- 2012. október 12., péntek
Álláspont
Jelentem: hát, ez most nem jött be.
Hetek, mit hetek, hónapok óta duruzsolnak, előrevetítenek, jósolgatnak a baloldali sajtóban: Merkel majd szépen leszedi a tíz körméről Orbán Viktort, ha legközelebb találkoznak. Ha a népszavásoknak, a 168 órásoknak és a többi orákulumnak hinnénk, akkor mi is elkövetnénk a hibát, amit az ő olvasóik talán elkövetnek: összetévesztenénk a kancellárt mondjuk a Frankfurter Allgemeine Zeitunggal. Ehhez a mondathoz azért feltétlenül hozzátartozik, hogy nevezett lap szerint már a német kereszténydemokratáknak is nagyon fáj, hogy miniszterelnökünk Ópusztaszeren a turult emlegette. Most legyünk nagyon, de nagyon őszinték, és hagyatkozzunk a józan paraszti észre: vajon hány német politikusnak van legalább valami elemi fogalma a kerecsensólyom és a magyar nemzeti tudat kapcsolatáról?
Szerencsére nem kell a béka hátsója alól pislognunk, és meséket sem kell költenünk német politikusok „aggodalmairól”, ahogyan az ottani sajtó jelentős része tekint a magyar sorsproblémákra a 2010-es kormányváltás óta: nyilván semmit sem tudnak az egészről, a turul Berlinből nem látszik.
Németország a barátunk. Angela Merkel is az. És egy percig sem vitás, hogy a Magyarországot érintő ügyekben a berlini kancellárián, és nem a vadkeletre alkalmanként jó kövér előítéletekkel kiruccanó liberális újságírók döntenek – szerencsére.
Az a tény, hogy csak az elmúlt két évben ötmilliárd eurónyi német befektetés érkezett hazánkba, másfél tucat új gyárat építettek, és a német befektetésektől immáron egymillió magyar ember boldogulása függ, mindennél beszédesebb. Vizionálhatunk mi máról holnapra magyar kis- és középvállalkozásoktól hemzsegő országot, ki ne szeretné, de a helyzet az, hogy a működő német tőke térségünk valamennyi országában megkerülhetetlen erő. Ha a Mercedes Kecskemétre települ, legyen bármilyen kis szelete ez a világ autógyártásának, magyar családok százai kapnak esélyt az emberhez méltó életre.
Önmagunk megtalálásához a tisztességes vállalkozások megbecsülésén át vezet az út. Biztosan akad nyerészkedő és korrekt német cég egyaránt, de nem ez a lényeg. Ezerszer inkább Berlintől függjön a magyar gazdaság, mint attól a hazai parazitarétegtől, amely polipként fojtogatná tovább az országot, ha tehetné. Őszintén mondom: még egy német vállalkozó is nagyobb magyar hazafi, mint a megtollasodott, politikai pályán landoló egykori KISZ-esek, akik a saját honfitársaikat semmibe sem veszik, bérrabszolgaként alkalmazzák és kiszívják az utolsó csepp vérüket.
Angela Merkel nézőpontja nem a Népszava kommentelésben végelgyengülő öreg kommunista újságíróinak nézőpontja. Merkel ismeri a számokat, tájékozott a magyarországi viszonyokról, tudja, hogy Orbántól jobbra is politikai tér nyílott. Azt is tudja, hogy Vona Gáborék elemi közgazdasági ismeretei egyelőre egy kollektív nemzeti öngyilkosságra elegendőek, amelybe azonban a német befektetések is belerokkannának. Azt is látja Merkel, hogy a Brüsszeltől Moszkváig ringatózó, kiszámíthatatlan, becstelen és velejéig korrupt úgynevezett magyar baloldal visszatérése teljes mértékben instabilizálná hazánkat és a térséget.
Angela Merkel diplomáciai partnerét Orbán Viktornak hívják, és bár magam is olvastam Róna Péter nagy ívű jóslatát pár hónappal ezelőtt, egyáltalán nem úgy tűnik, hogy bárki – német kormány, Brüsszel, globális hatalom – is „levenné” a „periféria” kormányfőjét ebben a különös, limeseken túli országban.
Merkel és Orbán szót értett egymással, s belátom, ez tényleg rossz hír azoknak, akik fizikai fájdalmat éreznek, ha Magyarország sikereket, még ha csak apró, falatnyi sikereket is ér el a világban.
Végezetül egy sajátos performance-ról. Orbánt a kancellária előtt a Facebookon virtuálisan összehaverkodott szellemi törpék fogadták: ők tüntetésnek nevezték kis összejövetelüket. Húszan voltak. Berlini ellenállási sejtnek hívják magukat, és a következő táblákat emelték a magasba: „paraszt vagyok”, „zsidó vagyok”, „nő vagyok”, „pályakezdő vagyok”.
Fájdalom, a zsidók, nők és pályakezdők nevében nem nyilatkozhatok, de a parasztok nevében annál inkább. Magam is ilyenféle volnék családilag, ugyi – azért fogom népiesre, hogy tökéletesen megfeleljek a paraszt kritériumának –, csak hát, tetszik tudni, előfordulhat, hogy egy tényleges paraszttól akkora parasztlengőt kap majd egy ilyen ellenállási hülyegyerek, hogy aztán Szent András-napig szedegetik majd a fogait.
Ennyit szerettem volna dedikálni a húsz tüntető berlini címére, szeretettel.
Hetek, mit hetek, hónapok óta duruzsolnak, előrevetítenek, jósolgatnak a baloldali sajtóban: Merkel majd szépen leszedi a tíz körméről Orbán Viktort, ha legközelebb találkoznak. Ha a népszavásoknak, a 168 órásoknak és a többi orákulumnak hinnénk, akkor mi is elkövetnénk a hibát, amit az ő olvasóik talán elkövetnek: összetévesztenénk a kancellárt mondjuk a Frankfurter Allgemeine Zeitunggal. Ehhez a mondathoz azért feltétlenül hozzátartozik, hogy nevezett lap szerint már a német kereszténydemokratáknak is nagyon fáj, hogy miniszterelnökünk Ópusztaszeren a turult emlegette. Most legyünk nagyon, de nagyon őszinték, és hagyatkozzunk a józan paraszti észre: vajon hány német politikusnak van legalább valami elemi fogalma a kerecsensólyom és a magyar nemzeti tudat kapcsolatáról?
Szerencsére nem kell a béka hátsója alól pislognunk, és meséket sem kell költenünk német politikusok „aggodalmairól”, ahogyan az ottani sajtó jelentős része tekint a magyar sorsproblémákra a 2010-es kormányváltás óta: nyilván semmit sem tudnak az egészről, a turul Berlinből nem látszik.
Németország a barátunk. Angela Merkel is az. És egy percig sem vitás, hogy a Magyarországot érintő ügyekben a berlini kancellárián, és nem a vadkeletre alkalmanként jó kövér előítéletekkel kiruccanó liberális újságírók döntenek – szerencsére.
Az a tény, hogy csak az elmúlt két évben ötmilliárd eurónyi német befektetés érkezett hazánkba, másfél tucat új gyárat építettek, és a német befektetésektől immáron egymillió magyar ember boldogulása függ, mindennél beszédesebb. Vizionálhatunk mi máról holnapra magyar kis- és középvállalkozásoktól hemzsegő országot, ki ne szeretné, de a helyzet az, hogy a működő német tőke térségünk valamennyi országában megkerülhetetlen erő. Ha a Mercedes Kecskemétre települ, legyen bármilyen kis szelete ez a világ autógyártásának, magyar családok százai kapnak esélyt az emberhez méltó életre.
Önmagunk megtalálásához a tisztességes vállalkozások megbecsülésén át vezet az út. Biztosan akad nyerészkedő és korrekt német cég egyaránt, de nem ez a lényeg. Ezerszer inkább Berlintől függjön a magyar gazdaság, mint attól a hazai parazitarétegtől, amely polipként fojtogatná tovább az országot, ha tehetné. Őszintén mondom: még egy német vállalkozó is nagyobb magyar hazafi, mint a megtollasodott, politikai pályán landoló egykori KISZ-esek, akik a saját honfitársaikat semmibe sem veszik, bérrabszolgaként alkalmazzák és kiszívják az utolsó csepp vérüket.
Angela Merkel nézőpontja nem a Népszava kommentelésben végelgyengülő öreg kommunista újságíróinak nézőpontja. Merkel ismeri a számokat, tájékozott a magyarországi viszonyokról, tudja, hogy Orbántól jobbra is politikai tér nyílott. Azt is tudja, hogy Vona Gáborék elemi közgazdasági ismeretei egyelőre egy kollektív nemzeti öngyilkosságra elegendőek, amelybe azonban a német befektetések is belerokkannának. Azt is látja Merkel, hogy a Brüsszeltől Moszkváig ringatózó, kiszámíthatatlan, becstelen és velejéig korrupt úgynevezett magyar baloldal visszatérése teljes mértékben instabilizálná hazánkat és a térséget.
Angela Merkel diplomáciai partnerét Orbán Viktornak hívják, és bár magam is olvastam Róna Péter nagy ívű jóslatát pár hónappal ezelőtt, egyáltalán nem úgy tűnik, hogy bárki – német kormány, Brüsszel, globális hatalom – is „levenné” a „periféria” kormányfőjét ebben a különös, limeseken túli országban.
Merkel és Orbán szót értett egymással, s belátom, ez tényleg rossz hír azoknak, akik fizikai fájdalmat éreznek, ha Magyarország sikereket, még ha csak apró, falatnyi sikereket is ér el a világban.
Végezetül egy sajátos performance-ról. Orbánt a kancellária előtt a Facebookon virtuálisan összehaverkodott szellemi törpék fogadták: ők tüntetésnek nevezték kis összejövetelüket. Húszan voltak. Berlini ellenállási sejtnek hívják magukat, és a következő táblákat emelték a magasba: „paraszt vagyok”, „zsidó vagyok”, „nő vagyok”, „pályakezdő vagyok”.
Fájdalom, a zsidók, nők és pályakezdők nevében nem nyilatkozhatok, de a parasztok nevében annál inkább. Magam is ilyenféle volnék családilag, ugyi – azért fogom népiesre, hogy tökéletesen megfeleljek a paraszt kritériumának –, csak hát, tetszik tudni, előfordulhat, hogy egy tényleges paraszttól akkora parasztlengőt kap majd egy ilyen ellenállási hülyegyerek, hogy aztán Szent András-napig szedegetik majd a fogait.
Ennyit szerettem volna dedikálni a húsz tüntető berlini címére, szeretettel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése