Zsidóellenesség a kereszténység ókora alatt, Konstantin egyházának megalapítása óta.

IV.fejezet:
A templom a zsinagóga lánya; Első fejlődését a zsinagógának köszönheti; a templom árnyékában nőtt föl és első gyermeki kiáltása óta ellentmondott anyjának, ami egészen természetes volt, mert véleményük erősen megoszlott.
A keresztény korszak első évszázadaiban, az apostolok idején a keresztény közösségek a zsidó közösségekből származtak, mint a kaptárt elhagyó méhek raja; ugyanabból a földből eredtek.
Jézus még nem született meg, amikor a zsidók megépítették imaházaikat keleten és nyugaton; kiterjedésüket Kisázsiába, Egyiptomba, Cyreneikára, Rómába, Görögországba és Spanyolországba már említettük. Meg nem szűnő térítésükkel, igehirdetésükkel, a népekre való erkölcsi hatásukkal, melyek közt éltek, egyengették a kereszténység útját.
A zsidók által megnyert áttértek legyőzték a zsidókat, ez az istenfélő tömeg kész volt arra, hogy meghallgassa Jézus szélesebb és emberségesebb tanításait, melyet az általános egyház kezdetétől fogva megpróbált meghamisítani és eredeti jelentésétől megfosztani. Ezeket az áttértek, kiknek száma állandóan emelkedett a Kr. előtti első században, nem kötötték nemzeti előítéletek Izraellel szemben; zsidó szertartást követtek ugyan, de szemük nem fordult Jeruzsálem felé, és azt lehet mondani, hogy a zsidók tüzes patriotizmusa inkább akadálya volt áttérésüknek. Az apostolok, legalábbis néhányuk, teljesen elválasztották a zsidó hit elveit nemzetiségük keskeny elvétől; A zsidók elvégzett munkájának alapjára építettek és így nyerték meg azok lelkét, azaz learatták a zsidók vetését. Az apostolok a zsinagógákban imádkoztak. Ha egy városba érkeztek, az imaházba mentek és propagálták eszméiket és találták első segítőiket; később megalapult a keresztény közösség a zsidó közösség mellett, és az eredeti zsidó mag megnőtt mindazok között, akiket meggyőztek a nemzsidók közül.
Ha a zsidó gyarmatok nem léteztek volna, a kereszténység elterjedése több akadályba ütközött volna; alapítása nehezebb lett volna. Ahogy állítottuk, a zsidók jelentős előnyöket élveztek az ókori társadalomban; kiváltságlevelek biztosítottak nekik független politikai és jogrendszert és vallásszabadságot. Ezek a kiváltságok megkönnyítették a keresztény egyház kialakulását. Hosszú ideig a hatóságok nem választották külön a keresztény szervezeteket maguktól; a római kormánynak nem volt hatásköre a két vallás különválasztására. A kereszténységet zsidó szektának tekintették, így azok ugyanazokban a kedvezményekben részesültek, mint a zsidók. Nemcsak eltűrték, de közvetett módon a birodalmi kormányzók még pártfogolták is őket.
Így másfelől és nem szándékosan, de a zsidók voltak a kereszténység segédcsapatai, míg másfelől ellenségei is voltak számos okból. Ismert, hogy Jézus és tanításainak első követői Galileából jöttek, és ezeket a Jeruzsálemiek azzal gúnyolták, hogy jobban, mint mások külföldi behatás alatt állnak. "Jöhet-e valami jó is Názáretből? " mondták. Galilea furcsa lakói, noha jobban kötődtek a júdaisztikus szokásokhoz és szertartásokhoz, és ebben talán merevebbek voltak, mint a jeruzsálemiek, de nem törődtek a Törvénnyel és ezért a jeruzsálemi dölyfös doktorok lenézték őket. Ez a megvetés hasonlóképpen Jézus első tanítványaira is vonatkozott, akik között olyan lenézett foglalkozásúak voltak, mint kocsmárosok.
Ennek ellenére, míg az első keresztényeket kigúnyolták a zsidók, de ez nem volt elég arra, hogy gyűlöljék őket; arra mélyebb okok kellettek, elsősorban a zsidó patriotizmus.
A kereszténység születése és első fejlődése egybe esett azzal az idővel, amikor a zsidó nép kísérelte meg Róma láncait lerázni. Vallási érzületeikben megtámadva, rosszul bánt velük a római adminisztráció, szabadságra áhítoztak, és ezzel nőtt gyűlöletük Róma iránt. Fanatikus merénylők bandái keltek át Júdea hegyein, bementek a városokba és megverték azokat a hittestvéreiket, akik meghajoltak a birodalom tekintélye előtt. Ezek a fanatikus merénylők, akik a szadduceusokat csak azért megtámadták, mert ezek beletörődtek a római helytartók uralmába, nem kímélték az Ő tanítványait sem, akire a következő szavak vonatkoznak: "Add meg a császárnak, ami a császáré. "
A Messiás eljövendő birodalmára várva, annak az időnek a zsidó keresztényei "emberek voltak ország nélkül"; A szabad Júdea gondolata nem dobogtatta többé meg szívüket, de néhányan közülük, mint a világvége látnokai irtóztak Rómától, de nem akarták Jeruzsálemet fölszabadítani, mint a fanatikusok; nem voltak patrióták.
Mikor egész Galilea fölkelt Gisalai János fölhívására, ők nem, és amikor a Jeruzsálemiek nyertek Cestios Gallius fölött, a zsidó keresztények, akiknek ennek a küzdelemnek a kimenetele közömbös volt, elmenekültek Jeruzsálemből, átkeltek a Jordánon és Pellában kerestek menedéket. A Bar Giorával folytatott utolsó csatában, melyet Gisalai János és a hozzá hűségesek vívtak Rómával, Vespasiánus és Titus harcedzett légióival, Jézus tanítványai nem vettek részt. És amikor Cion hamuvá vált, Izrael népét maga alá temetve, a halottak között nem volt keresztény áldozata a pusztításnak.
Jól meg lehet érteni, hogy hogyan bántak volna abban a felhevült korban azokkal a zsidó keresztényekkel, akik a fölkelés előtt, alatt és után Szent Pállal együtt azt tanácsolták volna, hogy hajoljanak meg Róma hatalma előtt. Az új egyház hazafias közömbössége a a rabbik keresztény térítés iránti gyűlöletével találkozott.
A zsidó keresztények és zsidók kapcsolatai eredetileg szívélyesek voltak. Az apostolok követői és maguk az apostolok fölismerték az ősi törvény szentségét; megfigyelték a zsidó szertartásokat és még nem tették Krisztus imádását az egyetlen Isten imádása mellé. Krisztus isteni volta dogmájának kifejlődése okozta a keresztény egyház és a zsinagóga közti törést. A júdaizmus nem fogadta el egy ember Istennek tekintését; az hogy valakit Isten fiának tekintettek, szentségtörésnek számított; a zsidó keresztények nem vágták el kapcsolatukat a zsidó közösségtől, őket kiátkozták. Emiatt ostorozták az apostolokat és az áttérteket, kövezték meg Istvánt és fejezték le Jakab apostolt.
Jeruzsálem elfoglalása után, az után a vihar után, amely Júdeát néptelenné tette, fiai legjobbjai meghaltak a csatában, vagy pedig a cirkuszba szállították őket a vadállatok eledeléül, vagy az egyiptomi ólombányákba, amely harmadik fogságot a zsidók római száműzetésnek neveztek, a zsidók és keresztény zsidók kapcsolata még feszültebbé vált. Országuk meghalt, Izrael gyűjtötte doktorait. Jabne, ahol a Szanhedrint (törvényszék - fordító) újra összehívták, felváltotta Ciont anélkül, hogy emlékét eltörölte volna, és a meghódított még közelebb lépett a Törvényhez, melyet a bölcsek magyaráztak el.
Ezentúl minden zsidót, aki megtámadta a Törvényt, amely a zsidók legdédelgetettebb öröksége volt, olyan ellenségnek tekintették, aki rosszabb volt a rómaiaknál. Ennek megfelelően a doktorok küzdöttek a keresztény elvekkel, amely meghódíthatta híveiket. "Az evangélistákat el kell égetni" mondta Tarphonfor rabbi, "mert a pogányság nem olyan veszélyes a zsidóságra, mint a zsidó keresztény szekták. Inkább keresnék menedéket egy pogány templomban, mint a zsidó keresztények között. " Nem ő volt az egyetlen, aki így gondolkozott, és az összes rabbi megértette, hogy hogyan fenyegette a júdaizmust a zsidó kereszténység.
A Talmud néhány modern magyarázója annak az időnek a rabbinikus vitáit és határozatait úgy értelmezi, mint vak gyűlöletet minden ellen, ami nem viseli Izrael jegyét; Úgy tűnik, hogy ezek nem vitték be vizsgálataikba a kívánatos tudományos szellemet és kellő jóindulatot.
Eredetileg minden talmudi tilalom a zsidó keresztényekre vonatkozott. A júdaisták meg akarták hívőiket védeni a keresztény beszennyeződéstől; ezért az evangéliumokat boszorkányerejű könyvekhez hasonlították és a fiatalabb Sámuel Gamaliel pátriárka parancsára a napi imába a zsidó keresztények elleni átkot szőtt bele, a Birkat Haminimot, amely megalapozta azt a szokást, hogy a zsidók naponta háromszor elátkozzák Jézust.
Míg a zsidók így próbáltak elválni a keresztényektől, az egyház, a nagy vallási mozgalom hatására arra kényszerült, hogy elszakadjon a júdaizmustól. Hogy meghódítsa a világot, az általános hiedelem szerint, a kereszténységnek meg kellett szabadulni a zsidóságtól. Az kellett, hogy elszakítsa keskeny láncait az ősi törvényhez hogy újat tehessen helyére. Ez volt Szent Pál munkája, az egyház igazi alapítójáé, aki ellenezte a zsidó-keresztény hitelv kizáró voltát a katolizálás alapjaiban.
Mint jól ismert, a születő kereszténység e két irányzata közti harc, melyet Péter és Pál jelképez, hosszú és keserű volt. Pál egész apostoli tevékenysége hosszú harc volt a júdaizáció ellen. Azon a napon, amikor az apostolok kinyilatkoztatták, hogy azért, hogy valaki Jézushoz jöjjön, nem kell az ószövetség jelképeit elfogadni, nem kell körülmetélkezni, ezen a napon tépett szét a keresztény egyház minden kötést anyaegyházához és a világ nemzeteit Jézus nyerte meg magának.
A júdaizálók ellenállása, akik Jézushoz akartak tartozni, de ezzel egyidőben a szabbatot és passovert is megtartani. hiábavaló volt. ; előítéletük a nemzsidók megkeresztelése ellen hiábavaló volt. Pál kisázsiai utazása után a kereszténység ügye nyert ügy volt. Az apostolt egy hadsereg támogatta, és ez a hadsereg fölsorakozott a zsidó szellem ellen, a hellén Antiókia Jeruzsálem ellen.
A zsidó keresztények nagy tömege elszakadt a kis jeruzsálemi közösség keskeny doktrínáitól; a szent város romjai miatt kételkedtek az ősi törvény hatásosságában. Ez jó volt az egyház további fejlődése szempontjából. Az ebionizmus meghalt. Ha a kereszténység követte volna a jeruzsálemieket, akkor kis zsidó szekta maradt volna. Mivel elszakadt az ebionitáktól és a zsidó keresztényektől és elszabadult saját anyjától is, a kereszténység megengedte, hogy a nemzetek fölvegyék anélkül, hogy elveszítsék egyéniségüket.
Uralmának fönntartására az egyház két módon harcolt a zsidó szellem ellen. Az első a fent említett júdaikai pozitivizmus volt, ellenségesség az antropomorfizmussal szemben és a hősök Istenné nyilvánításával. Ez a pozitivizmus tartotta fönt a századokon keresztül, így a keresztény egyházon belüli zsidók történetét meg lehetne írni kezdve az ebionistákkal a protestantizmusig, magába foglalva az unitáriusokat és az ariánusokat.
A második forma a misztikus forma, melyet az alexandriai és az ázsiai gnózis jellemez. Az alexandriai zsidókat, mint tudjuk a platonizmus és pytagorizmus befolyásolta. Maga Philo Plotinus és Porphyry előfutára volt. mikor a metafizikus szellemet megújította. A zsidók a hellén doktrínák segítségével magyarázták a bibliát és vizsgálták a benne levő misztériumokat, allegóriába ültetve és továbbfejlesztve azokat.
A monoteizmustól (egyistenhittől) továbblépve és egy személyes Istent tekintve kiindulási pontjuknak, az alexandriai zsidók metafizikailag a panteizmushoz kötődtek, az Isteni anyagisághoz, az ember és az Abszolút közötti közbenső elem doktrínájához, azaz a Bálinti Eon és a Kabbalai Szefiroth kisugárzásához. Ehhez a zsidó találmányhoz hozzá kell adni a káldi, perzsiai és egyiptomi vallásokat, melyek Alexandriában szintén ott voltak; akkor dolgozták ki azokat a gnosztikus teogóniákat, melyek olyan sokfélék, olyan változatosak és olyan őrülten misztikusak voltak.
Amikor a kereszténység megszületett, a gnózis már létezett; az evangéliumok új elemet hoztak bele; az Jézus életéről és szavairól elmélkedett, ahogy az Ótestamentumról is, és amikor az apostolok korai imáikban a nemzsidókhoz fordultak, a gnosztikával kerültek szembe, elsősorban zsidó gnosztikával. Péter Szamáriában találkozott velük Simon a varázsló alakjában; Pál a Kolosszeumban, Efzosban, Antókiában, bárhova ment evangéliumával, és valószínűleg Cerintussal harcolt. János maga is harcolt velük, és a Jelenések Könyvében szembefordult a nikolaitákkal, akik "a sátán zsinagógája".
Mikor megmenekült attól a veszélytől, hogy meddő zsidó szektává kristályosodjon, az egyház most a gnoszticizmus veszélyével került szembe, amely ha győz, kis szektákra osztotta volna föl és megtörte volna egységét.
A keresztény vallás minden igehirdetője vitába szállt ezzel a gnózissal; Ennek a harcnak a nyomai megtalálhatóak Pálnak a Kolossziakhoz ás az ephezosiakhoz írt leveleiben; Péternek második apostoli levelében; Júda apostoli levelében és a Jelenések könyvében. Nem korlátozták magukat a zsidó szellem üldözésére a gnózisban; ahogy Pál szelleme győzött Péter fölött, hadat üzentek az egyházon belüli júdaizáló irányzatoknak, és maguknak a zsidóknak is.
Mindezek az érzéseket megtaláljuk az Apostoli atyák leveleiben a növekvő vággyal együtt arra, hogy a kereszténység elszakadjon a júdaizmustól; és ahogy Jézus isteni voltának dogmája egyre jobban elterjedt, a zsidók lettek a deicidek gyalázatosai, amelyek eleinte nem voltak. A Páli hagyományok újra hallhatóak a második század kezdetén Antiókiai Ignác hét levelében, melyeket a római, a magnéziai, a philadelphiai, az ephesosi, a szmirnai, a trallesi egyházhoz és a polikarpi püspökhöz címzett.
Míg az ellenségességnek ezek a jelei érezhetőek voltak, a zsidók sem voltak tétlenek, és nagyon veszélyes ellenfélnek bizonyultak. Kritikájuk tüze elsőnek a dogmát találta el; az ő körmönfont szövegmagyarázatuk, erős logikájuk kényszerítette a keresztények tanítóit arra, hogy percizírozzák érveiket. Ellenségességük aggasztotta a teológusokat; de mivel elváltak a júdaizmustól, át akarták hozni a zsidókat saját oldalukra; úgy gondolták, hogy Jézus győzelme csak akkor biztos, ha Izrael is megismeri Isten fiának hatalmát; valóban, ez a hit különféle formákban minden korszakot átélt. Úgy tűnik, mintha a az egyház nem lenne megelégedve hűségének törvényességével addig, amíg azok az emberek is, akiktől Istene származott, szintén megtérnek a galileaihoz.
A kereszténység védelmezői felvállalták ezt a munkát, és védelmezői előítéletük erőszakos ellenségességgel keveredett. Így a Diognetushoz szóló levél, melyet Szt. Jusztin munkája megőrzött számunkra, arra íródott, hogy a keresztények ellenségeinek hibáit megcáfolja, tekinthető az első zsidóellenes írásnak. Ennek a rövid levélnek ismeretlen írója az évezredforduló elveinek erőteljes támadása során úgy beszél a zsidó szertartásokról, mint babonákról. Nem ugyanazok az indítékai, mint amelyek a tizenkét pátriárka végrendeletének ismeretlen íróját ösztönözték, és így kinyilatkoztatta, hogy megtéríti a zsidókat és meggyőzi őket Krisztus szavainak kitűnőségéről.
Annak az időnek legkitűnőbb védelmezője kétségtelenül Jusztin, a filozófus. Trifonnal folytatott párbeszéde az effajta párbeszédes vita mintapéldája marad, melyből másik példánk is van ugyanabból a korból Jázon és Papiszkus civakodásának formájában, a görög Ariszton Pella tollából; az utóbbi párbeszédet az ötödik században Evagriusz újra alkotta Simon és Teofil civakodásában. Jusztin, aki Szamáriából származott, szintén ismerte a júdeaiakat, a zsidó szövegmagyarázók minden kifogását Trifon szájába adta, aki Tarphon rabbit képviselte, aki erőteljesen harcolt az apostolok térítése ellen. Az író megpróbálja meggyőzni arról, hogy az Új Testamentum egyhangban van az Ótestamentummal, és hogy kibékítse az egyistenhitet Messiás elméletével, ahogy az Ige testet ölt. Ugyanekkor Trifon vádjára, hogy a keresztények elvetették a mózesi törvényt azt feleli, hogy az csak egy előkészítő törvény volt. Jusztin megtámadta a júdaizáló irányzatok mindkét formáját, egyrészről a zsidó kereszténységet, másrészről az alexandriaizmust, mely az Igét Egy Lény ideiglenes kisugárzásaként fogja föl. Azzal az intéssel fejezi be: "Ne rágalmazd Isten fiát; ne hallgass a farizeusokra; ne gúnyold ki Izrael királyát, ahogy ma naponta teszed azt. " A zsidók gúnyára a rabbik elleni szarkazmussal válaszolt: " Ahelyett, hogy a próféciákat magyaráznák, tanítóitok ostobáskodásba torkollanak; Azon gondolkodnak, hogy ebben vagy abban a fejezetben miért hímnemű tevékről van szó, vagy miért kell egy bizonyos lisztféle áldozati kenyeretekhez. Azon aggódnak, hogy miért adták az alfát Ábrahám nevéhez. Ez tanulmányaik tárgya. Alapvető dolgokról, melyek elmélkedésre méltóak, nem mernek beszélni, meg sem próbálják elmagyarázni nektek, és megtiltják, hogy a mi értelmezésünket meghallgassátok. "
Az utóbbi kifogás fontos, jelzi a lelkek megnyeréséért vívott harcot, mely a júdaizmust megtámadta. A második század az egyház történetének fontos szakasza. A dogma, amely az első században még bizonytalan volt, itt kifejeződött és meghatározódott; Jézus tovább halad az Istenhez vezető úton, és metafizikája és imádata, alapelve elkeveredik az alexandriai zsidók alapelveivel, Philó elméleteivel Isten világáról, a Káldai memrával és a görög jelekkel. Megszületett az a világ, amelyet a galileaival azonosítanak; Jusztin védelmezésében és a negyedik evangéliumban látjuk, hogy a mű kész. A kereszténység alexandriai lett és legbuzgóbb hívei, védelmezői sőt szónokai is ebben az órában az alexandriai iskola keresztény filozófusai: Jusztin, a negyedik evangélium írója és Kelemen.
Míg ez a dogmatika változás folyt, az általános egyház elve erősödött. Szövetségek csoportjai alakultak ki a kis keresztény közösségek mellett, amelyek leváltak a zsidó anyaegyházról; minél jobban nőtt számuk annál erősebbek lettek kötelékeik, a katolicizmus egysége lépést tartott a kereszténység növekvő terjedésével.
Ez a terjedés nem folyhatott le zavarok nélkül. A keresztény térítés Kisázsia, Egyiptom, Cyrenaika és Olaszország zsidóságához szólt, ha egy nem ortodox tagot is találtak ezek között, a keresztény tanítók hellenizált zsidói ezt át akarták hozni saját oldalukra. A térítők hasonlóképpen szóltak az aggályos tömegekhez, akik már meghallgatták a zsidó igét. A zsidók észrevették befolyásuk és talán reményeiknek is a csökkenését; minden esetre látták, hogy az újonnan megtértek támadják hitüket és hitvallásukat; a zsidók érzelmei a keresztényekkel szemben olyan keserűek voltak, mint a keresztényeké, amikor látták, hogy milyen akadályokat állítanak a zsidó prédikátorok útjukba. Az ádáz gyűlölet kölcsönös volt és a felek nem elégedtek meg a plátói gyűlölettel. A keresztény hitközösségeket nem ismerte el a törvény, míg a zsidókat igen; a törvény ellenségnek tekintette őket és veszélynek a birodalom számára. Ettől csak egy lépés vezetett az erőszakhoz; ez felelős a keresztények szenvedéseiért. Az egyház nem számíthatott a zsinagóga segítségére ezekben a nehéz napokban; néhány helyen, ahol a zsidók és keresztények közötti harc hevesen lángolt, a zsidók, akiket a római törvényhozás elismert és jogokkal ruházott föl, csatlakoztak a polgárokhoz abban, hogy törvény elé citálják a keresztényeket. Például Antókiában, ahol a két szekta ellenségessége a legkeserűbb volt, nagyon valószínű, hogy zsidók, a pogányokhoz hasonlóan követelték Polikarp törvény elé állítását és kivégzését. Állítólag lelkesen rakták a fát a máglyára, amelyen a püspök égett.
De a harcot nem mindenütt jellemezték ilyen véres megnyilatkozások. Az ellentét mindig élénk volt, de meg kell mondani, hogy azt nem egyenlő fegyverekkel vívták. A Biblia volt a közös fegyvertár, de a keresztény tanítók tudása erről hiányos volt. Nem tudtak héberül és a szeptaginta változatot használták, amelyet nagyon szabadon értelmeztek, gyakran támaszkodtak dogmájukban a szeptaginta hamisan értelmezett részeire az ügy érdekében. A görögül tudó zsidók nem késlekedtek ugyanezt tenni, így a szeptaginta, ami mindig is rossz fordítás volt, tele abszurditásokkal, minden célra használható lett.
Ezek az ellentétek, melyek hosszú évszázadokon keresztül folytatódtak, nem voltak mindig udvariasak. Ezzel egyidőben megható zsidókról szóló legendákat és botrányos történeteket találtak ki. Hogy megalázzák ellenfeleiket, azt támadták, akiből ellenfeleik Istent csináltak, és Jézus istenítését olyan történetekkel viszonozták, melyek a Máriát elhagyó katonáról, Parteruszról szóltak; a kereszténységgel szemben ellenséges filozófusok ezeket használták; Origen visszautasította ezeket Contra Celsum című művében , mocskolódásra mocskolódással felelve.
Ezek között a csatározások között elméleti zsidóellenesség született meg, teljesen ideológiai, amely bármi is jött Izraeltől, azt mint rosszat és értéktelent visszautasított. Ezt az érzést fejezi ki Tertulliánusz De Adversus ludaeos című műve. Abban a heves afrikai támadta a körülmetélést, amely, mint mondta, nem hozott megváltást, de Izrael elkülönülésének volt a jele; ha a Messiás jönne, ő lelki dolgokkal helyettesítené a körülmetélést; támadta a szombatot is, az ideiglenes szombatot, mely szemben állt az örök szombattal.
De ez a különleges zsidóellenesség, amelyet Oktáviusznál a Minucius Felix-ben, Kartágói Cipriánusnál a De Catholicae Ecclesiae Unitate-ban, Commodian költőnél az Instructiones Adrersus Gentium Deos-ban, Lactaniusnál a Divinae Institutiones-ben találunk, azzal a kívánsággal keveredett, hogy a zsidókat meggyőzzék a keresztény vallás igazáról, hitének épségéről, dogmáiról és alapelveiről; ebből ered a szándék, hogy áttérítsék őket. Ez a zsidóellenesség szemben állt az egyháznak azzal a szándékával, hogy egyetemessé váljon; az első három évszázadban teljesen elméleti maradt. Később látni fogjuk, hogy Konstantin és az egyház győzelme után ez a zsidóellenesség megváltozott és precízebben fogalmazódott meg.