Borbándi Gyula életművei

Görömbei András 2005. január

Borbándi Gyula
Borbándi Gyula mindössze tizenhét éves volt, amikor 1936 végén házitanítóskodásának szerény jövedelméből megvásárolta Illyés Gyula könyvét, a Puszták népét. Szabó Dezső Az elsodort falu című regénye után ez volt a második könyv, amely mélyen megrázta, érdeklődésének új irányt adott, egész életére szólóan elkötelezte őt a nemzeti közösségért cselekvő magatartás mellett. A harmincas évek végén sorra megszerezte és megismerte a népi írói mozgalom tagjainak műveit.1
Megragadta őt a népi írók nemzeti felelősségtudata, a szociális és nemzeti szempontokat együtt érvényesítő szemléletmódja. Rokonszenves volt számára az a törekvésük, hogy a magyarság boldogulását a többi kelet-közép-európai kis nép sorsával egybekötve keresték, hogy legjobbjaik egyszerre voltak az egyén és a közösség, a magyarság és az európaiság szellemi képviselői.
Vonzotta őt az a meggyőződésük is, hogy az irodalmat a nemzeti önismeret nélkülözhetetlen részének tartották, s nem állították szembe egymással az esztétikum és a történelmi érvényű közösségi cselekvés igényét. Ő is vallotta, hogy a szociális és nemzeti problémák megoldásának előfeltétele azok reális számbavétele, a hiteles nemzeti önismeret.
A népi írók példája nyomán a bajok fölötti siránkozás helyett a sorsformáló cselekvést választotta. Mindössze huszonegy éves volt, amikor igen nagy hatást tett rá Németh László Magyar radikalizmus című előadása.2  A magyar radikalizmus koncepciójában együtt volt a magyar nézőpont, a társadalmi fölszabadítás és az európai küldetés.3
Ezek az elvek szólították cselekvésre a fiatal Borbándi Gyulát. 1941 nyarán már falukutató útra indult társaival, majd egyre jobban bekapcsolódott a szellemi és politikai életbe a népi írók oldalán.
Szépen bontakozó pályáját azonban Magyarországon lehetetlenné tette a kommunista diktatúra. 1949 januárjában Nyugatra menekült. Az emigrációt az első pillanattól kezdve küldetésnek tekintette. Élete fő célja lett az, hogy a Magyarországon betiltott szellemiséget tovább éltesse Nyugaton. 1950-ben már barátaival és eszmetársaival folyóiratot alapított. Majd hamarosan a Szabad Európa Rádió munkatársa lett.
Négy évtizeden keresztül szerkesztette – anyagi ellenszolgáltatás nélkül – az egyetemes magyar kultúra egyik legjobb folyóiratát, a Látóhatárt, illetve az Új Látóhatárt.
Harminchárom esztendeig dolgozott a Szabad Európa Rádió munkatársaként.
Rendszeresen segítette előadásaival és szervezőmunkájával az emigráció legfontosabb közösségeit – az Európai Protestáns Szabadegyetemtől a Katolikus Magyar Értelmiség Egyetemi Mozgalmáig, a Hollandiai Mikes Kelemen Körtől az Amerikai Magyar Baráti Közösségig.
A Magyarországon hivatalosan meggyalázott, ellenforradalomnak minősített forradalomnak igazságot szolgáltatott az 1966-ban kiadott, Molnár Józseffel együtt szerkesztett Tanulmányok a magyar forradalomról című kötettel, melyben tizenöt tanulmány adott hiteles képet az 1956-os magyar forradalomról és szabadságharcról.4
Ugyancsak a történelmi igazságszolgáltatás és tisztázás igénye vezette, amikor kiadta Rózsás Jánosnak az évtizedes szovjet hadifogságról írt könyveit, a Keserű ifjúságot (1986) és az Éltető reménységet (1987). Nem talált kiadót ezeknek a felbecsülhetetlen értékű drámai dokumentumoknak a közlésére, csinált hát maga egy kiadót, mégis véghezvitte azt, amit fontosnak tartott.
Munkásságának mindenkor fontos része volt az emigráció értékeinek a számontartása és tudatosítása. Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem őt kérte föl a nyugati magyar esszéírók és a nyugati magyar tanulmányírók antológiájának az összeállítására.5  Ez a két kitűnő antológia vitathatatlan színvonalával nagy tanúságtétel volt a nyolcvanas évek végén a nyugati magyarság szellemi értékeiről. A két kötetben összesen negyvenkét nyugati magyar alkotó műveit szerepeltette. E kötetek egyetlen hibája, hogy a fölöttébb szerény szerkesztő önmagát mindkettőből kihagyta, pedig neki bármelyik antológiában helye lett volna.
Ez a rendkívül áldozatos és sokirányú gyakorlati munka azonban Borbándi Gyula életművének csak egyik része. Emellett életművekkel ér fel az a hatalmas munka, amellyel a népi mozgalom, az Új Látóhatár, a Szabad Európa Rádió és a magyar emigráció történetét megírta.
Ezen a négy területen maradandó értékű tudományos műveket alkotott. Munkáinak külön jelentősége az, hogy mindegyik témakörben ő adta az első teljességre törő, összegző felmérést és áttekintést. Az egyes részletkutatások után el tudott jutni az összegzésig, a teljes számadásig. Mind a négy nagy témakörben ma az ő munkássága jelenti a magyar művelődéstörténetben a tudományos mértéket. Emellett – mintegy mellékesen – több mint háromszáz politikai pályaképet tartalmazó könyve jelent meg, amelyben az 1938 és 1948 közötti időszak közéleti és politikai személyiségeit mutatta be.6
Mindegyik munkáját több évtizedes anyaggyűjtés, kutatás előzte meg, és világos, áttekinthető szerkezet, higgadt, tárgyilagos, nyitott szemlélet jellemzi.
Egyedül végezte el azt a munkát, amely nagysága, összetettsége, bonyolultsága és értéke folytán egy egész kutatócsoportnak is becsületére vált volna.
Magyarországon – a közismert politikai és ideológiai korlátok miatt – e nagy témakörök egyikéről sem lehetett évtizedeken keresztül hitelesen szólni. Borbándi Gyula forrásainak túlnyomó része Magyarországon ismeretlen és szinte megközelíthetetlen volt. Ezért az általa kialakított kép a magyar tudományosság számára az újdonság értékével is rendelkezik.7  A további kutatások számára pedig megkerülhetetlen.
Különleges képessége van ahhoz, hogy aminek cselekvő részese, amit szívügyének tekint, arról is tárgyilagosan értekezzen, a lehetséges ellenvetésekkel is szembesüljön, azokat is higgadtan mérlegelje. Tudatos törekvése is az alapos tájékozottság és a tárgyilagosság. Ötszáz mérföld című könyvének előszavában írja: „Nyugaton élő magyar íróként mindig arra törekedtem, hogy ez a távolság ne érződjék munkáimon, és az olvasónak ne támadjon az a benyomása, hogy a szerző lélekben és szellemben elszakadt tárgyától, messze – az ötszáz mérföldnél is messzebbre – került Magyarországtól és a magyarságtól. Hogy ez ne következzék be, annak előfeltétele természetesen a megbízható tájékozottság. Az író ismerje választott tárgyát, és biztosan igazodjék el annak részleteiben, legyen elfogulatlan és tárgyilagos, nehogy esetleges tévedéseit vagy vitatható nézeteit az olvasó az elfogultság és részrehajlás számlájára írhassa. Kívánatos a realitások iránti érzék is, nehogy felismeréseit az ábrándozások és képzelgések birodalmába utalják.”8
Állandó cselekvő történelmi jelenlét biztosítja számára a történelmi idő új kihívásaival való nyitott szembesülést. Egyik témakörében sem megrögzött ismereteket ismételget. Érzékenyen veszi számba a történelmi cselekvés lehetőségeinek változását is – akár a népi irodalom szerepéről, akár az emigráció küldetéséről és feladatairól van szó.
Lélekben és ismeretben sohasem szakadt el Magyarországtól. Azt vallotta és azt vallja ma is, hogy a diaszpórának – ha legalább lélekben és szellemben meg akar maradni magyarnak – tudnia kell, mi történik Magyarországon. A magyar nézőpont fontosságát még ifjúkorában magáévá tette Németh László eszméiből. Egyik kései tanulmányában is azt hangsúlyozza, hogy az emberiségnek is azok a magyarok teszik a legnagyobb szolgálatot, akiknek nézőpontja Magyarországon van, akárhol élnek is.9
Borbándi Gyula úgy írta meg mind a négy nagy témakörét, hogy mindig példaszerű szemléleti biztonsággal szembesítette tárgyait a magyarországi állapotokkal. Mindig nyitott volt a párbeszédre, de sohasem engedett a maga – mindig világosan megfogalmazott – elveiből.