Ti urak

Kondor Katalin

Ti urak, ott, a magasságos Európai Parlamentben, nem szégyellitek magatokat? Foglalkoztok-e egyáltalán a titeket az álságos unióba „beszavazó” emberek gondjaival?     Ti urak, ott, a magasságos Európai Parlamentben, nem szégyellitek magatokat? Foglalkoztok-e egyáltalán a titeket az álságos unióba „beszavazó” emberek gondjaival? Néztek-e televíziót, ahol az értelmetlen orosz–ukrán háború szívszorító képei, jelenetei láthatók, valamint egy túlmozgásos, a jelen posztjára mindenképpen érdemtelen ember követeléseit hallhatjátok, aki amúgy családjával ebből a háborúból már régen a milliárdosok közé préselte be magát? Tisztában vagytok-e azzal, hogy ezt a háborút a Biden-félék Egyesült Államokja robbantotta ki? Mégpedig jó tíz évvel ezelőtt, egyebek közt azzal, hogy egy magát függetlennek gondoló ország, azaz Ukrajna elnöke úgy döntött, hogy nem írja alá az EU és Ukrajna közötti társulási megállapodást, inkább Oroszországgal óhajt szorosabb kapcsolatokat ápolni, ami mellesleg földrajzi szempontból teljes mértékben logikus lépés lett volna. Ehelyett azonban jöttek az Amerikából importált miniszterek, hogy elfoglalják a posztokat – s a föld másik oldaláról irányítsák, pontosabban terelgessék Ukrajnát arrafelé, amerre ők akarják. Ez persze nem tetszett – és joggal – az oroszoknak, így jutottunk el aztán a mai napokig, a még mindig tartó, de senkinek sem jó háborúig, amelyhez – elsősorban a finanszírozásához – ukrán részről a túlmozgásos elnök, bizonyos Zelenszkij állandó koldulási turnékat kénytelen szervezni. Fegyvert kér, most már katonákat is, s a nemrégi, kudarcos washingtoni látogatása is csak arra volt jó, hogy Európa ilyen-olyan urait is felhergelje, lépjenek be a háborúba. S talált is szövetségeseket. Például az Oroszországgal határos, s létszámukat illetően nevetséges törpeállamokat – s azok magukat világot befolyásoló tényezőknek képzelő vezetőit –, amelyek egy kiterjedt háború esetén jószerével eltűnnének a térképről, például az Európai Unió kül- és biztonságpolitikai főképviselőjének, a korábbi észt miniszterelnök, Kaja Kallasnak a hazája.

Ti urak, ti urak, ott, a magasságos EU-ban! Egyre inkább kiderül rólatok, hogy eszetek ágában sincs a létező realitásokat figyelembe venni. Szolidaritásról papoltok, kivel? Mi az átvert ukrajnai civilekkel vagyunk szolidárisak. Akik a rakéták és bombák pusztításaitól menekülnek. Ti kivel? Az unió és Ukrajna tehetségtelen vezetőivel? A korábbi, Biden-adminisztráció alkalmatlan politikusaival? Az Európai Unió háborúpárti hőzöngő-hőbörgő okosaival? Akik még azt sem tudják, melyek az unió szabályai, s kinek mit kell teljesítenie ahhoz például, hogy Ukrajna európai uniós tag legyen? Kikre bíztuk mi Európát? – kérdezhetné joggal sok-sok európai. A válasz még késik. Amíg megjön, addig ti, urak feleljetek, kik vagytok ti? Ti, akik 72 órára szabtátok meg a háborúra való „felkészülés” idejét a tekintetben, hogy ennyi időre való élelmet meg csuda tudja mit még kellene tárolnunk ahhoz, hogy az általatok, azaz régi főnökeitek által kiprovokált háborút túléljük. 72 óráig, mert ti annyit írtatok elő. Tehát ti készülődtök! Sok sikert! Éppoly idétlenek és nevetségesek vagytok, mint amikor olyan ötletekkel álltok elő, mint hogy az Európai Unió küldjön katonákat az ukrán frontra. Ti küldhettek, de mi nem megyünk. Az összes háborúpárti ötletetek épp oly ostoba, mint azok az intézkedések, melyeket állítólag az Európai Unió érdekében hoztok. Pontosabban hazudtok, lásd az illegális migrációval kapcsolatos összes hagymázas és sikertelen elképzelést, meg még sok más ostobaságot, amellyel rendre előálltok, s akkor még vezetőtöknek az emberiséget tizedelő covidvakcinával kapcsolatos mesterkedéséről nem is szólnék.                                                                        Különös az élet. Mi, magyarok átéltük a nácizmust, a szovjet-kommunizmus terrorját, és sok más történelmi csapást, például mostanában az általatok dicsőített honi hazaárulóink cselekedeteit. Ti urak, mostanság átvettétek ezek szerepét! Mindet! Kiválasztotok európai népeket, hogy rájuk testáljátok ostoba elképzeléseiteket, gazdaságról, népkeveredésről, és így tovább? Hogy bűnhődjenek helyettetek? Milyen jogon? Beleavatkoztok olyan döntéseinkbe, elképzeléseinkbe, melyhez semmi közötök nincs, csak éppen a hatalmatokkal akartok hőzöngeni.

Nos, ha már ti, urak elköszöntetek a realitásoktól, akkor jöjjön egy kis fejtágító. Mivel mindenbe beleavatkoztok, akkor hadd ismertesselek meg benneteket a magyarok által hőn szeretett magyar költészet egyik gyöngyszemével, bizonyos Arany János nevű költő: A walesi bárdok című költeményével. A versbéli Edward király angol, de természetesen a költő a hazai, akkori magyar viszonyokról írta a verset. A parancsuralmi időkről, amikor dicsőíteni kellett az uralkodót, aki tönkretette az országot, ám a bátrak lázadtak. Máglyára küldték őket, de nevük és bátor tetteik máig fennmaradtak, épp úgy, mint valamennyi csodálatos költőnk versei. Idézek belőle, csak egyetlen strófát: „Ötszáz bizony, dalolva ment / lángsírba velszi bárd: / De egy se bírta mondani / Hogy éljen Eduárd.” Hát, ilyenek voltunk-vagyunk mi, magyarok, s ennyit arról, hogyan gondolkodunk a tehetségtelen és zsarnok vezetőkről.

Ám van itt még valami! Minap, azaz nagypénteken és nagyszombaton egy csodálatos olasz filmet láthattunk a Magyar Televízióban. Egy papról szólt, no meg egy világháború pusztításairól. A másodikéról. Amelyben ez a csodálatos lelkész ember önként megy el a harctérre, hogy besorozott tanítványainak ott is lelki vigaszt nyújtson. Ti urak, ti urak! – nektek kötelezővé tenném, hogy nézzétek meg ezt a filmet. A címe: A könyörületesség papja. Olasz film, de sok-sok nyelven és sok helyütt játszották már. Én meg azért is ajánlom figyelmetekbe és megtekintésre, mert a fentebb említett ostoba tanácsaitokon kívül, miszerint ugye 72 órára elegendő csomagfélét kellene készítenünk mostanság, hogy ebben a mai háborús helyzetben megmaradjunk, legalább rájönnétek, hogy ez a „parancs” mekkora marhaság. A harctéren nincsen csomag. S a lakásba is betör egy háború. Megnézetném a fenekedő, ostoba emberekkel is A könyörületesség papját, hátha hatna rájuk. Ám az az igazság, hogy abban a háborús válságban, melyben élünk, még egyetlen uniós képviselőtől sem kérdezte meg senki, hogy ő, aki rendre a háborúról papol, magyarán háborúpárti, ugyan hová menekülne, hová bújna, s nekünk mit ajánl, ha kitörne a harmadik világháború? Vajon már megvan neki, nekik a jól berendezett, biztonságos bunkerük? S ha igen, hol? Ti, urak! Mertek erre válaszolni? Eddig ugyanis ez nektek nem sikerült. Volna viszont egy javaslatom nektek, ti urak! A magyar költészet csodálatos. Ennek egyik gyöngyszeme bizonyos Gyóni Géza: Csak egy éjszakára… című verse. Agyatokat nem szeretném leterhelni a teljes költeménnyel, úgyhogy mindössze egy strófát idézek belőle: „Csak egy éjszakára küldjétek el őket: / A hitetleneket s az üzérkedőket. / Csak egy éjszakára: / Mikor a pokolnak égő torka tárul, / S vér csurog a földön, vér csurog a fáról / Mikor a rongy sátor nyöszörög a szélben / S haló honvéd sóhajt: fiam… feleségem…”

A szerző újságíró

A népi írók mozgalma

 „Nem élt nagy magyar író, aki tanítványa ne lett volna a népnek, amelynek tanítója lett.”

(Németh László: Nép és író)

Mely kultúrtörténeti korszakban vagy korszakokban fordult a magyar irodalom érdeklődése a népi kultúra felé? Mi volt ennek az oka? Vajon miért a két világháború közti időszakban alakult ki a nemzeti identitás problémáira érzékeny népi mozgalom?  Társadalmi válaszúton

A húszas-harmincas évek fordulóján egy új, nagy hatású eszmei és irodalmi irányzat bontakozott ki a magyar kulturális életben. A népi írók mozgalmát elsősorban a társadalmi modernizáció igénye hívta életre. Világnézeti értelemben a mozgalom rendkívül heterogén volt (a hozzá köthető szerzők a két világháború közti politikai spektrum egészét átfogják a kommunizmustól a szélsőjobboldalig), de képviselői egységesek voltak abban, hogy az előrelépés lehetőségét a parasztság felemelésében, a népi kultúra megőrzésében látták.

Ebből következik a népi írók közösségi elkötelezettsége, határozott küldetéstudata, és ezzel magyarázható, hogy a mozgalom számára különös jelentőséggel bírtak a magyarság tradíciói, nemzettudata, nemzeti sajátosságai. Az irányzat alkotói e sajátosságokból kiindulva igyekeztek előmozdítani a társadalmi változásokat, ezzel azonban gyakran vonták – s vonják máig is – magukra a nacionalizmus vádját.

A szerteágazó mozgalmat a Válasz című, 1934-ben létrejött folyóirat fogta össze, amely fennállása alatt (1949-ben szűnt meg végleg) a népi irodalom legfontosabb fóruma volt. Részben a Válasz hasábjain bontakozott ki az a jelentős, olykor az indulatokat, előítéleteket és félreértéseket sem nélkülöző vita, amelyet a mozgalom alkotói a modernizációt a nyugat-európai polgári berendezkedés mintájára elképzelő, ún. „urbánus” értelmiséggel folytattak. Noha a kommunista hatalomátvételt követően a társadalmi viták kényszerű nyugvópontra kerültek, a népi irányzat ezután is eleven maradt (sőt, egyes képviselői a diktatúra évtizedeiben jutottak nagyobb szerephez), és jelentősen befolyásolta a rendszerváltás időszakában megfogalmazódó modernizációs elképzeléseket is.

Jelentős alkotók, kiemelkedő művek

Programadó cikkeivel, tanulmányaival, előadásaival, Tanú című egyszemélyes folyóiratával Németh László vált a népi mozgalom legfontosabb gondolkodójává – róla később tanulunk részletesebben; mellette Illyés Gyula nevéhez kötődnek az irányzat legnagyobb teljesítményei – elsősorban a Puszták népe című irodalmi szociográfia.

Erdélyi József és Sinka István a líra területén alkotott maradandót. Erdélyi Ibolyalevél című kötetének hatása a két világháború közti magyar irodalom kimagasló életműveiben is tetten érhető, míg Sinka archaikus népi kultúrából táplálkozó költészetének sajátos, szürreális képalkotása inkább a negyvenes-ötvenes években talált követőkre.

A mozgalom jelentős prózaírói közé tartozott Kodolányi János, aki novelláiban a dunántúli parasztság élményvilágából indult ki, Veres Péter, aki tudományos pontossággal megalkotott szociografikus műveiben a paraszti élet monumentális tablóját igyekezett megrajzolni, és Tamási Áron, aki szülőföldje, Székelyföld világát, gondolkodásmódját és embertípusait emelte be a magyar irodalom főáramába.   Szabó Zoltánnak, a falukutató mozgalom úttörőjének gazdag munkásságából kiemelkednek szociográfiái munkái és irodalmi „útikönyve”, a Szerelmes földrajz, de irodalomszervező tevékenységének jelentősége talán műveiét is felülmúlja. Emigrációját követően ugyanis sokrétű ismeretterjesztő, kiadói és szerkesztői munkába kezdett, amelynek köszönhetően évtizedeken át a nyugati magyar irodalom egyik központi alakja volt.

Szöveg szekció vége

Szöveg szekció

Puszták népe

Illyés Gyula életművével később foglalkozunk, a Puszták népe című szociográfiáját viszont itt tárgyaljuk. A mű a 20. században is feudális körülmények között élő, nincstelen cselédség világának bemutatására vállalkozott. A szövegben egyszerre van jelen a tárgyilagos leírás és a személyes hang – az író elbeszéléssé formált emlékei, vallomásai, családtörténetének vázlata szélesebb keretbe, a szociográfia aprólékos környezetrajzába illeszkedik, amely a puszta romantikus metaforikájának lebontásával a magyarság hagyományos önképét is megkérdőjelezi.

A Puszták népe elbeszélője – akit az átélő-megfigyelő-értelmező nézőpont folyamatos váltakoztatása jellemez – a közvetítő pozíciójából szólal meg. Erre a szerepre alkalmassá teszi identitásának kettőssége, hiszen ő is a pusztán nevelkedett, de idegenségét már nem képes teljesen feloldani: a megértő azonosulás és a nyelvi-kulturális távolság feszültsége végigvonul a szövegen.

Illyés műve ugyanakkor nem csupán tanúságtétel a puszták „láthatatlan társadalmáról”, és nemcsak tényfeltáró vállalkozás, hanem felhívás is, amely kiúttalanságával cselekvésre szólít, így nem kevesebbet vállal, mint a puszták népének képviseletét.                                      Puszták népe

[részletek]

1. Tájékozódás. Puszta a Dunántúlon. A puszta lakóinak lelkülete

Vidéken születtem és nevelkedtem, de a falvak életéről sokáig alig tudtam többet, mintha városban pillantottam volna meg a napvilágot. A parasztok lelkivilágát jó ideig csak hallomásból ismertem. Pusztán születtem, és ott is laktam serdülő koromig.

Puszta magyarul nemcsak azt a regényesen szabad, tengervégtelenség legelőt jelenti, amelyen Petőfi méneseinek körme dobog; a dunántúli magyar nyelven ezt egyáltalán nem jelenti, abból az egyszerű okból, mert ott ilyenek nincsenek. A Dunántúl a nagybirtokok közepén épült, s néha egész faluszámba menő cselédlakások, istállók, fészerek és magtárak együttesét jelenti, amelyet azért nem lehet tanyának nevezni, mert a tanyán csak egy-két család él, ezeken meg néha száz-kétszáz is. A dunántúli pusztán van iskola, van templom vagy legalább kápolna, rendszerint a kastély egyik szárnyához ragasztva. Van tehát kastély is, hatalmas, gyönyörű park közepén teniszpályával, mesterséges tóval, gyümölcsössel és fejedelmi allékkal, és mindezek körül remekbe kovácsolt magas vaskerítéssel, sőt körülötte kegyeletes emlékként várárokszerű pocsolyával. A kastély után a legdíszesebb, sőt néha még annál is tekintélyesebb épület az ököristálló. Aztán a gazdatiszt lakása, amelyet nem tudni, milyen hagyományból, majd mindenütt ciprusok és fenyők öveznek. A gazdatiszt házánál valamivel kevésbé díszes az ispán lakása. Ennél is kevésbé díszes a főgépészé. Az utóbbiak is legtöbbször még különálló épületek. A cselédek háza (és nem zselléreké, mert a zsellér már a közeli faluba szorult, a szolgálatból kikopott cselédet és napszámost jelenti) egyáltalán nem díszes. A cselédek egy tető alatt, hosszú földszintes házakban laknak, akár a kültelki proletárok, lakásaikat csak vékony fal választja el egymástól. A hosszú tömeglakások beosztása olyan, hogy két-két szoba közé esik egy szabad tűzhelyű közös konyha. A század elején kelt törvény értelmében egy szobában csak egy család lakhat. Ezt sok helyen már be is tartják. De akad elég hely, ahol nem tartják be. Belső-Somogyban nem egy cselédházat láttam, amelyen még kémény sem volt, a közös konyhából a füst az ajtón ömlött ki, s a szobákban több család lakott együtt. Amiről helyes képet csak úgy alkothatunk, ha meggondoljuk, hogy a cselédek elég szaporák, körükben egy család általában hat-hét, sőt nemritkán még ma is tíz-tizenkét lelket jelent. Az istállók és fészerek között találomra elhelyezett cselédházak előtt és mögött egypár lépésre (hogy vigyázhassanak rájuk) sorakoznak a cselédek konvencióban engedélyezett disznainak és tyúkjainak ólai, amelyek az etnográfusok megállapítása szerint még ma is az ázsiai őshaza építészeti elvei szerint épülnek, néhány dúcból, tapasztott sárból és szalmából. Legtöbb pusztán három-négy ilyen végtelen hosszú cselédház van, külön az ökörhajtóknak, azaz a béreseknek és külön a kocsisoknak, akik a pusztai társadalom hagyományai szerint osztály szempontjából felette állnak a béreseknek, noha sem jövedelmük, sem munkájuk nem különb. A legalacsonyabb osztály csodálatosan nem a kanászoké, ahogy a falu példája szerint várni lehetne, hanem a dohányföldieké.

Magyarország művelhető területeinek csaknem felét a puszták cselédjei művelik. Erkölcsben, szokásban, világfelfogásban, de még járásban és karjának mozgatásában is ez a népréteg minden másiktól élesen különbözik. Még a falvak mögött is eldugva és elzárva, tökéletes elszigeteltségben él. Egész napi, sőt vasárnapi elfoglaltsága miatt a pusztát szinte sohasem hagyja el, lakhelyén hozzáférni pedig a nagy távolság, a rossz utak, a különleges hazai viszonyok miatt, de e nép ősi bizalmatlansága miatt is nehezebb vállalkozás, ahogy gyakran emlegettem, mint egy közép-afrikai törzs tanulmányozása. Az irodalomban is csak a háborút követő évek folyamán kezdtek feltűnni. Valami furcsa, áporodott, de mégis erőt adó közösségben élnek, anyagilag és szellemileg egyaránt; ez a közösség nem egy vonásában inkább hasonlítható a gyári munkásság külön összetartozásához, mintsem a falvakéhoz. Persze azért lényegében attól is elüt. Egyéni külön világ ez is, lakóinak nemcsak szókincse, hanem még álomvilága is teljesen egyedülálló, ami természetes is.

A család és a női életpályák

  Nádasi Katalin       Mottó: „A család a hozzánk legközelebb eső kórház, a gyerekeink első iskolája, és egyben a legjobb, legszebb öregek otthona is.” (XVI. Benedek pápa)

Örömmel olvastam a Magyar Hírlap 2025. január 15-i számában Benda József „A csecsemők nem mondhatják el” című cikkét, amely a „Vita a demográfiáról” sorozatban jelent meg. Figyelemmel követve a témáról megjelent véleményeket, először éreztem úgy, hogy valaki végre a közgazdászok nyelvén is megfogalmazta azokat a szempontokat, amelyek mind a családok, mind az édesanyák, mind pedig a társadalom vonatkozásában egyaránt fontosak. Igazán megbecsülendő, hogy a cikksorozatban megjelent javaslatok széles spektrumon keresik a megoldást a demográfiai problémákra és próbálnak újabb meg újabb gazdasági, jogi és szervezési lehetőségeket találni a családok életének további könnyítésére. Mégis, végig úgy tűnt, hogy legkevésbé a gyermekek fizikai, lelki és szellemi életszükségleteit és a családok megfelelő szintű működésének szolgálatából a nőkre háruló kötelességeket vették számba, sokkal inkább a női életutak további szabályozásáról íródtak gondolatok.

Úgy gondolom, hogy az emberi életet olyan értelmes és közhasznú tevékenységek teszik teljessé, amelyek egyaránt hozzájárulnak az egyén és a társadalom kiegyensúlyozott, jó működéséhez. Nagyon jónak tartottam ezért a munkaalapú társadalom gondolatát, segélyezés helyett a munkát elismerő anyagi megbecsülést. Nem lehet azonban figyelmen kívül hagyni, hogy amíg a közösségért végzett szükséges, egyszerűbb tevékenységeket anyagilag honorálják, addig az édesanyák családért végzett, álszent módon láthatatlannak nevezett, sokkal nagyobb fajsúlyú munkáját nem teszik megélhetést, nyugdíjat, saját jogon létbiztonságot adó munkaviszonnyá.   A tervezett, további családsegítő lépések között egyre újabb, nem az anyák életfeladatát elismerő megoldások hangzanak el, hanem a családok boldogulásához lényeges anyagi feltételek növelését biztosítják. Gyakran a nők személyes életében megteendő újabb megszorításokat, időnként kényszereket fogalmaznak meg – valamivel több pénzért, mint eddig. Egymás után születnek felismerések, hogy a nemzet megmaradásához már nem elég sem egy, sem másfél, sem két gyerek, szüljenek hát az asszonyok 3-4-5 vagy még több gyermeket, de egyéves koruk után lehetőleg menjenek vissza dolgozni – szintén kicsit több pénzért! Értem, hogy éppen az alapproblémából fakadóan, munkaerőhiány van Magyarországon is, ezért nem könnyű nélkülözni a nők munkáját sem a munkaerő piacon. De belegondolt valaki abba, hogyan zajlik egy nő élete? Felnő a régóta harsogott egyenjogúság szellemében, tanul, ha tehetségesebb, sok befektetett munkával hivatást választ, fiatalon szeretne ő is szabadon, kedve szerint élni. De ha társat talál és várandós lesz első (majd az összes további) gyermekével, azonnal szembesül az összes olyan szükségszerű lemondással, amely a gyermekáldást biztonságossá, a születendő gyermek számára ideálissá teszi. Az első életévben pedig a gyermeknevelés, a napi ötszöri-hatszori etetés, az álmatlanul töltött éjszakák, a szüntelen figyelem a pici iránt a legnagyobb fizikai és lelki terhelést jelenti, és ez még csak a létfenntartás és az alapfunkciók kialakulása, hol vagyunk még a neveléstől! És az asszonyok többsége ezt zúgolódás nélkül elfogadja, sőt legtöbben első perctől kezdve magukra veszik azt a tudatot is, hogy életre szóló felelősséggel tartoznak a gyermekükért. Nemcsak az elsőért, hanem az összes később születőért, és nem egy évi felelősséggel, ami után magára lehet hagyni, és visszamenni dolgozni! (Megjegyzem, ebben az állapotban azt is csak kínkeservvel lehet magas színvonalon végezni.) Természetesen a férfiak és nők között egyaránt vannak olyan szakmailag elhivatottak vagy olyan kimagasló tehetségűek, akiknek lehetőséget kell adni, hogy ennek áldásait a világ javára fordítsák.  Ők azonban, éppen rendkívüli képességeik miatt, általában tudnak olyan anyagi körülményeket teremteni, amelyben alkalmazottak is segítik a házimunkát. Régen a jómódú polgári családokban természetes volt, hogy az egyébként is főfoglalkozású anyának állandó segítsége volt a soha véget nem érő háztartási munkákban. Ma azonban szó sincs ilyen segítségről, a nyugdíjkorhatár emelésével és a generációk egymástól külön élésével pedig nagymértékben csökkent a nagyszülőktől kérhető segítség is. A szülőképes korú ifjúság döntő többségének nincs anyagi lehetősége fizetett segítséget igénybe venni vagy csökkentett munkaidőben dolgozni.

Márpedig, ami a családokban történik, az általában három generáció sorsát formálja, és az eredmény meghatározó a következő nemzedékek erkölcsi színvonalára nézve. Ezért érdemes volna ebből a nézőpontból is mélyebben vizsgálni magának a család létének értelmét, feladatait, megfelelő működését, és ennek (vagy e működés elmaradásának) hatásait a társadalomra. A Benda József cikkében írtakhoz hasonlóan szerintem is nagy veszélyeket rejt az a tény, hogy „Se a magyar, se az uniós törvényalkotó nem veszi figyelembe a gyermek szükségleteit, csak költségvetési és munkapiaci szempontokat mérlegel, ami végzetes következményekkel sújtja a következő generációt”.

Alapvetően fontosnak tartom szem előtt tartani, hogy a család is egy szervezeti egység, amelynek életét folyamatosan irányítani, gondozni, menedzselni, működtetni kell, mint bármilyen más vállalkozásét, különben „berozsdásodik” és tönkremegy. S a család működtetésével járó feladatok nagy többsége, természeténél fogva, a nőktől kíván több önzetlenséget és folyamatos jelenlétet, rendszeres készenléti állapotot a család bármely tagjának megsegítésére. A gyakorlatban általában a családanya az örök „fregoli”, aki bármelyik családtag helyett vagy mellé „beugrik” megoldani a pillanatnyi problémát.

Ide tartozik az is, hogy a szülők, nagyszülők gondozása is családi feladat, amelynek elvégzése – az ilyenkor fellépő problémák természete miatt – szintén nagy részben a nőkre hárul. „Életünk bizonyos szakaszaiban mindannyian gondoskodásra szorulunk, és mindannyian gondoskodunk. Ez a tény az alapja lehet annak, hogy a gondoskodást társadalmilag fontos értékként ismerjük el. A gondoskodás tehát nem magánügy.” ([Kováts, 2018], [Benda J.])    Hosszan lehetne és kellene beszélni arról is, hogy korunkban miből áll a gyermeknevelés, mi a célja és a digitális világ hányféle betegséget okozó hatását kellene részben gyógyítani, részben megelőzni a családban. Hogy milyen értékrenddel kell minden gyermeket felruházni ahhoz, hogy ebben a woke-ideológia által erkölcsileg szétzilált világban biztonsággal tudjanak emberséges emberek maradni, a maguk és a társadalom hasznára.

Edmund Burke brit gondolkodó szerint még a nemzeti hovatartozás tudata is a családból indul, mert „a család az a közeg, ahol az egyén megtanulja hazáját, embertársait, illetve az emberiséget”. S ez nem megy úgy, hogy az anyák egyéves kor után már csak napi nyolc óra munka és a hazautazás után, a háztartási feladatok végzése közben tudnak néhány percet foglalkozni a gyerekeikkel, ha marad még erejük egyáltalán. Annak az életfeladatnak, hogy egy nő biztosítsa mindazt, amitől a család minden tagja jól érzi magát otthon, valamint hogy minden gyermek testben és lélekben ápolt, gondozott, kiegyensúlyozott és jól nevelt legyen, valamint az idős családtagok biztonságban érezzék magukat a gyengülés éveiben, mert őket segíteni elemi kötelesség, ezenkívül a munkahelyén is legyen eredményes és sikeres – ki merem mondani, lehetetlen eleget tenni. Az egész társadalomra nézve meghatározó értékválasztás, hogy mindezeket a feladatokat tessék-lássék módon végzik agyonhajszolt emberek, vagy megfelelő időt tudnak fordítani az amúgy is igen sokrétű feladatok értékteremtő, minőségi megvalósítására. Sajnos, nem az utóbbi irányba terelik a nők életét, nem számolva azzal, micsoda károk származnak ebből az életrendből a felnövekvő nemzedékek és a társadalom számára egyaránt, és hogy ettől aztán nem fog több gyermek születni.  Szent II. János Pál pápa mondta apostoli buzdításában: „Le kell győzni azt a fölfogást, mely szerint nagyobb megbecsülés illeti a nőt a házon kívüli, mint az otthoni munka miatt. Ez azonban megköveteli, hogy a férfiak valóban tiszteljék és szeressék az asszonyt, hogy személyi méltóságát valóban tiszteletben tartsák; a társadalom pedig támogassa a házi munkát végző nőt, és teremtse meg munkájának feltételeit.”

Szerintem a reális és méltányos feltétel korunkban az, ha – figyelembe véve azt a kutatási eredményt is, mely szerint az asszonyok „láthatatlan munkája” a GDP egyharmadát teszi ki – választható, tisztességes fizetést és nyugdíjat adó munkaviszonnyá teszik a főállású anyaságot. Meg kellene érteni, hogy a gyermekek nevelése és egyáltalán a családi élet fenntartása életre szóló hivatás, amely állandó figyelmet és jelenlétet, komoly teljesítményt kíván az anyáktól, ezért bármely más munkával egyenrangúvá és erkölcsileg a jelenleginél sokkal megbecsültebbé kellene tenni. Nagy szüksége volna a világnak arra, hogy az emberiség értékrendjén jelenleg tátongó hatalmas sérüléseket helyrehozva, végre méltányos feltételeket kínáljanak mindezek vállalására az asszonyoknak. Ehhez olyan irányba kellene elindulni, amit Zseni Annamária javasolt hozzászólásában: „Össznemzeti értékváltozás kell a lélek gyógyításához: rend, szakralitás, önazonosság.”

A szerző nyugalmazott stúdióvezető, író

A bárányok, Magyar és a liberális értelmiség

  

Bartus László

Amerikai Népszava                                                                                                                                       Az értelmiség nem diploma, nem tárgyi tudás, nem szakma, hanem morál, mérték, érték és jellem.

„Annyi történt, hogy a farkas eddig kívül volt, a bárányok pedig belül. Most az értelmiség behozott egy farkast, aki most már belülről fenyegeti a nyájat, és elkezdte megtizedelni. A bárányokkal megszerettette a farkasok stílusát, a bárányok kezdtek farkasként viselkedni. Vicsorgatják a fogukat, harapnak, üldözik a bárányokat, akik nem akarnak farkasok lenni.

A liberális értelmiség, köztük vezető helyen a volt SZDSZ egykori vezetői, prominensei, a meghasonlott baloldali értelmiségiekkel elkezdték megmondani, hogy ki maradhat, ki nem. A farkas maradhat, bárányok nem. Farkascsordát csinálnak a nyájból, másokat hibáztatva, miközben soha senki annyi kárt nem okozott az országnak, mint ez az értelmiség.Ha valakinek itt mennie kell, akkor ők azok. Mert az értelmiség hivatását megtagadták, elárulták, szemétre dobták.

Ezzel az immorális, nihillista, elvtelen, jellemtelen, ostobán számító attitűddel félrevezették, becsapták és megrontották még azokat is, akikben lett volna bármilyen morális emberi érték. Lezüllesztették a demokratikus oldalt.

Az értelmiség nem diploma, nem tárgyi tudás, nem szakma, hanem morál, mérték, érték és jellem. Prófétai szerep, amire ők alkalmatlannak bizonyultak. Ne nevezzék magukat értelmiségnek, mert nem azok, ők ebben a minőségükben megbuktak. Ha beigazolódik, hogy Magyar Péterrel újabb diktátort szabadítottak az országra, ők a felelősök érte.

Legalább próbálják visszatartani magukat, várják ki, amíg a hamis messiásuk semmisít meg minket. Ne végezzék el helyette a piszkos munkát, amíg ő tizenéves lánykák lábai közt mászik négykézláb a földön, az áruló értelmiség tapsától kísérve, hogy ilyen emberre van szükség a demokrácia és a szabadság helyreállításához.

Ehhez már nemcsak erkölcstelenségre és felelőtlenségre, hanem végtelen romlottságra van szükség. Ezt a hisztériát már semmi nem igazolja.”

Az Aida történetét ismered ?

  https://youtu.be/wA4luvqWJLM?si=X-dCqGbCJFmHEllL        

Az afrikai rabszolgahercegnő története egyesek szerint, olyan régi, mint a szfinx. Bár a tragikus szerelmesek históriája nem jutott el Európába 1871-ig, Guiseppe Verdi operájának bemutatójáig, de ezután meghódította a világot. A fáraók idejében Egyiptom vaskézzel uralkodott a világon. Ez a kivételezett és fel nem világosult ország úgy tartotta meg hatalmát, hogy leigázta a szomszédos nemzeteket, bekebelezte földjeiket és rabszolgává tette népeit.

A fiatal Radames kapitány, a fáraó hadseregének parancsnoka, leigázza Núbia népét, amely egy terület a mai Asszuán közelében, Dél-Egyiptomban. Az áldozatok között van Aida, a núbiai király lánya, aki eltitkolja kilétét fogvatartói előtt. Aida önzetlensége, szelleme és bátorsága nagy hatással van Radamesre, aki ahelyett, hogy Aidát a rézbányába küldené dolgozni, ajándékként felajánlja őt jegyesének, Amneris egyiptomi hercegnőnek. Még az elkényeztetett hercegnő is felismeri az eltitkolt nemességet Aidában, nemsokára barátjává fogadja a szolgálólányt. Ahogy Radames vonzódik Aidához, Aida is úgy találja, hogy vonzódik ehhez az egyenes szívű férfihoz, aki egy korrupt társadalom rabja. Aida bátorítja Radamest, hogy találja meg jobbik énjét. Arról ábrándoznak, hogy milyen lenne a szerelem egy háború nélküli világban, ahol nincs előítélet és gyűlölet. Kulturális különbségeik ellenére a két fiatal utat enged a szenvedélynek, és reménytelen szerelembe esnek.

Amikor az egyiptomiak elfogják a núbiai királyt, a szerelmesek tudják, hogy mi az országuk iránti kötelességük, és ez elszakítja őket egymástól. Aidát tetten érik, mikor segít apjának a szökésben, és Radames előtt két út áll: megakadályozza és letartóztatja Aidát, vagy elengedi őket. Miközben segít kiszabadítani a királyt, őt és Aidát rabul ejtik, és arra ítélik, hogy élve eltemetik őket. Amneris, aki együtt érez velük, nem tudja halálukat megakadályozni, de megparancsolja, hogy együtt, közös sírba tegyék őket.

Bár a szerelmesek sorsa tragikus véget ér, szerelmük legyőzi a halált, és halhatatlanná válnak ebben a legendában, amely máig megindítja, meghatja nézőit.

Jó tanács

 „Putyin halálos beteg, az orosz hadsereg a padlón van – hogyan szépíti a nyugati média az ukrajnai helyzetet” – ezzel a címmel közölt publicisztikát a napokban a Neue Zürcher Zeitung

A svájci lap rámutatott, hogy miközben a sajtóban azt olvassuk, hogy Ukrajna megnyerheti a háborút, mára az orosz hadsereg elfoglalta az ország keleti részét. Minden szám és adat az ukránok ellen szól, és Németország is csak vonakodva küld fegyvert, talán abból kiindulva, hogy úgysem tudják megfordítani a helyzetet.

Ha helyes a Neue Zürcher Zeitung értékelése, akkor mit csinál mégis az Európai Unió? Ursula von der Leyen ismét Kijevbe utazott, az Európai Bizottság várhatóan a héten közzéteszi értékelését arról, hogy javasolja-e a tagjelölti státust Ukrajna számára, és milyen reformokat vár el. Von der Leyen láthatóan azt a sajtót olvassa, amelyik álomvilágban él. Amíg szép gesztusokat kell csak tenni, meg ölelgetni Zelenszkijt, az unió mosolya széles és kedves, de már többen is egyértelműsítették, hogy nem játsszák végig ezt a dolgot. Például Hollandia, és lesznek még mások is, ne aggódjunk, azok között is, akik most úton-útfélen ukrán zászlót lengetnek.

Egyrészt egyre többen figyelnek oda a valóságos helyzetre. Sajnos pont a német külügyminiszter nem, aki szerint a háború csak akkor érhet véget, amikor az ukránok nyernek. Annalena Baerbock szép példája annak, hogy a nyugati zöldmozgalmak a környezetvédelemtől valahogy eljutottak a leg­elvakultabb háborús uszításig, és ez nála még társainál is gyengébb képességekkel társul. Szerencsére azonban másnak is van szava. A Der Spiegel írt arról nemrég, hogy Olaf Scholz kormánya okkal habozott fegyvereket küldeni, nem bíznak az ukrán vezetésben, attól tartottak, hogy előbb-utóbb német tankokkal törhetnek orosz földre, az pedig számos okból aggasztó lehetőség.

Másrészt pedig Európa újra és újra lábon lövi magát a szankciókkal, egy olyan helyzetben, amikor még a járványból sem sikerült teljesen talpra állni, és saját elhibázott politikája miatt az energiaárak – és így minden más ár is – az egekbe szöktek. Nagyon hamar eljutunk odáig, hogy az euró­paiak zsebei kiürülnek, a kezdeti lelkesedés pedig érthető módon elpárolog.

Amelyik vezető nem akarja, hogy a következő választáson elzavarják, az nem fog belemenni abba, hogy miközben országa folyamatosan szegényedik, egy elhúzódó háborúba öntse a pénzt, ha van. A német Der Tagesspiegel szerint Putyin főleg két eszközzel kényszerítheti térdre Európát, az egyik az energia, a másik a menekültáradat. Az amerikai Tablet cikkében megszólaló francia elemző megfogalmazása szerint régen fordult elő, hogy a Nyugat ennyire durván rosszul mérte volna fel egy gazdaság globális jelentőségét, az orosz kapcsolat elvágására tett kísérlet a globális gazdaság drámai átrendeződését jelentette, és valószínűleg a jövőben is jelenti majd.

Mit lehet akkor tenni?

A recept egyszerű: „A békét kell finanszíroznunk és nem a háborút, a háborús uszítókat pedig vissza kell szorítani.” Ezt Orbán Viktor miniszterelnök mondta a rádióban, és a magyar álláspontra érdemes odafigyelni. A migrációs válság elején is lezajlott a szokásos forgatókönyv, először támadták, mit támadták, kiátkozták a magyar megoldásokat, javaslatokat, aztán pár hónap, év, és suttyomban nekiálltak megvalósítani, vagy úgy hirdették, mintha ők mindig is ezt mondták volna.

Az Osztrák Szabadságpárt egyik közösségi médiás mémje így szól: „Orbán kiáll a semlegességért és a saját népéért. Légy olyan, mint Orbán!” Ez hasznos tanács Brüsszelnek is.

Agymosás helyett nagymosás

 A véleményt formáló publicisztikák tengerében írásom csak egy csepp jelentőségével bírhat

Az vezet, hogy ez az egy csepp is még sok ember szemét felnyithatja akkor, amikor a magyarországi országgyűlési választásokon jövőnk sorskérdéseiről felelősséggel kell döntenünk. Soha nem volt még ennyire fontos, hogy komolyan vegyük Petőfi Sándor szavait, amelyek Magyarország szabadságáért hívták csatába polgárainkat. Igen, most is „talpra magyar”. Április 3-án a voksok csatájába megyünk, a tét hazánk függetlensége és az anyaföldjükön élő magyar emberek szabadságának megvédése. Isten áldása, hogy mi még békés, demokratikus körülmények között, közvetlen gyakorolhatjuk a népfelség elvét, szabadon dönthetünk. A háború azonban határainknál leselkedik.

Nagyhatalmi erők, ukránok, oroszok és a magyar nemzetiség hátán, fegyverekkel osztják nézeteiket. Birodalmi nagyravágyás küldi előre a pénzmágnásokkal megerősített, megélhetési politikusokat. A háborús helyzet újszerű folyamatokat indított. Fontossá vált a nemzetek közösségi erejének szétverése, gyengítése.

A gonosz erők a nyílt társadalom ideológiájának követésére biztatnak a jobb élet reményét sugallva, cserébe azt kérik, hogy az emberek lépjenek ki vallási, társadalmi és gazdasági életformájukból, és ha ezt megteszik, élvezhetik egy újonnan létrejövő birodalom „gondoskodását”. Szemünk előtt zajlik a nyugati világ alkonya, amit nem más fog követni, mint a birodalmi rendszerek kora. Ez egyelőre még többszereplős hatalmaskodást jelent. Az Egyesült Államok, Oroszország, Kína külön-külön készül egymást kóstolgatva a világbirodalom egyetlen uralkodói szerepére.

A világtörténelem alapján úgy tűnik, hogy sosem lesz békesség. Sokan hisznek a békés emberek szövetségében, őróluk azt mondják, hogy túlzottan optimisták. A mesék világában élnek. Mi magyarok mindig optimisták voltunk, napjainkban is példát kívánunk szolgáltatni arra, hogy nem csak álom a világ békessége. Úgy gondoljuk, hogy szövetségeseinkkel együtt, a sok szenvedést megélt öreg Európának békét kell sugároznia a föld kontinensei felé. A nagyhatalmakat a népfelség elve alapján belülről kell a közjóra bírni, és az ideológiai háborúk helyett a világgazdaság optimális együttműködésére ösztönözni.

Ez az egyetlen út a népeket szolgáló megoldásra. Ha béke van, a Földön élő emberek jobblétére lehet koncentrálni. Első lépésként el kell fogadni, hogy minden ember tartósan maradjon a szülőföldjén. Szomszédjaival ápoljon jó kapcsolatokat. Az észszerűen alkalmazott külső szolidaritás segítheti a szegényebb országok felzárkóztatását. Az egymásra utaltság háborúk nélkül, a gazdasági érdekek mentén folyamatosan bővítheti a nemzetek szövetségét. Ez az elképzelés remélhetőleg nem a mesék és álmok világa, igaz, a jó emberek összefogására van szükség.

A földre visszahuppanva magyarságunk megőrzése és gyermekeink, unokáink jövője nagymértékben függ az április 3-i választások eredményétől. Népi bölcsességgel kell eljárnunk, nemzettudattal kiegészítve, hogy objektív módon tudjuk elemezni a választásokon induló pártok megbízhatóságát. Teljesítményeiket össze kell mérnünk, hogy megkülönböztethessük a valóságot a valótlan ígéretektől.

Én úgy gondolom, hogy hazám sorsa és életem alakulása elválaszthatatlan, mint a normalitásban érdekeltek sokaságáé. Több mint negyven évig a kommunista rendszer kenyerét ettem, elzárva az akkor még ígéretesnek mondott nyugati világtól. Előttünk volt az átjárhatatlan vasfüggöny, az úgynevezett népi demokráciában magyar testvéreimmel a szovjet totális diktatúra ketreceinek lakói voltunk. Az 1956-os szabadságharcunkat vérbe fojtotta a szovjet hadsereg és az agresszorokkal szövetkező, sorainkból kikerülő árulók.

Több mint kétszázezer fiatal menekült el a kádári megtorlás elől, köztük az akkor húszéves testvérem is, aki messze földön lelt örök nyugovóra. Az ÁVH-sok kínzásai mellett az úgynevezett népbíróságok ártatlan embereket küldtek halálba. A magyarok kénytelenek voltak sorsukba beletörődni. Az elnyomó rendszer vérszomja később csökkent, s ajándékként szolgáltatta a gulyásszocializmust. Választásunk nem volt, míg 1989–90 elhozta a Szovjetunió szétesése következtében a szabadságunkat. Fiataljaink sokat kockáztatva, Orbán Viktort példaképnek tekintve kimondták, hogy „ruszkik haza”.

A szabad Magyarország harminckét éves története, baloldali és jobboldali kormányainak tettei világosan megmutatják, hogy most, 2022-ben melyik irányt válasszuk.

Első szabad kormányunkat négy év után felváltotta a Kádár-rendszerben a szovjeturalmat kiszolgáló, kommunista utódok új erőre kapott, baloldalinak mondott csapata. Majd ezt követően a választók, látva, hogy a kommunista múlt visszaköszönt, lehetőséget adtak a Fidesz–KDNP kormányzására. A fiatalokból álló, nemzeti alapokon munkálkodó kormány azonban eredményei és sikerei ellenére nem tudta megakadályozni, hogy ismét visszatérjenek a kommunista múlt kiszolgálói és leszármazottjai.

Hamarosan rá kellett döbbenni, hogy 2002 és 2010 között az MSZP és az SZDSZ szövetsége ismét Oroszország keblére borult. A posztkommunista kormányzás a saját gazdagodása érdekében rablóprivatizációval, a nyugatiak nagy örömére, kiárusította a hazát, és kiürítette a nemzeti kincstárat. A Medgyessy–Gyurcsány–Bajnai-kormányok a legsötétebb bolsevik és kommunista gyakorlatot követve a korrupciós ügyletek százaival nyolc év alatt hazánkat a csőd szélére juttatták.

Választópolgáraink felébredtek, és 2010-ben olyan pártra szavaztak, amely a keresztény nemzeti konzervatív értékek megőrzője lett, és a nehéz, csődközeli éveket hozzáértő, hiteles szakértelemmel orvosolta. Aztán 2022-re kialakította a versenyképes gazdaságot, megteremtette a társadalom többségének jólétét, politikai tényezővé vált az Európai Unió rendszerében.

Most, 2022-ben az országgyűlési választásokon olyan kormányra kell szavaznunk, amely döntései előtt megkérdezte saját népét, és a nemzeti együttműködés rendszerével széles körben jobbá tette az emberek életét. Minden magyar embernek adva van a munkalehetőség, családjaink soha nem látott és hosszan fenntartható támogatással biztos jövőt teremthetnek az egyre több születendő magyar gyermek számára, nyugdíjasaink életük végéig érezhetik a kormány gondoskodását, gazdaságunk versenyképessége növekszik, eredményeink egyre több mintát szolgáltatnak Európának.

A hazáért érzett felelősségem tudatában, honfitársaim, kérlek benneteket, hogy a választásokon a népfelség erejével tisztítsuk meg az Országgyűlés szent házát a rossz szellemektől. A döntés a szavazólapokon történik, amelyek csak négyévenként vannak a kezünkben.

Most pótolhatjuk, amit elmulasztottunk, és ami harminckét éve gátolja a politikai megbékélést. Ez nem jelent mást, mint a külföldről is támogatott, a hazát kiárusító ellenzéki oldal eltávolítását. A gyökereit vesztett, hatalommániás, tehetségtelen, hazug társulat kirudalását. Ők azok, akik 2018 után, a rájuk szavazókat egójuk és egyéni érdekük alapján félrevezették és identitásukat a szemétre dobták. „Csodát alkottak”, egyedülálló módon tudják képviselni együtt a kommunizmust és a fasizmust.

Elég volt az agymosásból! Szavazzunk a nagymosásra!

Előre az újabb kétharmados győzelemért!