Olvasóinknak

Kedves Olvasóink!



Szeretettel és Tisztelettel köszöntöm Önöket!

Mielőtt a Tanú vélemény rovat szellemi önarcképét átnyújtanám Önöknek, engedjék meg, hogy köszönetet mondjak azért a szeretetért, bizalomért, amelyet a lap indulása óta Önöktől kaptam. Köszönöm a biztatást, az elismerő szavakat, még egyszer köszönöm, és továbbra is elvárom a segítő szándékú kritikákat, bíráló megjegyzéseket is, amelyet Önöktől kaptam.

„Nyelvében él a nemzet!” – hangzik a máig ható intelem. Ez a nyelv pedig napjainkban végveszélyben van! A könyvekből, a folyóiratokból, a képernyőn keresztül árad felénk a szellemi bóvli, a szennyes gondolat, az esztétikai-erkölcsi-világnézeti mocsok, egyre jobban teret hódít a durvaság, az erőszak, a hazugság… Körülvesz bennünket a döntően önző és haszonelvű világ, amely elérni és megszerezni akar, amely az élet minőségét csak az anyagi javakban és az élvezetekben méri.

E „tiszta fényű lappal”, ahogyan Hegyi Béla író, esszéista nevezte, a Tanú tiltakozni kíván a mindennapjainkat elárasztó szellemi igénytelenség ellen.

A nemzeti kultúra és műveltség terjesztésével, a korrekt tájékoztatás megteremtésével ez a folyóirat - a maga szerény módján - szeretné elősegíteni az emberi személyiség méltóságának, egyenlőségének és tiszteletének, mint demokratikus eszménynek a megvalósítását.

Az irodalom, a szellem, a szív erejével kíván hozzájárulni a honfitársak igazságosságra, szabadságra és hazaszeretetre történő neveléséhez, az ismeretek és eszmék szabad kicseréléséhez, a hazánk múltjának és jelenének pótolhatatlan, egyedi és meg nem újítható forrását jelentő kulturális örökségünk megőrzéséhez.

Európa szívében csak erős nemzeti műveltséggel, évszázados hagyományainkkal tudunk megmaradni függetlennek, magyarnak. Ismert, hogy a nemzeti öntudatot történelmünk viharos századaiban az irodalom, a kultúra tudta megőrizni. A nemzetmegmaradás egyik legfontosabb eszköze a nemzeti kultúra: ha van nemzeti kultúránk, létezik nemzet is. A diktatúra időszakaiban az irodalom jelentette az egyedüli kapaszkodót, a vigaszt; szólt helyettünk az egész nemzet helyzetéről, kínjairól. A Tanú /Németh László emlékére/ azért született, hogy szellemi-lelki otthona legyen azoknak az öntudatos, tenni akaró polgároknak, akik még hisznek az eszményekben, a kultúra összetartó erejében.

Ma költők, írók, tudósok helyett médiasztárokra hallgatnak a gyermekeink, és megmosolyogni való bolond, aki elérzékenyül a kristálytiszta költészet olyan hangjain, mint Áprily Lajos Március című versének utolsó strófája, amely így hangzik:

„Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet,
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng - úgy-e zeng, úgy-e zeng a szíved?”

A Tanú, indulásakor arra vállalkozott, hogy a kortárs irodalom, a művészetek, valamint a hiteles történetírás és politológia eszközeivel szolgálja az igényes olvasókat, fölvállalva a nemzeti értékeket, a polgári esztétikai-erkölcsi értékrendet.

A közjó elkötelezett és önzetlen szolgálatára törekedve igyekszem megtartani azt az erkölcsi-szakmai igényességet, amit a lap ars poeticájában megfogalmaztam.
Nem várom el olvasóimtól, hogy véleményük mindenben egyezzen a szerző meggyőződésével, pusztán arra törekszem, hogy írásaimmal továbbgondolkodásra késztessem, éltessem, hitet és önbizalmat adjak. Az aztán már az olvasó dolga, hogy saját élményeivel, tudásával, gondolataival, érzésvilágával egészítse ki az olvasottakat, és alakítsa ki saját álláspontját, véleményét a körülöttünk levő világról.

De ahogyan azt a híres argentin író, Borges megfogalmazta: „Akárcsak az olvasás, az előadás is közös munka, és azok, akik hallgatják, nem kevésbé fontosak, mint az, aki beszél...”

Hiszem, hogy a lap munkássága nem hiábavaló, és a Tanú-nak hosszú évekig helye lesz a polgári Magyarország kulturális térképén.

Adjon Isten ehhez mindig elegendő erőt!



Szabó Piroska

2012. május 3., csütörtök

Kell egy hatóság

Korunkban vagyonokat költenek arra, hogy életképtelen legyen a lakosság. Pénzt fordítanak rá, pénzt áldoznak erre. Mert az ilyesmire bizony költeni köll. Nem olcsó mulatság az elmebaj reklámozása, a természet törvényeivel való szembemenetelés, kicsi is rá a kereslet, úgyhogy zsebbe kell nyúlni.

A kavicsot napi nyolc órában dobálni felfelé, hátha egyszer ott marad az égben, és majd nem esik le, arra bizony embert kell fogadni. Ingyen senki nem végzi ezt a hiábavaló feladatsort. Mint ahogy szűrővel kimerni a Kis-Balatont. Ezt a munkát is meg kell fizetni. Ingyen felesleges dolgot senki nem csinál.

A normális parasztember szerintem még fizetségért sem, csak valami városi hülye, aki a jelszavak univerzumában él ideológiával fertőzött barátainak körében, és valós életet sosem látott. Épp azért a törvényeit sem ismeri. Egy paraszt röstelkedne a saját lovai előtt, égne a pofája. Vagy ha látná őt a jó öreg Bodri, hogy ő, a gazdája, csak úgy hajigálja felfelé folyvást azt a kődarabkát, bizakodva, hogy egyszer csak hopp, és fönn marad.

Matula bácsi is, az öreg pákász, ha meglátná, hogy valaki tésztaszűrővel meri a vizet a zsombékosból, hát mögé állna, s pipájával a lapockájába döfne: „Jóember, hát magának elment a józan esze?” És bizony el. Korunk fejlett, nyugati típusú társadalmainak a maradék józan esze is elment.

No, hát Matula bácsi az általam látott transzparenst nézve is csak zavartan vakarná deres szakállát, sercegtetné igazi vérbeli, antieuropéer, mucsai módra, majd pökne egy hegyeset, s dörmögne magában: „Hát, kérem, ezek itt mind sültbolondok.”

Nem, rosszul mondom, nem is transzparens volt. Tábla. Vagyis inkább plakátféle. A BKV Zrt. megállóit árasztották el ezzel az elmebajjal a fejlett létforma szerelmesei.

„Egyenlő Bánásmód Hatóság” – ez a rettenetes név ordít arcunkba, és kelt bennünk félelmet a megállókban. Ijedten felszállunk az első jártra, amelyik jön, akármelyikre, hogy a borzalommal ne kelljen szembenéznünk, de leszállunk a következőn, és lám, ott is ott van. „Egyenlő Bánásmód Hatóság” – mint amikor Orwell regényében az épület mindegyik emeletén ott virított: Nagy Testvéred figyel téged!

Ahogy legyőztem iszonyom, és végigböngésztem a plakátot, rájöttem, valami tolerancia- és másságkampányról van szó. A propaganda szerint, ha látja a polgár, hogy valahol, valakit másként kezelnek, mint egy másikat, úgy azonnal jelentse! Cím, telefon, e-mail.

Gondolom, nem azt kell jelenteni, ha a normalitás szenved valahol sérelmet. Nem. Azt kell jelenteni, ha valahol valami aberrációt észrevesz valaki, s úgy is tesz az illető, mint aki észrevette. Mert – a Hatóság szerint legalábbis – nem szabad észrevenni. Úgy kell kezelni, mint ha nem látnánk. Ugyan látjuk, mert minden idegszálunk jelzi, hogy az egészséges normától eltér valami, de ezt el kell fojtani magunkban! Sőt! Semmiféle eltérést nem szabad észrevennünk. Ha valaki egy fejjel magasabb, úgy kell tennünk, mintha akkora lenne, mint aki épp a vállunkig ér. Az öreg, reszketeg nagyothallót sem szabad ordibálással összezavarni. Még éreztetnénk vele, hogy látjuk, kissé süket. Úgy szabad csak sutyorásznunk, mint a tizenéves liftesfiúval, amikor pajzán vicceket cserélünk a két emelet közt. Ja, hogy szegény öregember majd nem hallja a szavunkat, az más kérdés. Lényeg, hogy nem tettünk megkülönböztetést.

A kavicsot kérem dobálni kell felfelé rendületlenül, hátha egyszer az européer módi legyőzi a természet törvényeit, és majd ott marad a levegőben. És akkor majd az ember nem veszi észre, hogy valaki homokos, és úgy kezeli, mintha nem lenne az.

Pedig az élet velejárója, hogy keresi a tökéletest. Tudniillik az segíti a túlélésben.

Ha meglátom a piacon a szottyadt krumplit, nem azt választom, hanem a szépet. A rozsdás bicajt sem választom. És a csúnya nőt sem. Nem azért, mert gyűlölöm. Tőlem nyugodtan éldegéljen kedvére, boldoguljon, ahogy tud, de lehetőleg ne velem.

De a haladás a gonosz szolgálatában áll, és semmit nem hagy úgy, ahogy az van. Persze ezt erőszakkal teszi. Mert a beteges dolgokat csakis erőszakkal lehet lenyomni az emberiség torkán.

A romlott lecsót is csak akkor nyeldesi a nebuló, ha a szigorú nagynéni ott áll mögötte pálcával. Az alkalmatlan hülyéknek is úgy adtak címeket és pozíciókat negyven évig, hogy felsorakozott érveik mellé a munkásosztály vasökle, s az életellenestől való iszony – vagy kellő távolságtartás – likvidálására is kell egy hatóság. Hogy Államvédelmi vagy pedig Egyenlő Bánásmód, az már részletkérdés.
Pozsonyi Ádám 
 
(Magyar Hírlap Online)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

A család és a női életpályák

  Nádasi Katalin        Mottó: „A család a hozzánk legközelebb eső kórház, a gyerekeink első iskolája, és egyben a legjobb, legszebb öregek ...