- 2012. szeptember 25., kedd
Álláspont
Vegyes
érzelmek kerítenek hatalmukba most, hogy végre megkezdődött a hazánkban
valaha történt legnagyobb ipari katasztrófa előidézésével gyanúsított
Mal-vezetők és -dolgozók büntetőpere. Identitászavaros jogállamunk most
is minden erejével a vádlottak becsületét óvja, a tárgyalóteremben
kizárólag lábakról és nyakkendőtűkről készülhetnek fotók, a tudósítók
pedig kivetítőn követhetik az eseményeket, nehogy zavarják a mélyen
tisztelt elkövetőket. Ám az előjelek nem csak ezért baljósak: úgy tűnik,
az államigazgatás és az igazságszolgáltatás tehetetlensége,
impotenciája miatt megint futni hagyják a főbűnösöket. Megint új
igazságtalanságok születnek, torzítva a demokráciát, lerombolva a jó
államba vetett hitet.
Maga a vádirat amúgy dicséretes munka. Amikor megszületett, idén februárban is azt írtam, hogy a várakozások dacára meglepően keményre sikeredett. A tíz ember haláláért és kétszáz megsebesítéséért, a három település részleges lerombolásáért, a negyven négyzetkilométernyi erdő-mező elpusztításáért, és egy egész folyó élővilágának kiirtásáért mind a tizenöt vádlottra letöltendő börtönbüntetést kért az ügyész.
Idáig rendben is volna, de igencsak furcsa a gyanúsítottak köre: az ügyet nyomon követő olvasóink pontosan tudják, hogy az ajkai timföldgyárról szóló stratégiai döntéseket a Magyar Alumíniumipari (Mal) Zrt. három tulajdonosa, Bakonyi Árpád, Tolnay Lajos és a tavaly elhunyt Petrusz Béla hozta. Tolnay még a katasztrófa utáni sajtótájékoztatón is ott volt, az pedig ténykérdés, hogy az alumíniumipar privatizációját (a negyedik „befektetővel”, Gyurcsány Ferenccel karöltve) ugyanezek a személyek vezényelték le. (Az ügy külön pikantériája, hogy Bakonyi nemcsak a vevői-tulajdonosi oldalon, hanem az ÁPV Zrt. megbízottjaként is feltűnt.) A vádirat egyik legfontosabb érve, hogy a vörösiszaptéren a megengedett folyadékmennyiség kétszeresét tárolták. Ha az engedélyezett szintet nem lépik túl, az áradat a gátszakadás ellenére sem érte volna el Kolontárt. El lehet képzelni, hogy a dörzsölt tulajdonosok minderről semmit sem tudtak? Hogy a hátuk mögött engedtek ki a tározók tetejére körülbelül plusz egymillió köbméter gyilkos lúgot? Hogy mindezért (miként a vádiratban szerepel) csak a gátőr, néhány dolgozó meg az aranyifjú kis Bakonyi felel? (Utóbbit, a vezérigazgatót mégsem lehetett teljesen kimenteni a felelősség alól.)
Az idősebb Bakonyi–Tolnay–Petrusz trió azért vehette meg a Horn-kormány idején tízmillió forintért a sok milliárd forintot érő timföldgyárat, mert vállalta, hogy a gyárat és a vörösiszap-tározókat korszerűbbé, biztonságosabbá teszi. Ez lett belőle. Közben az ajándékba kapott állami vagyont kiaknázva mindhárman felkúsztak a száz leggazdagabb magyar listájának középmezőnyébe. A Napi Gazdaság a katasztrófa előtti évben a három, a timföldből megtollasodott üzletember magánvagyonát összesen 56 milliárd forintra becsülte.
Mindez azért érdekes, mert az ügyészség ismertetése szerint eddig 23 milliárd forint közvetlen kárt fizetett ki a magyar állam a Mal Zrt. helyett. Az adófizetők e gigászi áldozatvállalásának köszönhetően már állnak a csodálatos Makovecz-házak, zöldell a mező, és az ezreknek munkát adó timföldgyár működését is sikerült fenntartani. Tudjuk, ha a katasztrófa a balliberális kormányok idején történik, legfeljebb katonai sátrak jutottak volna a földönfutóvá lett embereknek, aztán pereskedhetnének életük végéig. Ha viszont továbbgondoljuk a dolgot, akkor nehéz megérteni, hogy ezt a 23 milliárdot, meg a Mal Zrt. és a miatta csődközelbe került Bakonyi Erőmű elkerülhetetlennek tűnő állami kézbe vételével járó szintén sokmilliárdosra becsült kiadást, valamint azokat a további milliárdokat, amelyeket a károsultak még joggal szeretnének elperelni a timföldgyártól, miért nekünk kell kifizetnünk? Miért is nem sikerült a kormánynak, a bűnüldözőknek és az igazságszolgáltatásnak a tulajdonosok 56 milliárd forintját a mérleg másik serpenyőjébe tenni?
A választ keresve sajnos újra belebotlunk a baljós előjelekbe. Például, hogy az adófizetők 23 milliárd forintos kiadásának nagyobbik részét kitevő környezeti kármentesítésben (ami a kifolyt vörösiszap összegyűjtése és elszállítása, amelyhez ugye olyan bonyolult eszközök kellenek, mint a teherautó meg a markológép) a Mal-tulajdonosok, tehát a vörösiszapbárók korábbi üzlettársai, céges partnerei is részt vehettek. Mit részt vehettek, milliárdokat tehettek zsebre! És ha ehhez hozzátesszük, hogy valamilyen rejtélyes okból a kormány végül nem indította el a katasztrófa után egy hónappal megígért pert a tulajdonosokkal szemben, amely a kár behajtására irányult volna, egészen összezavarodunk. Ki fog itt igazságot tenni?
Olyan lesz ez a per is, mint a rendszerváltás: húsz év múlva meg kell ismételni…
Maga a vádirat amúgy dicséretes munka. Amikor megszületett, idén februárban is azt írtam, hogy a várakozások dacára meglepően keményre sikeredett. A tíz ember haláláért és kétszáz megsebesítéséért, a három település részleges lerombolásáért, a negyven négyzetkilométernyi erdő-mező elpusztításáért, és egy egész folyó élővilágának kiirtásáért mind a tizenöt vádlottra letöltendő börtönbüntetést kért az ügyész.
Idáig rendben is volna, de igencsak furcsa a gyanúsítottak köre: az ügyet nyomon követő olvasóink pontosan tudják, hogy az ajkai timföldgyárról szóló stratégiai döntéseket a Magyar Alumíniumipari (Mal) Zrt. három tulajdonosa, Bakonyi Árpád, Tolnay Lajos és a tavaly elhunyt Petrusz Béla hozta. Tolnay még a katasztrófa utáni sajtótájékoztatón is ott volt, az pedig ténykérdés, hogy az alumíniumipar privatizációját (a negyedik „befektetővel”, Gyurcsány Ferenccel karöltve) ugyanezek a személyek vezényelték le. (Az ügy külön pikantériája, hogy Bakonyi nemcsak a vevői-tulajdonosi oldalon, hanem az ÁPV Zrt. megbízottjaként is feltűnt.) A vádirat egyik legfontosabb érve, hogy a vörösiszaptéren a megengedett folyadékmennyiség kétszeresét tárolták. Ha az engedélyezett szintet nem lépik túl, az áradat a gátszakadás ellenére sem érte volna el Kolontárt. El lehet képzelni, hogy a dörzsölt tulajdonosok minderről semmit sem tudtak? Hogy a hátuk mögött engedtek ki a tározók tetejére körülbelül plusz egymillió köbméter gyilkos lúgot? Hogy mindezért (miként a vádiratban szerepel) csak a gátőr, néhány dolgozó meg az aranyifjú kis Bakonyi felel? (Utóbbit, a vezérigazgatót mégsem lehetett teljesen kimenteni a felelősség alól.)
Az idősebb Bakonyi–Tolnay–Petrusz trió azért vehette meg a Horn-kormány idején tízmillió forintért a sok milliárd forintot érő timföldgyárat, mert vállalta, hogy a gyárat és a vörösiszap-tározókat korszerűbbé, biztonságosabbá teszi. Ez lett belőle. Közben az ajándékba kapott állami vagyont kiaknázva mindhárman felkúsztak a száz leggazdagabb magyar listájának középmezőnyébe. A Napi Gazdaság a katasztrófa előtti évben a három, a timföldből megtollasodott üzletember magánvagyonát összesen 56 milliárd forintra becsülte.
Mindez azért érdekes, mert az ügyészség ismertetése szerint eddig 23 milliárd forint közvetlen kárt fizetett ki a magyar állam a Mal Zrt. helyett. Az adófizetők e gigászi áldozatvállalásának köszönhetően már állnak a csodálatos Makovecz-házak, zöldell a mező, és az ezreknek munkát adó timföldgyár működését is sikerült fenntartani. Tudjuk, ha a katasztrófa a balliberális kormányok idején történik, legfeljebb katonai sátrak jutottak volna a földönfutóvá lett embereknek, aztán pereskedhetnének életük végéig. Ha viszont továbbgondoljuk a dolgot, akkor nehéz megérteni, hogy ezt a 23 milliárdot, meg a Mal Zrt. és a miatta csődközelbe került Bakonyi Erőmű elkerülhetetlennek tűnő állami kézbe vételével járó szintén sokmilliárdosra becsült kiadást, valamint azokat a további milliárdokat, amelyeket a károsultak még joggal szeretnének elperelni a timföldgyártól, miért nekünk kell kifizetnünk? Miért is nem sikerült a kormánynak, a bűnüldözőknek és az igazságszolgáltatásnak a tulajdonosok 56 milliárd forintját a mérleg másik serpenyőjébe tenni?
A választ keresve sajnos újra belebotlunk a baljós előjelekbe. Például, hogy az adófizetők 23 milliárd forintos kiadásának nagyobbik részét kitevő környezeti kármentesítésben (ami a kifolyt vörösiszap összegyűjtése és elszállítása, amelyhez ugye olyan bonyolult eszközök kellenek, mint a teherautó meg a markológép) a Mal-tulajdonosok, tehát a vörösiszapbárók korábbi üzlettársai, céges partnerei is részt vehettek. Mit részt vehettek, milliárdokat tehettek zsebre! És ha ehhez hozzátesszük, hogy valamilyen rejtélyes okból a kormány végül nem indította el a katasztrófa után egy hónappal megígért pert a tulajdonosokkal szemben, amely a kár behajtására irányult volna, egészen összezavarodunk. Ki fog itt igazságot tenni?
Olyan lesz ez a per is, mint a rendszerváltás: húsz év múlva meg kell ismételni…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése