A magyar nemzet bankja

Nánási Tamás

 

 

A különféle közgazdaságtanban használatos elméletek, ábrák, grafikonok, egyenletek és táblázatok csak akkor érnek valamit, ha legalább köszönő viszonyban állnak a valósággal. Ezt az alapigazságot a négy esztendeje tartó nemzetközi válság bizonyította a leginkább. A pénzügyi rendszer összeomlásával együtt az a tudományos szemlélet is levizsgázott, amelyik az eszmefuttatások gyártása mellett és a piac mindenhatóságába vetett hit ködében nem volt képes előre jelezni azt, hogy milyen bajba kerül a világ. Az íróasztal melletti elmélkedések ideje lejárt. Az emberiség globális és helyi szinten egyaránt rendkívül éles problémákkal küzd, amelyekre gyakorlati megoldásokat vár.

A Magyar Nemzeti Bank (MNB) monetáris tanácsának négyfős többsége tegnap is úgy döntött: elsősorban a gazdasági szereplők mindennapi problémáit veszi figyelembe akkor, amikor arról határoz, hogy mekkora legyen Magyarországon a hitelezésben alapvető mércének számító alapkamat. Harmadízben lépett így a négy szakember, szemben a jegybank három vezetőjével, akik minden alkalommal az enyhítés ellen szavaztak. A tanácstagok többsége – amint rálépett a kamatcsökkentés útjára – azonnal támadások kereszttüzébe került. Orbán és Matolcsy bérencei, szakmai helyett politikai döntés – hangzott a verdikt, amihez rögtön párosult a – bizonyára szakmailag mélyen megalapozott – jóslat is: elveszíti hitelességét a jegybank, és emiatt ismét elszáll a forint. A rémképekből természetesen nem valósult meg semmi. Egyetlen fekete felhő sem jelent meg a lázadó monetáristanács-tagok fellépése miatt az ország egén. Ugyanakkor az eladósodott polgárok már megkapták bankjuktól azt az értesítést, amelyik alacsonyabb törlesztőrészleteket jelez, és a három csökkentés után biztosan közelebb kerültünk ahhoz is, hogy elérhetőbbé váljanak a vállalkozások számára a sokszor a túlélést segítő hitelek.
– A reálgazdaság az egyetlen értékteremtő tényező – jelentette ki a minap egy interjúban Gerhardt Ferenc. A kamatvágó „négyeshez” tartozó szakember ezzel a mondattal szemléletesen jelezte, miért nem csupán az inflációs görbéket vették figyelembe döntéseik során, amint az az elmúlt években szinte mindannyiszor jellemző volt a testületre. A jegybankról szóló törvény a pénzromlás fékezését – szakszóval élve: az árfolyam-stabilitást – írja elő a monetáris tanács számára. A középtávú cél 2007 óta az infláció leszorítása három százalékra, amelyet öt év alatt sohasem sikerült az MNB-nek elérnie. Arra viszont jó volt ez a feladat, hogy az intézmény elegánsan kivonja magát a magyar valóságból, és elhárítson minden olyan felkérést, amely botor módon arra irányult, hogy a tekintélyes intézmény is vegye ki a részét a gazdaságot sújtó válság megoldásából.
Simor András, a jelenleg regnáló elnök azért néha úgy érezte, mégis volna dolga ezzel kapcsolatban. Fel is tárcsázta a Nemzetközi Valutaalapot, amikor a krízis 2008 végén megérkezett. Azután síelni ment, amikor elszabadult a forint árfolyama, és messzi bércek tetejéről szemlélte, miképp duplázódik, triplázódik meg a hazai devizahitelesek törlesztőrészlete.

Simor András

Fotó: Europress/AFP

Ennek a finom, távolságtartó világnak vége. A polgárok mindennapi gondjai lassan mindenhol utat törnek maguknak. A monetáris tanácsban már fordulni látszik a kocka. Csak nem szabad megállni, mert Magyarországon három-négy százalékos alapkamat indokolt. Ne feledjük azt se, hogy Simor András mandátuma a jövő év tavaszán lejár. Ez pedig esélyt ad arra, hogy a Magyar Nemzeti Bank ismét azé a közösségé legyen, amelyiktől a nevében lévő első két szót kölcsönözte.