A fehér bot világnapja alkalmából gyakran szóba kerülnek a vakok. Avagy a világtalanok. Nevezik őket így is, úgy is. Egyesek szerint a vak szó udvariatlan, ezért inkább a tapintatosabbnak érzett világtalant használják, mások szerint épp az utóbbi kifejezés a bántó.
„De ne mondd a vakra, hogy világtalan, / Mert a világtalan nem lehet olyan, akinek világa van” – olvasható Marosi Katalin Szerzett szavak című versében. „Miért is lennék én világtalan? Csak azért, mert nem vakít el a XXI. század reflektorfényes, csilivili, sokszor íriszt kiégető látványa? Attól még érzek, sőt néha talán többet is, mint amennyit szeretnék. Tapintok lelkeket, szíveket, rezgéseket. Olykor hatalmas távolságokból is – írja a VakVagány blog szerzője.
Lehet, hogy nem látom a zöldségesnél az érett pirosságban kicsattanó málnát, de érzem az illatát, sőt otthon, a széken falatozva az íze a legnagyobb ajándék. Akkor tehát miért is vagyok »világtalan«? Nem kell túltörpölni a dolgokat. Mondjuk ki azt, ami igaz. Vak, siket, fogyatékkal élő, mozgássérült stb.”
Tény, hogy létező jelenség a szavak megerőszakolása, és nem csak nálunk; gondoljunk arra, hogy a tengerentúlon egyesek már a black szót is sértőnek kiáltották ki, és feketekávé helyett „tej nélküli kávét” kínálnak. De tévedés azt hinni, hogy a világtalan a píszíforradalom nyelvújításának terméke: az Emberi Erőforrások Minisztériumának néhány évvel ezelőtt nyilvánosságra került, néhol az izzadságszagú polkorrektséget sem nélkülöző jegyzéke épp a világtalan szót tiltja, és helyette a vak használatát követeli meg.
Hogy tisztábban lássunk vak és világtalan dolgában, lépjünk távolabb a mai nyelvvitától, bő másfél évszázad elég is lesz. Az 1862-ben megjelent A magyar nyelv szótára a vak szót a következőképpen definiálja: „Minden állat, melynek szemszervei teljesen megromlottak, s nem lát, vagy néha ideiglen, pl. születése után néhány napig, vagy valamely szembaj által meg van fosztva szeme világától; innen emberre vonatkozólag szelídebben szólva másképen: világtalan.” A Czuczor Gergely és Fogarasi János által összeállított mű a világtalan szóra két meghatározást ad: „1) Sötét, homályos. Világtalan éj. Világtalan börtön, barlang. 2) Szeme világától megfosztott vak. Szegény világtalan koldus.” És egy „közmondatot” is említ: vak veti világtalannak szemére – amiről nekünk mindjárt eszünkbe juthat egy másik: vak vezet világtalant.
A régóta velünk élő világtalan szóban a képző nem a világtól, hanem a világosságtól való megfosztottságra utal.
A világ nem is olyan régen a fényt, a világosságot is jelentette, ezt őrzi egyebek mellett gyermekdal (Virágéknál ég a világ), nóta (gyere babám, gyújtsál világot), népdal (ég a világ a boltba’), és ugyanitt említhetjük a holdvilág szót és a napvilágra kerül kifejezést is. A fent említett 1862-es szótár a világosság származékaként említi a világtalant, a világ ellentéteként pedig a homályt és a sötétet. A két jelentés azonos gyökere nem véletlen: „A világ (lux, lumen) és világ (mundus, orbis) között oly elnevezési viszony van, mint a nap (sol) és nap (dies) között, vagyis az ok és okozat nevei azonosítvák. Az égi testet jelentő nap nélkül nincs nappal, és a világ mint látási kellék nélkül nem látnók a körülöttönk levő mindenséget, vagyis a világ jelenti azt is, aminél, azt is, amit látunk.”
Emiatt is van, hogy néha homályba burkolózik világ és világ határa. Jókai Mór így fogalmaz a megvakult Wesselényi Miklósról a Kárpáthy Zoltán című regény A látnok és a világtalan címet viselő utolsó fejezetében: „Óh, e sasszemekre nézve nincs többé világa a napnak, a sarkaiból kiforgatott lélek visszásan vet minden sugárt a szív sötétjébe, egy összedúlt világ van ott belől, amit a teremtés keze kétségbeestében összerontott. […] Körös-körül az egész világ be van zárva előtte. Szemeinek nincs világa többé.”
Találunk példát arra is, hogy a világtalan szó negatív jelentést hordoz. „De én mégis élek ezen a világon, Világtalan világon! veszett világon!” – írja Zrínyi Miklós. „Nélküled üres minden képkeret és világtalan az egész világ” – olvashatjuk Weöres Sándor Adagio című versében.
Azaz a világtalannak valóban lehet rossz csengése, még ha nem is azért, amiért elsőnek gondolná az ember. A siketekre sem való azt mondani, hogy süket, holott a köznyelvben az utóbbi szónak sincs negatív jelentéstartalma, a nagy zajban nem azt mondjuk, megsiketülök, hanem hogy megsüketülök. Az öregnél is illendőbb időset mondani, noha az előbbi is használható kifejezetten kedvező összefüggésben, például ha valakit a szakma nagy öregjének nevezünk.
Természetesen egyénenként változik, ki mit érez sértőnek. Ismerek olyan, a sorsával megbékélt vakot, aki nem kedveli a világtalan szót, és olyan kerekesszékest, aki magát egyszerűen nyominak nevezi; sorstársa, a 2013-as Budapest–Bamako-ralit sikeresen teljesítő Kis Adrienn pedig a Rocki-Mentők Bamakóban nevet adta csapatának.
A sajtóban, pláne a szavakat mikrogrammra kimérő politikában értelemszerűen olyan kifejezéseket kell használni, amelyek a többség számára elfogadhatók. Igaz, a bántónak tartott szavakat néha modoros vagy épp nyakatekert kreatúrákra cserélik, a fent említett Emmi-jegyzék például a néma helyett a beszédfogyatékos, a fogyatékos helyett a fogyatékossággal élő kifejezést írja elő.
Minden etimológiai, szemantikai okoskodás, illetve polkorrektkedés helyett azt illik figyelembe venni, hogy az érintettek – akár okkal, akár ok nélkül – bántónak éreznek-e egy kifejezést. Esetünkben tehát méltányolhatjuk, ha a világtalannal valaki nincs kibékülve, még ha a szó nem is a vak ember világának létezését tagadja. Egyébként a vak szó is hordozhat negatív jelentést, gondoljunk csak a vakbuzgóra vagy az elvakultra. Olykor tehát meglehetősen nehéz meghatározni, melyik kifejezésben rejlik nagyobb „sértési potenciál”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése