel későbbi véleményét idézi: „a probléma kibontásában Némethnek, az akkori helyzet megítélésében Erdeinek volt igaza.”16
Idézi Szabó Zoltánt, aki szerint Szárszón úgy találtak egymásra az írók és az ellenzéki fiatalok, mint 1848 márciusában, 1937-ben a Márciusi Frontban és 1956 októberében. Megemlíti egy amerikai történész véleményét is, aki szerint az 1956-os magyar forradalom nem érthető meg, ha nem ismerjük a szárszói konferencia vezérlő gondolatait és szereplőit.17
Sokrétűen tárja fel Borbándi Gyula könyve a népi írói mozgalom tagjainak és a nyomukba lépő fiatal íróknak a nemzeti felelősségtől áthatott munkásságát is, mely a nemzeti tudat erősítését, a nemzeti önismeret gazdagítását, a kisebbségi magyarság jogainak védelmét, a magyar nemzet szellemi és biológiai állapotának javítását célozta.
Nyomatékkal mutat rá arra, hogy a népi mozgalom fő eszméi ma is megvalósulásra várnak, és ma is időszerűek. A maga meggyőződése mellett Bibó Istvánra is hivatkozik. Bibó úgy látta, hogy a népi mozgalom eszméi újra és újra megjelennek a magyarságban: „a népi mozgalom aktualitása és inspiráló hatása semmiképpen sem tekinthető lezártnak, még ha nem is reá való hivatkozással jelentkezik ezeknek a gondolatoknak az érvényesülése.”18
Borbándi Gyula a népi mozgalomról írt nagyszabású monográfiájának megjelenése után sem lett hűtlen ehhez a témához. Ötszáz mérföld (1989) és Népiség és népiek (2000) című tanulmányköteteiben az újabb idők tapasztalatai felől is számba veszi a népi mozgalom eszméit, s arra a meggyőződésre jut, hogy azok a legújabb időkben is hatnak, ma is időszerűek, mert a magyarságnak ma is legalább akkora szüksége van a nemzet minden rétegéért és részéért felelős értelmiségre, mint a népi mozgalom hőskorában. Létérdeke, hogy a kívülről kapott ösztönzéseket és példákat a magyar hagyományokkal és értékekkel összehangolva hasznosítsa, történelmi cselekvése a tények kendőzetlen föltárására épüljön, s ne legyen ellentét a társadalmi és a nemzeti törekvések között.19
Éppen azzal mutatja meg a népiség igazi értékét, hogy fölrajzolja tartalmának változását. A harmincas években és a negyvenes évek elején „a magyar szellemi és történelmi hagyományok iránti különleges érzékenység, a társadalmi igazságtalanságok, az egészségtelen birtokviszonyok és a paraszti nyomorúság tudatosítása, reformok – különösen a földreform – sürgetése, a demokratikus államberendezkedés és a nemzeti függetlenség megteremtésének vágya”20 tartotta össze a népi tábort. „A háború után összetartó erőnek bizonyult a bolsevizálás elleni védekezés, a paraszti és polgári önállóság melletti állásfoglalás, a demokratikus és nemzeti hagyományokhoz való hűség, a szabadság őszinte igénye.”21 Ma pedig az jellemzi a népiség ihlette szellemi irányzatot, hogy „a nemzet egységében gondolkodva szívén viseli a nemzettest minden tagjának sorsát”. Ebben a vonatkozásban „a nemzetet az ország elé helyezi, mindenféle tekintélyi módszerektől idegenkedve a demokrácia és a jogállamiság álláspontjára helyezkedik, elfogadja a szociális piacgazdaság rendező elveit, de a szociális tényezőknek ugyanolyan jelentőséget tulajdonít, mint a piac törvényeinek”.22
Borbándi Gyula újra és újra megvizsgálja a népi mozgalom elemeit, és újra és újra számot vet a népiség kritikájával is. Nyíltan szembeszáll azokkal az utóbbi másfél évtizedben megszaporodott írásokkal, amelyek a legképtelenebb vádakkal illetik a népi mozgalmat és legismertebb személyiségeit.23 Leleplezi a populizmus szó körüli – ellenséges indulatokkal keltett – fogalomzavart.24 Különleges gonddal és felkészültséggel méltatja és értékeli a népi mozgalomnak azokat a nagy alakjait, akik az ő gondolkodásmódját megalapozták. Bibó Istvánról még 1980-ban írt alapos értékelő tanulmányt.25 Illyés Gyula, Németh László, Veres Péter, Szabó Zoltán, Gombos Gyula és Kovács Imre életműve és személyisége is sokszor foglalkoztatta. Az Illyés-felejtés ellen szót emelve Illyés műveit és életpályáját ajánlja a magukat a köz ügyeibe beleártók figyelmébe. Tőle „megtanulhatnák, hogy lehet magyarként is világpolgárrá válni, világpolgárként és európaiként is a magyarság ügyét előbbre vinni, haladóként nemzetinek és nemzetiként haladónak lenni, országot építeni úgy, hogy egyén és közösség ne kerüljön ellentétbe egymással, a társadalmi felszabadulás és a demokrácia áldásaiból minden polgár egyaránt részesüljön”.26
Az általa a politikai realizmus utolérhetetlen képviselőjeként tisztelt Kovács Imre népiségértelmezését is cselekvésre ösztönzően idézi. Kovács Imre szerint a népiség „az ország bajainak gyógyítására nép, nemzet, haladás, szociális érzékenység, demokratikus társadalomrendező elv és hatékony működési mechanizmus kölcsönhatásain nyugvó, előnyös megoldásokat kínált”.27
Árnyaltan világítja meg a harmadik út mai értelmét is: „Napjainkban – éppen a Németh László-i, Bibó István-i vagy Gombos Gyula-i értelmezésben – a harmadik út csak olyan lehet, amelyen legelőnyösebben közelíthető meg az egyéni és közösségi érdek szintézise, az egész társadalomnak megbékélést és megnyugvást kínáló belső rend, szociális érzékenységű nemzetgazdaság, az ország függetlenségét és önállóságát biztosító külpolitika.”28
A népi mozgalom legfőbb értékeit számba véve Illyéssel együtt azt hangsúlyozta ő is, hogy a népi irodalom révén „az egész magyar irodalom érkezett el fejlődésének egy régóta esedékes szakaszába”.29 Ennek az új szakasznak a legfőbb jellemzője pedig az, hogy az irodalom a magyar nép érdekeit képviselő fórummá vált, az egész nemzet képviseletére vállalkozott. Egyetértéssel idézi Gombos Gyula megállapítását is: a népi irodalom nem egy osztály kifejezője, hanem a magyarság „egyetemes igényű szellemi megnyilatkozása”.30
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése