- 2012. szeptember 29., szombat
Huszonöt
éve, hogy létrejött az első lakiteleki találkozó. E negyed század alatt
sok minden történt, sok minden megváltozott. Ma már minden a gazdaság
kérdései körül forog, miközben elmélyülő válságról beszél a világ
anélkül, hogy megbízhatóan feltárnák és nyilvánosságra hoznák az okait,
eredőit, és főleg, hogy egy biztató megoldás jeleit láthatnánk.
Erről a huszonöt évről nem sok jót mondhatunk a magunk dolgaira, a mi hazánk helyzetére tekintve sem. Itt a rendszer csakugyan megváltozott, de ebben nem sok köszönet van. Már csak azért sem, mert minket a rendszerváltás címén kifosztottak, a korábbinál is jobban eladósítottak, megloptak és becsaptak. Ráadásul szó sincs arról, hogy mindez csak a gazdasági és szociális helyzetünkre lenne érvényes.
Lakiteleken még hittünk abban, hogy a demokrácia és a nemzet felszabadulása a szovjeturalom alól lényegében minden bajunkra megoldást jelenthet, még akkor is, ha gazdasági csodára nem számíthatunk. Ezzel szemben számítottunk arra, hogy olyan erkölcsi megtisztulás megy végbe, amelyből – a politikai feltételek, intézmények átalakulásával együtt – „a haza fényre derül”. Hittük, hogy ezután a jövőnk elsősorban rajtunk múlik. Ez utóbbit azért nem lehet tévedésnek minősíteni, mert ez a negyed század azt is bizonyította, hogy az élet minősége nem elsősorban rendszereken és intézményeken, hanem embereken múlik. De a liberális demokrácia, amely úrrá lett a nyugati világon, és a rendszerváltással a több évtizedes diktatúrát nálunk is felváltotta, amellett, hogy döntően a középszernek kedvezett, szabad utat nyitott a szellemi környezetszennyezésnek is, mégpedig soha nem látott mértékben.
Mi annak idején a szólás- és sajtószabadság tisztító erejében bíztunk, ez volt az egyik legfontosabb tétel a programunkban. Hamar rájöttünk azonban – már a kilencvenes évek előtt –, hogy a sajtószabadság álarcában a tudat- és lélekrombolás műveletei kapnak szinte korlátlan lehetőséget. Ilyen tekintetben robbanásszerű gyorsasággal felzárkóztunk a nyugati, liberális demokráciákhoz, és ma már együtt „fejlődünk” azokkal.
Mert a legutóbbi jelenségek is azt mutatják, ha másban nem is, de a szellemi-erkölcsi környezetszennyezésben, a szólásszabadság megcsúfolásában határozott fejlődés mutatkozik. Annyi hazugsággal, olyan rágalomhadjárattal kevés ország szembesült, mint amivel nekünk kellett valahogy megküzdenünk azóta, hogy végre van egy kormány Magyarországon, amelynek nem az a legfőbb célja, hogy a balliberális internacionálé követelményeinek megfeleljen. Mi tudjuk a legjobban, hogy már az első lakiteleki találkozót is a nyugati sajtó hazugságáradatával próbálták lemosni a közélet terepasztaláról, erőteljes hazai inspirációk alapján. Ez zajlik azóta is, ma is, itthon és a legtágabb környezetünkben, ugyanazokból a körökből, a nacionalizmus és az antiszemitizmus elleni harc címén. A szólásszabadság álarcos vitézei és amazonjai, Heller Ágnestől Geszti Péterig, a svédországi Georg Kleintől (aki egy liberális konferencián adott hangot aggodalmainak) Göncz Kingáig alighanem élvezik is ezt a fajta szabadságot. Nehéz hozzászokni, hogy annak van a legnagyobb szabadsága, aki a leggátlástalanabbul visszaél vele.
Nehéz hozzászokni a hazugságok és rágalmak áradásához. Mindezt kibírtuk, és ki is bírjuk még, ha muszáj. Kibírta a kormány is, remélhetőleg ezután sem fog belerokkanni. De egyre veszélyesebb, hogy a terjedő mocsok kezdi vezényelni immár a világot, súlyosnak látszó következményekkel, amint azt a botrányos muszlimgyalázó amerikai film és a hasonló színvonalú francia vicclap „alkotói” bemutatták.
Nem csak a szegénység, ez a magatartás is gerjeszti az indulatokat, és ez utóbbi legalább olyan mértékben veszélyezteti az emberiséget, mint az előbbi. Szóhoz jut a tehetségtelenséggel és hülyeséggel párosult felelőtlenség, és meglehet, hogy diadalt arat. Olykor egyenesen az alkotás szabadsága címén jelentkezik, és a végén még elhiteti a tömegkommunikáció révén, hogy amit művel, az tudomány vagy művészet, de mindenképpen alkotás és szabadság. Szabad megcsúfolni mindent és mindenkit, a senkinek a nagyságot, a szennyes lelkűnek a tisztaságot, a hazugnak az igazat. Kölcsey ugyan a fél szemével is mélyebbre és messzebbre látott, mint ennek a beteg világnak valamennyi liberális kalandora, de ők jogot formálnak arra, hogy saját lelkük sarát mázolják rá egy szennyes meszelővel, és akárkire, akihez nem tudnak fölágaskodni.
Az egykori lakiteleki találkozókra is csak úgy érdemes emlékezni, hogy számításba vesszük: milyen tervek, szándékok gondolatköréből indultunk, és azóta mi történt az országgal és népével, mi történt velünk, és miért így alakult, miért nem jobban és egészségesebben, úgy, ahogy akartuk.
Erről a huszonöt évről nem sok jót mondhatunk a magunk dolgaira, a mi hazánk helyzetére tekintve sem. Itt a rendszer csakugyan megváltozott, de ebben nem sok köszönet van. Már csak azért sem, mert minket a rendszerváltás címén kifosztottak, a korábbinál is jobban eladósítottak, megloptak és becsaptak. Ráadásul szó sincs arról, hogy mindez csak a gazdasági és szociális helyzetünkre lenne érvényes.
Lakiteleken még hittünk abban, hogy a demokrácia és a nemzet felszabadulása a szovjeturalom alól lényegében minden bajunkra megoldást jelenthet, még akkor is, ha gazdasági csodára nem számíthatunk. Ezzel szemben számítottunk arra, hogy olyan erkölcsi megtisztulás megy végbe, amelyből – a politikai feltételek, intézmények átalakulásával együtt – „a haza fényre derül”. Hittük, hogy ezután a jövőnk elsősorban rajtunk múlik. Ez utóbbit azért nem lehet tévedésnek minősíteni, mert ez a negyed század azt is bizonyította, hogy az élet minősége nem elsősorban rendszereken és intézményeken, hanem embereken múlik. De a liberális demokrácia, amely úrrá lett a nyugati világon, és a rendszerváltással a több évtizedes diktatúrát nálunk is felváltotta, amellett, hogy döntően a középszernek kedvezett, szabad utat nyitott a szellemi környezetszennyezésnek is, mégpedig soha nem látott mértékben.
Mi annak idején a szólás- és sajtószabadság tisztító erejében bíztunk, ez volt az egyik legfontosabb tétel a programunkban. Hamar rájöttünk azonban – már a kilencvenes évek előtt –, hogy a sajtószabadság álarcában a tudat- és lélekrombolás műveletei kapnak szinte korlátlan lehetőséget. Ilyen tekintetben robbanásszerű gyorsasággal felzárkóztunk a nyugati, liberális demokráciákhoz, és ma már együtt „fejlődünk” azokkal.
Mert a legutóbbi jelenségek is azt mutatják, ha másban nem is, de a szellemi-erkölcsi környezetszennyezésben, a szólásszabadság megcsúfolásában határozott fejlődés mutatkozik. Annyi hazugsággal, olyan rágalomhadjárattal kevés ország szembesült, mint amivel nekünk kellett valahogy megküzdenünk azóta, hogy végre van egy kormány Magyarországon, amelynek nem az a legfőbb célja, hogy a balliberális internacionálé követelményeinek megfeleljen. Mi tudjuk a legjobban, hogy már az első lakiteleki találkozót is a nyugati sajtó hazugságáradatával próbálták lemosni a közélet terepasztaláról, erőteljes hazai inspirációk alapján. Ez zajlik azóta is, ma is, itthon és a legtágabb környezetünkben, ugyanazokból a körökből, a nacionalizmus és az antiszemitizmus elleni harc címén. A szólásszabadság álarcos vitézei és amazonjai, Heller Ágnestől Geszti Péterig, a svédországi Georg Kleintől (aki egy liberális konferencián adott hangot aggodalmainak) Göncz Kingáig alighanem élvezik is ezt a fajta szabadságot. Nehéz hozzászokni, hogy annak van a legnagyobb szabadsága, aki a leggátlástalanabbul visszaél vele.
Nehéz hozzászokni a hazugságok és rágalmak áradásához. Mindezt kibírtuk, és ki is bírjuk még, ha muszáj. Kibírta a kormány is, remélhetőleg ezután sem fog belerokkanni. De egyre veszélyesebb, hogy a terjedő mocsok kezdi vezényelni immár a világot, súlyosnak látszó következményekkel, amint azt a botrányos muszlimgyalázó amerikai film és a hasonló színvonalú francia vicclap „alkotói” bemutatták.
Nem csak a szegénység, ez a magatartás is gerjeszti az indulatokat, és ez utóbbi legalább olyan mértékben veszélyezteti az emberiséget, mint az előbbi. Szóhoz jut a tehetségtelenséggel és hülyeséggel párosult felelőtlenség, és meglehet, hogy diadalt arat. Olykor egyenesen az alkotás szabadsága címén jelentkezik, és a végén még elhiteti a tömegkommunikáció révén, hogy amit művel, az tudomány vagy művészet, de mindenképpen alkotás és szabadság. Szabad megcsúfolni mindent és mindenkit, a senkinek a nagyságot, a szennyes lelkűnek a tisztaságot, a hazugnak az igazat. Kölcsey ugyan a fél szemével is mélyebbre és messzebbre látott, mint ennek a beteg világnak valamennyi liberális kalandora, de ők jogot formálnak arra, hogy saját lelkük sarát mázolják rá egy szennyes meszelővel, és akárkire, akihez nem tudnak fölágaskodni.
Az egykori lakiteleki találkozókra is csak úgy érdemes emlékezni, hogy számításba vesszük: milyen tervek, szándékok gondolatköréből indultunk, és azóta mi történt az országgal és népével, mi történt velünk, és miért így alakult, miért nem jobban és egészségesebben, úgy, ahogy akartuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése