A bárányok, Magyar és a liberális értelmiség

  

Bartus László

Amerikai Népszava                                                                                                                                       Az értelmiség nem diploma, nem tárgyi tudás, nem szakma, hanem morál, mérték, érték és jellem.

„Annyi történt, hogy a farkas eddig kívül volt, a bárányok pedig belül. Most az értelmiség behozott egy farkast, aki most már belülről fenyegeti a nyájat, és elkezdte megtizedelni. A bárányokkal megszerettette a farkasok stílusát, a bárányok kezdtek farkasként viselkedni. Vicsorgatják a fogukat, harapnak, üldözik a bárányokat, akik nem akarnak farkasok lenni.

A liberális értelmiség, köztük vezető helyen a volt SZDSZ egykori vezetői, prominensei, a meghasonlott baloldali értelmiségiekkel elkezdték megmondani, hogy ki maradhat, ki nem. A farkas maradhat, bárányok nem. Farkascsordát csinálnak a nyájból, másokat hibáztatva, miközben soha senki annyi kárt nem okozott az országnak, mint ez az értelmiség.Ha valakinek itt mennie kell, akkor ők azok. Mert az értelmiség hivatását megtagadták, elárulták, szemétre dobták.

Ezzel az immorális, nihillista, elvtelen, jellemtelen, ostobán számító attitűddel félrevezették, becsapták és megrontották még azokat is, akikben lett volna bármilyen morális emberi érték. Lezüllesztették a demokratikus oldalt.

Az értelmiség nem diploma, nem tárgyi tudás, nem szakma, hanem morál, mérték, érték és jellem. Prófétai szerep, amire ők alkalmatlannak bizonyultak. Ne nevezzék magukat értelmiségnek, mert nem azok, ők ebben a minőségükben megbuktak. Ha beigazolódik, hogy Magyar Péterrel újabb diktátort szabadítottak az országra, ők a felelősök érte.

Legalább próbálják visszatartani magukat, várják ki, amíg a hamis messiásuk semmisít meg minket. Ne végezzék el helyette a piszkos munkát, amíg ő tizenéves lánykák lábai közt mászik négykézláb a földön, az áruló értelmiség tapsától kísérve, hogy ilyen emberre van szükség a demokrácia és a szabadság helyreállításához.

Ehhez már nemcsak erkölcstelenségre és felelőtlenségre, hanem végtelen romlottságra van szükség. Ezt a hisztériát már semmi nem igazolja.”

Az Aida történetét ismered ?

  https://youtu.be/wA4luvqWJLM?si=X-dCqGbCJFmHEllL        

Az afrikai rabszolgahercegnő története egyesek szerint, olyan régi, mint a szfinx. Bár a tragikus szerelmesek históriája nem jutott el Európába 1871-ig, Guiseppe Verdi operájának bemutatójáig, de ezután meghódította a világot. A fáraók idejében Egyiptom vaskézzel uralkodott a világon. Ez a kivételezett és fel nem világosult ország úgy tartotta meg hatalmát, hogy leigázta a szomszédos nemzeteket, bekebelezte földjeiket és rabszolgává tette népeit.

A fiatal Radames kapitány, a fáraó hadseregének parancsnoka, leigázza Núbia népét, amely egy terület a mai Asszuán közelében, Dél-Egyiptomban. Az áldozatok között van Aida, a núbiai király lánya, aki eltitkolja kilétét fogvatartói előtt. Aida önzetlensége, szelleme és bátorsága nagy hatással van Radamesre, aki ahelyett, hogy Aidát a rézbányába küldené dolgozni, ajándékként felajánlja őt jegyesének, Amneris egyiptomi hercegnőnek. Még az elkényeztetett hercegnő is felismeri az eltitkolt nemességet Aidában, nemsokára barátjává fogadja a szolgálólányt. Ahogy Radames vonzódik Aidához, Aida is úgy találja, hogy vonzódik ehhez az egyenes szívű férfihoz, aki egy korrupt társadalom rabja. Aida bátorítja Radamest, hogy találja meg jobbik énjét. Arról ábrándoznak, hogy milyen lenne a szerelem egy háború nélküli világban, ahol nincs előítélet és gyűlölet. Kulturális különbségeik ellenére a két fiatal utat enged a szenvedélynek, és reménytelen szerelembe esnek.

Amikor az egyiptomiak elfogják a núbiai királyt, a szerelmesek tudják, hogy mi az országuk iránti kötelességük, és ez elszakítja őket egymástól. Aidát tetten érik, mikor segít apjának a szökésben, és Radames előtt két út áll: megakadályozza és letartóztatja Aidát, vagy elengedi őket. Miközben segít kiszabadítani a királyt, őt és Aidát rabul ejtik, és arra ítélik, hogy élve eltemetik őket. Amneris, aki együtt érez velük, nem tudja halálukat megakadályozni, de megparancsolja, hogy együtt, közös sírba tegyék őket.

Bár a szerelmesek sorsa tragikus véget ér, szerelmük legyőzi a halált, és halhatatlanná válnak ebben a legendában, amely máig megindítja, meghatja nézőit.

Jó tanács

 „Putyin halálos beteg, az orosz hadsereg a padlón van – hogyan szépíti a nyugati média az ukrajnai helyzetet” – ezzel a címmel közölt publicisztikát a napokban a Neue Zürcher Zeitung

A svájci lap rámutatott, hogy miközben a sajtóban azt olvassuk, hogy Ukrajna megnyerheti a háborút, mára az orosz hadsereg elfoglalta az ország keleti részét. Minden szám és adat az ukránok ellen szól, és Németország is csak vonakodva küld fegyvert, talán abból kiindulva, hogy úgysem tudják megfordítani a helyzetet.

Ha helyes a Neue Zürcher Zeitung értékelése, akkor mit csinál mégis az Európai Unió? Ursula von der Leyen ismét Kijevbe utazott, az Európai Bizottság várhatóan a héten közzéteszi értékelését arról, hogy javasolja-e a tagjelölti státust Ukrajna számára, és milyen reformokat vár el. Von der Leyen láthatóan azt a sajtót olvassa, amelyik álomvilágban él. Amíg szép gesztusokat kell csak tenni, meg ölelgetni Zelenszkijt, az unió mosolya széles és kedves, de már többen is egyértelműsítették, hogy nem játsszák végig ezt a dolgot. Például Hollandia, és lesznek még mások is, ne aggódjunk, azok között is, akik most úton-útfélen ukrán zászlót lengetnek.

Egyrészt egyre többen figyelnek oda a valóságos helyzetre. Sajnos pont a német külügyminiszter nem, aki szerint a háború csak akkor érhet véget, amikor az ukránok nyernek. Annalena Baerbock szép példája annak, hogy a nyugati zöldmozgalmak a környezetvédelemtől valahogy eljutottak a leg­elvakultabb háborús uszításig, és ez nála még társainál is gyengébb képességekkel társul. Szerencsére azonban másnak is van szava. A Der Spiegel írt arról nemrég, hogy Olaf Scholz kormánya okkal habozott fegyvereket küldeni, nem bíznak az ukrán vezetésben, attól tartottak, hogy előbb-utóbb német tankokkal törhetnek orosz földre, az pedig számos okból aggasztó lehetőség.

Másrészt pedig Európa újra és újra lábon lövi magát a szankciókkal, egy olyan helyzetben, amikor még a járványból sem sikerült teljesen talpra állni, és saját elhibázott politikája miatt az energiaárak – és így minden más ár is – az egekbe szöktek. Nagyon hamar eljutunk odáig, hogy az euró­paiak zsebei kiürülnek, a kezdeti lelkesedés pedig érthető módon elpárolog.

Amelyik vezető nem akarja, hogy a következő választáson elzavarják, az nem fog belemenni abba, hogy miközben országa folyamatosan szegényedik, egy elhúzódó háborúba öntse a pénzt, ha van. A német Der Tagesspiegel szerint Putyin főleg két eszközzel kényszerítheti térdre Európát, az egyik az energia, a másik a menekültáradat. Az amerikai Tablet cikkében megszólaló francia elemző megfogalmazása szerint régen fordult elő, hogy a Nyugat ennyire durván rosszul mérte volna fel egy gazdaság globális jelentőségét, az orosz kapcsolat elvágására tett kísérlet a globális gazdaság drámai átrendeződését jelentette, és valószínűleg a jövőben is jelenti majd.

Mit lehet akkor tenni?

A recept egyszerű: „A békét kell finanszíroznunk és nem a háborút, a háborús uszítókat pedig vissza kell szorítani.” Ezt Orbán Viktor miniszterelnök mondta a rádióban, és a magyar álláspontra érdemes odafigyelni. A migrációs válság elején is lezajlott a szokásos forgatókönyv, először támadták, mit támadták, kiátkozták a magyar megoldásokat, javaslatokat, aztán pár hónap, év, és suttyomban nekiálltak megvalósítani, vagy úgy hirdették, mintha ők mindig is ezt mondták volna.

Az Osztrák Szabadságpárt egyik közösségi médiás mémje így szól: „Orbán kiáll a semlegességért és a saját népéért. Légy olyan, mint Orbán!” Ez hasznos tanács Brüsszelnek is.

Agymosás helyett nagymosás

 A véleményt formáló publicisztikák tengerében írásom csak egy csepp jelentőségével bírhat

Az vezet, hogy ez az egy csepp is még sok ember szemét felnyithatja akkor, amikor a magyarországi országgyűlési választásokon jövőnk sorskérdéseiről felelősséggel kell döntenünk. Soha nem volt még ennyire fontos, hogy komolyan vegyük Petőfi Sándor szavait, amelyek Magyarország szabadságáért hívták csatába polgárainkat. Igen, most is „talpra magyar”. Április 3-án a voksok csatájába megyünk, a tét hazánk függetlensége és az anyaföldjükön élő magyar emberek szabadságának megvédése. Isten áldása, hogy mi még békés, demokratikus körülmények között, közvetlen gyakorolhatjuk a népfelség elvét, szabadon dönthetünk. A háború azonban határainknál leselkedik.

Nagyhatalmi erők, ukránok, oroszok és a magyar nemzetiség hátán, fegyverekkel osztják nézeteiket. Birodalmi nagyravágyás küldi előre a pénzmágnásokkal megerősített, megélhetési politikusokat. A háborús helyzet újszerű folyamatokat indított. Fontossá vált a nemzetek közösségi erejének szétverése, gyengítése.

A gonosz erők a nyílt társadalom ideológiájának követésére biztatnak a jobb élet reményét sugallva, cserébe azt kérik, hogy az emberek lépjenek ki vallási, társadalmi és gazdasági életformájukból, és ha ezt megteszik, élvezhetik egy újonnan létrejövő birodalom „gondoskodását”. Szemünk előtt zajlik a nyugati világ alkonya, amit nem más fog követni, mint a birodalmi rendszerek kora. Ez egyelőre még többszereplős hatalmaskodást jelent. Az Egyesült Államok, Oroszország, Kína külön-külön készül egymást kóstolgatva a világbirodalom egyetlen uralkodói szerepére.

A világtörténelem alapján úgy tűnik, hogy sosem lesz békesség. Sokan hisznek a békés emberek szövetségében, őróluk azt mondják, hogy túlzottan optimisták. A mesék világában élnek. Mi magyarok mindig optimisták voltunk, napjainkban is példát kívánunk szolgáltatni arra, hogy nem csak álom a világ békessége. Úgy gondoljuk, hogy szövetségeseinkkel együtt, a sok szenvedést megélt öreg Európának békét kell sugároznia a föld kontinensei felé. A nagyhatalmakat a népfelség elve alapján belülről kell a közjóra bírni, és az ideológiai háborúk helyett a világgazdaság optimális együttműködésére ösztönözni.

Ez az egyetlen út a népeket szolgáló megoldásra. Ha béke van, a Földön élő emberek jobblétére lehet koncentrálni. Első lépésként el kell fogadni, hogy minden ember tartósan maradjon a szülőföldjén. Szomszédjaival ápoljon jó kapcsolatokat. Az észszerűen alkalmazott külső szolidaritás segítheti a szegényebb országok felzárkóztatását. Az egymásra utaltság háborúk nélkül, a gazdasági érdekek mentén folyamatosan bővítheti a nemzetek szövetségét. Ez az elképzelés remélhetőleg nem a mesék és álmok világa, igaz, a jó emberek összefogására van szükség.

A földre visszahuppanva magyarságunk megőrzése és gyermekeink, unokáink jövője nagymértékben függ az április 3-i választások eredményétől. Népi bölcsességgel kell eljárnunk, nemzettudattal kiegészítve, hogy objektív módon tudjuk elemezni a választásokon induló pártok megbízhatóságát. Teljesítményeiket össze kell mérnünk, hogy megkülönböztethessük a valóságot a valótlan ígéretektől.

Én úgy gondolom, hogy hazám sorsa és életem alakulása elválaszthatatlan, mint a normalitásban érdekeltek sokaságáé. Több mint negyven évig a kommunista rendszer kenyerét ettem, elzárva az akkor még ígéretesnek mondott nyugati világtól. Előttünk volt az átjárhatatlan vasfüggöny, az úgynevezett népi demokráciában magyar testvéreimmel a szovjet totális diktatúra ketreceinek lakói voltunk. Az 1956-os szabadságharcunkat vérbe fojtotta a szovjet hadsereg és az agresszorokkal szövetkező, sorainkból kikerülő árulók.

Több mint kétszázezer fiatal menekült el a kádári megtorlás elől, köztük az akkor húszéves testvérem is, aki messze földön lelt örök nyugovóra. Az ÁVH-sok kínzásai mellett az úgynevezett népbíróságok ártatlan embereket küldtek halálba. A magyarok kénytelenek voltak sorsukba beletörődni. Az elnyomó rendszer vérszomja később csökkent, s ajándékként szolgáltatta a gulyásszocializmust. Választásunk nem volt, míg 1989–90 elhozta a Szovjetunió szétesése következtében a szabadságunkat. Fiataljaink sokat kockáztatva, Orbán Viktort példaképnek tekintve kimondták, hogy „ruszkik haza”.

A szabad Magyarország harminckét éves története, baloldali és jobboldali kormányainak tettei világosan megmutatják, hogy most, 2022-ben melyik irányt válasszuk.

Első szabad kormányunkat négy év után felváltotta a Kádár-rendszerben a szovjeturalmat kiszolgáló, kommunista utódok új erőre kapott, baloldalinak mondott csapata. Majd ezt követően a választók, látva, hogy a kommunista múlt visszaköszönt, lehetőséget adtak a Fidesz–KDNP kormányzására. A fiatalokból álló, nemzeti alapokon munkálkodó kormány azonban eredményei és sikerei ellenére nem tudta megakadályozni, hogy ismét visszatérjenek a kommunista múlt kiszolgálói és leszármazottjai.

Hamarosan rá kellett döbbenni, hogy 2002 és 2010 között az MSZP és az SZDSZ szövetsége ismét Oroszország keblére borult. A posztkommunista kormányzás a saját gazdagodása érdekében rablóprivatizációval, a nyugatiak nagy örömére, kiárusította a hazát, és kiürítette a nemzeti kincstárat. A Medgyessy–Gyurcsány–Bajnai-kormányok a legsötétebb bolsevik és kommunista gyakorlatot követve a korrupciós ügyletek százaival nyolc év alatt hazánkat a csőd szélére juttatták.

Választópolgáraink felébredtek, és 2010-ben olyan pártra szavaztak, amely a keresztény nemzeti konzervatív értékek megőrzője lett, és a nehéz, csődközeli éveket hozzáértő, hiteles szakértelemmel orvosolta. Aztán 2022-re kialakította a versenyképes gazdaságot, megteremtette a társadalom többségének jólétét, politikai tényezővé vált az Európai Unió rendszerében.

Most, 2022-ben az országgyűlési választásokon olyan kormányra kell szavaznunk, amely döntései előtt megkérdezte saját népét, és a nemzeti együttműködés rendszerével széles körben jobbá tette az emberek életét. Minden magyar embernek adva van a munkalehetőség, családjaink soha nem látott és hosszan fenntartható támogatással biztos jövőt teremthetnek az egyre több születendő magyar gyermek számára, nyugdíjasaink életük végéig érezhetik a kormány gondoskodását, gazdaságunk versenyképessége növekszik, eredményeink egyre több mintát szolgáltatnak Európának.

A hazáért érzett felelősségem tudatában, honfitársaim, kérlek benneteket, hogy a választásokon a népfelség erejével tisztítsuk meg az Országgyűlés szent házát a rossz szellemektől. A döntés a szavazólapokon történik, amelyek csak négyévenként vannak a kezünkben.

Most pótolhatjuk, amit elmulasztottunk, és ami harminckét éve gátolja a politikai megbékélést. Ez nem jelent mást, mint a külföldről is támogatott, a hazát kiárusító ellenzéki oldal eltávolítását. A gyökereit vesztett, hatalommániás, tehetségtelen, hazug társulat kirudalását. Ők azok, akik 2018 után, a rájuk szavazókat egójuk és egyéni érdekük alapján félrevezették és identitásukat a szemétre dobták. „Csodát alkottak”, egyedülálló módon tudják képviselni együtt a kommunizmust és a fasizmust.

Elég volt az agymosásból! Szavazzunk a nagymosásra!

Előre az újabb kétharmados győzelemért!

Magyarország érdekei az elsők

Évértékelés

 Orbán Viktor a most elhangzott, sorrendben 23. évértékelőjében egy igen drámai kihívás előtt álló ország népéhez szólt

Bevezetőjében, mint már néhány eddigi évértékelőjében újra feltette a kérdést, hogy miről is kellene itt most beszélni, és legfőképpen, hogy milyen elbeszélési mód segíthetne leginkább abban, hogy megragadható legyen a lényeg. Az eddigi legsikeresebb ilyen jellegű „belépője” a 2011-es évértékelő volt, amikor azzal kezdte, hogy kérdezte a feleségét, miről beszéljen itt, mire ő azt válaszolta: „Mondj el mindent!” „Na, erre én azt mondtam, hogy abból baj lesz” – fejezte be akkor az erről szóló bevezetőjét nagy közönségsikert aratva.

Akárcsak minden eddigi évértékelőjében, most is megjelent tehát a legmélyebb dilemma, hogy Bibó István szóhasználatával élve „nevén nevezhetők-e” egyáltalán közös dolgaink. Vagy végképp beleragadunk a „kimondhatatlanságok”, a globális beszédhatalmak által tabunak minősített „elbeszélhetetlenségek” zsákutcájába. A mostani évértékelője bevezetőjében ezt úgy fogalmazta meg, hogy a legfőbb tisztázandó kérdés, hogy „kik vagyunk és mit akarunk”, vagyis mi a legmélyebb önazonosságunk, és hogy tudunk-e kellő elszántsággal ragaszkodni ehhez az identitáshoz, minden ellenséggel szemben bármilyen áron megvédve azt.

Magyarország előre megy, nem hátra, idézte a választási jelszót, de mi is az az előre, tette fel a kérdést, különös tekintettel arra, hogy a magyar választók két nagy csoportja teljesen ellentétes választ ad erre a kérdésre. És bár ezt nem mondta ki, de azért utalt arra, hogy ez a két nagy tömb ma teljesen ellentétesen ítéli meg azt, hogy mi a tény, az igazság és a valóság, vagyis két ellentétes világban él, és a kettő egyszerre logikailag semmiképpen sem lehet igaz, valaki tehát vagy téved, vagy tudatosan félrevezeti a híveit és szándékai szerint a választókat is.

Egyértelművé tette, hogy a kor, amelyben élünk, a háborúk és járványok kora. (Mindez azért nagyon érdekes, mert Jared Diamond híres könyvének címe Háborúk, járványok, technikák, tehát a miniszterelnök megközelítése történetfilozófiai, lételméleti értelemben is teljességre törekedett, hisz valójában a harmadik mozzanat, a világ technológiai kihívásai és e kihívások Magyarországra gyakorolt hatása is többször megjelent a beszédben.)

Amikor ezután felvázolta a kihívások tematizációs szerkezetét, e tematizációs piramis csúcsára a vírust, a migrációt és a globális identitásháborút helyezte. A vírussal kapcsolatban azt hangsúlyozta, hogy a magyar társadalmat, szemben a nyugati társadalmak többségével, nem osztották meg a járvánnyal kapcsolatos intézkedések, nem voltak tömegtüntetések és tömeges engedetlenség, mint ott.

Fontos mozzanat, hogy a vírus kérdését illetően a beszéd nem érintette a vírus eredetével, kezelésével és megelőzésével kapcsolatos nyitott kérdéseket, feltehetőleg azért nem, mert ezek a kérdések csak hamis törésvonalak mentén létrehozott újabb konfliktusokat szítanának az ebben az ügyben többé-kevésbé egységes magyar társadalomban. Azt azonban jelezte, hogy mindazokat, akik politikai haszonszerzés céljából cinikusan kihasználni próbálták a nemzet járvánnyal kapcsolatos nehézségeit, utoléri majd részben a választás után jogi értelemben a törvény szigora, erkölcsi értelemben pedig Isten büntetése.

Hosszan és drámai módon foglalkozott a migráció kérdéskörével, jelezvén, hogy most lesz majd igazán veszélyes és éles ez a kihívás, tehát sem okunk, sem jogunk nincs a tétlenségre. Végvár vagyunk, mondta, nem először a történelmünk során, és ugyan ahogy Hunyadi Nándorfehérvárnál megsemmisítő csapást mért az oszmán ostromlókra, mi is sikeresen vettük fel a harcot Soros György globális zsoldoshadaival szemben, de ez egy állandó küzdelem lesz a jövőben is. És tudnunk kell azt is, hogy ez folyamatosan óriási anyagi áldozatokat követel a magyar néptől, mert az Európai Uniótól nemcsak segítségre nem számíthatunk, de inkább a megbélyegzésünk, az ellenünk irányuló állandó támadás lesz a meghatározó.

A háború, mint a másik döntő kihívás kettős szerkezetű, részben egy történelmi globális identitásháború, részben a nagyhatalmak globális konfliktusai, a Magyarországot körülvevő regionális térben megjelenő összecsapásuk, ami napjainkban a Balkánon és főként Ukrajna kapcsán mutatkozik meg. Magyarország legfőbb érdeke a béke megőrzése, és ezt legfőképpen akkor tudjuk szolgálni, ha minden érintettel a kölcsönös előnyökre épülő kapcsolati rendszert igyekszünk fenntartani. Ami pedig a globális identitásháborút illeti, ott nincs hová hátrálnunk.

A családot megalapozó nemi önazonosság lerombolására, a nemzet mint legfőbb lelki, erkölcsi, szellemi identitás megbélyegzésére és lebontására irányuló globális hatalmi törekvések ellen az Európai Unió nemcsak hogy nem véd meg minket, de legtöbbször éppen az EU legfőbb intézményei segítik e pusztító törekvéseket. Nyugodt párbeszédre törekszünk, de van egy pont, ahonnan semmiféle kompromisszum nem létezik számunkra, s ezt akkor is Brüsszel tudtára kell adnunk, ha tudjuk, hogy az önkényesen értelmezett „jogállamiságra” hivatkozva, hamis ürügyekkel újra és újra mindent megtesznek azért, hogy meghátrálásra kényszerítsenek minket.

Évértékelő beszéde végén a miniszterelnök azt is egyértelművé tette, hogy minden eddiginél nagyobb tétje van az áprilisi választásnak, mert ha visszajönnének azok a cinikus, gátlástalan és destruktív erők, amelyek 2010 előtt egyszer már majdnem az összeomlás káoszába taszították az országot, akkor ez történelmi tragédia lenne Magyarország számára. 

Söprés!

 A polgárság tudatában általában ritkán, leginkább ösztönösen éled erővé a népfelség szerepe

Elsősorban forradalmak esetén tőr elő, mint vulkánból az izzó láva. Ilyenkor aztán a természet jelenségéhez hasonlóan szinte zabolátlan erejével képes rombolni és újat teremteni.

Az 1848-as és 1956-os forradalmi események fényes példája volt, hogy népünk nem bírta tovább fogságát, és megrázta rabláncait.

Most, amikor karnyújtásnyira van az 1848-as forradalomra emlékezés nemzeti ünnepe, tudjuk, hogy a szabadság és függetlenség jelenleg napjaink része. Ezt a csodálatos értéket 1989–90-ben véráldozat nélkül vívtuk ki. Történt ez először. Harminckét évvel ezelőtt is szükségünk volt a magyarok közösségben megmutatkozó erejére. Fiataljaink jelezték, hogy a vulkán ismét kitörésre készül. Nagy Imre és társainak újratemetésén Orbán Viktor beszéde nem hagyott kétséget afelől, hogyha szükséges, a forradalom mindent megváltoztató tüzes ereje készen áll.

A Kádár-rezsim haszonélvezői felmérték a kritikus helyzetet, és a nyílt ellenállás helyett az alkalmazkodást választották. Ezzel a sunyi taktikával megőrizték társadalmi, politikai és gazdasági szerepüket, átmentették intézményi vagyonukat. Az évszázadok alatt, birodalmi elnyomáshoz szokott népünk keresztény alázatossággal hitt a kommunisták látszatmegtérésének, és bűnbánatot remélt.

Eredmény, hogy a bolsevik eszmeiséggel átitatott vérkommunisták megbuktatták az első szabad magyar kormányt. Máig cipeljük a ránk akasztott, ólommal teli hátizsákjukat, hiába volt az, hogy a nemzeti konzervatív erők később négy évre a választásokon átmenetileg visszaszerezték a hatalmat.

Az első szabadon választott kormány miniszterelnöke, Antall József látnoki módon jelezte: „tetszettek volna forradalmat csinálni”. A 2002 és 2010 közötti években, amikor az újból hatalomra került, múltját az emberek emlékezetéből kitörölni akaró, most már szocliberálisnak titulált politikai erők megmutathatták foguk fehérjét. A legaljasabb politikai és gazdasági eszközöket használó Medgyessy–Gyurcsány–Bajnai-kormányzat eredeti kommunista szellemiségével csődbe vitte Magyarországot.

A mindenkor szorgos magyar emberek 2010-re rádöbbentek arra, hogy a kommunistáknak az sem drága, ha honfitársaikat kell elárulni és saját érdekeik kielégítésére a kincstárat kirabolni. A magyar társadalom állapota a kormányzat politikai erőre kapása, a gazdaság sikerei a 2022-es országgyűlési választások előtt már konkrétan számbavehetők.

Ezzel szemben a választásokra összeállt, finoman fogalmazva ellenzéki kormánykoalíció, kész lerombolni mindazt, amit a szülőföldjükön élő, nemzetben gondolkodó és működő, többségben lévő állampolgárok létrehoztak. Itt érdemes kiemelni a Trianon utáni alkalmazkodási készségünket, amelynek kézzelfogható eredménye a nemzeti összetartozás, a határon innen és túli magyarok egymás iránt megnyilvánuló és fokozódó szeretete.

Az ellenzék nyíltan hirdeti, hogy gyermekeinket az LBMTQ karjaiba lökve, szüleiktől elszakítva, a természet törvényeitől idegen módon oktatná, nevelné. Az illegális bevándorlók, honfoglaló szándékát törvényessé nyilvánítaná. Elősegítené a párhuzamos társadalmak kiépítését, miközben tálcán kínálja a zsidó–keresztény civilizáció üldöztetését az iszlám ideológia honfoglaló követőinek.

Szülőföldünkön élő, magyar honfitársaim, nem vakíthat el bennünket az összetákolt ellenzéki koalíció hamis ígérethalmaza és hazugságáradata. A Soros-szervezetek, NGO-k, szervilis, pórázon tartott MiniFerije kinyilvánította, hogy ők mindenkit képviselnek, a kommunistákat és a fasisztákat is. Magát egy szintre emelte a Teremtővel. Ugyanakkor azt látjuk, hogy naponta háromszor mosná meg Gyurcsány és Bajnai lábát, ha a segítségükkel a miniszterelnöki székbe kerülhetne. Az ellenzéki oldal összezavarodott, összekuszálódott. Önmaguk állítják egymásról, hogy kormányzásra képtelenek. A jövőről nincs épkézláb víziójuk. Az országrontásban részt vett figurák és a hozzájuk csatlakozó, súlytalan haszonlesők politikai tobzódásának véget kell vetni.

A négyévenkénti országgyűlési választás jó alkalom arra, hogy jogállamiságunk és a demokrácia nyilvánossága előtt – megerősítve az EBESZ jelenlétével – megmutathassuk elsöprő többségű akaratunkat, szavazatainkkal megvédhetjük szuverenitásunkat, és a klasszikus demokrácia vívmányát, a szubszidiaritást gyakorolhatjuk. Nem utolsósorban teret nyithatunk egy valódi nemzeti értékeket képviselő, egészséges szemléletű, saját népét szolgáló, konstruktív ellenzék kialakításához. Ne szavazzunk a megélhetési hazaárulókra!

Antall József őszinte szavait magunkévá téve, a népfelség tudatában, szavazatainkkal bizonyítsuk, hogy van lehetőség békés forradalmat végrehajtani, hazánk és magyarságunk árulóit a politikai életből végleg kisöpörni.

A normalitás a mi oldalunkon van, ne szégyelljük magabiztos fölényünket, amelyet a március 15-i Békemeneten ismét megmutathatunk. A hozzánk csatlakozó, külföldről érkező, nemzetben gondolkodó európai polgárok megerősítik és jelzik, hogy a nyílt társadalom hívei rossz úton járnak, vesztésre állnak. Sorra következnek Európa országaiban az országgyűlési választások, ahol a népfelség erejével, előre kijelölt időpontban, hitet lehet tenni a nemzetek szuverenitása mellett, a szabad véleménynyilvánítás demokratikus eszközével.

Az Európai Unió szükséges reformja a tagállamokban a nemzeteikhez hű szavazópolgárok kezében van!