Olvasóinknak

Kedves Olvasóink!



Szeretettel és Tisztelettel köszöntöm Önöket!

Mielőtt a Tanú vélemény rovat szellemi önarcképét átnyújtanám Önöknek, engedjék meg, hogy köszönetet mondjak azért a szeretetért, bizalomért, amelyet a lap indulása óta Önöktől kaptam. Köszönöm a biztatást, az elismerő szavakat, még egyszer köszönöm, és továbbra is elvárom a segítő szándékú kritikákat, bíráló megjegyzéseket is, amelyet Önöktől kaptam.

„Nyelvében él a nemzet!” – hangzik a máig ható intelem. Ez a nyelv pedig napjainkban végveszélyben van! A könyvekből, a folyóiratokból, a képernyőn keresztül árad felénk a szellemi bóvli, a szennyes gondolat, az esztétikai-erkölcsi-világnézeti mocsok, egyre jobban teret hódít a durvaság, az erőszak, a hazugság… Körülvesz bennünket a döntően önző és haszonelvű világ, amely elérni és megszerezni akar, amely az élet minőségét csak az anyagi javakban és az élvezetekben méri.

E „tiszta fényű lappal”, ahogyan Hegyi Béla író, esszéista nevezte, a Tanú tiltakozni kíván a mindennapjainkat elárasztó szellemi igénytelenség ellen.

A nemzeti kultúra és műveltség terjesztésével, a korrekt tájékoztatás megteremtésével ez a folyóirat - a maga szerény módján - szeretné elősegíteni az emberi személyiség méltóságának, egyenlőségének és tiszteletének, mint demokratikus eszménynek a megvalósítását.

Az irodalom, a szellem, a szív erejével kíván hozzájárulni a honfitársak igazságosságra, szabadságra és hazaszeretetre történő neveléséhez, az ismeretek és eszmék szabad kicseréléséhez, a hazánk múltjának és jelenének pótolhatatlan, egyedi és meg nem újítható forrását jelentő kulturális örökségünk megőrzéséhez.

Európa szívében csak erős nemzeti műveltséggel, évszázados hagyományainkkal tudunk megmaradni függetlennek, magyarnak. Ismert, hogy a nemzeti öntudatot történelmünk viharos századaiban az irodalom, a kultúra tudta megőrizni. A nemzetmegmaradás egyik legfontosabb eszköze a nemzeti kultúra: ha van nemzeti kultúránk, létezik nemzet is. A diktatúra időszakaiban az irodalom jelentette az egyedüli kapaszkodót, a vigaszt; szólt helyettünk az egész nemzet helyzetéről, kínjairól. A Tanú /Németh László emlékére/ azért született, hogy szellemi-lelki otthona legyen azoknak az öntudatos, tenni akaró polgároknak, akik még hisznek az eszményekben, a kultúra összetartó erejében.

Ma költők, írók, tudósok helyett médiasztárokra hallgatnak a gyermekeink, és megmosolyogni való bolond, aki elérzékenyül a kristálytiszta költészet olyan hangjain, mint Áprily Lajos Március című versének utolsó strófája, amely így hangzik:

„Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet,
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng - úgy-e zeng, úgy-e zeng a szíved?”

A Tanú, indulásakor arra vállalkozott, hogy a kortárs irodalom, a művészetek, valamint a hiteles történetírás és politológia eszközeivel szolgálja az igényes olvasókat, fölvállalva a nemzeti értékeket, a polgári esztétikai-erkölcsi értékrendet.

A közjó elkötelezett és önzetlen szolgálatára törekedve igyekszem megtartani azt az erkölcsi-szakmai igényességet, amit a lap ars poeticájában megfogalmaztam.
Nem várom el olvasóimtól, hogy véleményük mindenben egyezzen a szerző meggyőződésével, pusztán arra törekszem, hogy írásaimmal továbbgondolkodásra késztessem, éltessem, hitet és önbizalmat adjak. Az aztán már az olvasó dolga, hogy saját élményeivel, tudásával, gondolataival, érzésvilágával egészítse ki az olvasottakat, és alakítsa ki saját álláspontját, véleményét a körülöttünk levő világról.

De ahogyan azt a híres argentin író, Borges megfogalmazta: „Akárcsak az olvasás, az előadás is közös munka, és azok, akik hallgatják, nem kevésbé fontosak, mint az, aki beszél...”

Hiszem, hogy a lap munkássága nem hiábavaló, és a Tanú-nak hosszú évekig helye lesz a polgári Magyarország kulturális térképén.

Adjon Isten ehhez mindig elegendő erőt!



Szabó Piroska

2018. január 18., csütörtök

A konyha ablakából


Emília néni, barátoknak Emi (66) felpaprikázva nyomta ki a televíziót apró újpesti otthonában. Nagyon egyet tudott érteni a miniszterelnök úr feleségével, akiről a híradó szerint a kormányfő mondta: utálja a felcsúti stadiont, mert „rontja a kilátást a konyhaablakból”. Pontosabban Emília néni nem a felcsúti stadiont utálta, hanem azt, hogy az ellenzéki médiának éjt nappallá téve „azon kell lovagolnia”, mintha „Gyurcsányék nem lettek volna sokkal rosszabbak.” Na és az, hogy hazudtak reggel, éjjel meg este? A szemkilövetés? A gázáremelés? Orbán úrnak viszont fontosak a nyugdíjasok, és a migránsokat sem engedi be. Olyan sokat számít az a konyhaablak mögötti stadion?

Emília néni ablaka mögött persze nem volt stadion, de még migránsok sem, tekintve, hogy egy belső udvaros ház kis lakásában élt a IV. kerület mélyén. Ha kinézett a konyhából, többnyire csak a szomszéd alkoholista Jóskát és feleségét látta, amint épp rekedt hangon üvöltöznek egymással vagy a gyerekkel. „Bunkók”, gondolta ilyenkor Emília néni, aki néhány évvel ezelőtt költözött ki VI. kerületi lakásából. Túl nagy volt neki, amióta a fia kiment Berlinbe. Nagyzolásnak is érezte, azt pedig egész életében nem állhatta. Az „úri hóbortokon” gyakran dohogott, és büszke is volt rá, hogy gyerekét mindig mértéktartásra nevelte. Valójában nem tudott mit kezdeni a kétezer fős faluba emelt stadionnal sem, de ezt még fideszes barátnőinek sem merte bevallani. Nem szerette, hogy a tévé folyton erre emlékezteti, miként kedvenc hentese, Béla (43) is állandóan hasonlókra terelte a szót. – Ah, már megint ezzel jön – legyintett ilyenkor bosszúsan, de aztán leplezetlen mosollyal visszadobta a labdát. – Na és ahhoz mit szól, kedves Béla, amit Karácsonyék épp művelnek? – nevetett, a hentes pedig elhúzta a száját, nem kívánt ilyenekre gondolni. Úgy érezte, nagyon elege van már az előző években tapasztaltakból, és biztosra vette, hogy ezt sokan mások is így látják, sőt. Egyik barátjának bizniszét a nyerőgépekkel kapcsolatos törvény tette tönkre, másikuk még mindig a korábbi vasárnapi zárvatartást nyögte.
Béla egész nap tudta sorolni, hogy miért lesz most már tényleg kormányváltás, de azt azért sosem merte az érvei közé fűzni, hogy az ellenzék rátermettebb. Tudta, hogy nincs így, de nem volt kedve még ezzel is bosszantani magát. Ha a kilátásokra gondolt, rendre emlékeztette magát: bármikor történhet bármi, elvégre a Kádár-rendszer bukását sem látták előre. Mostanában előszeretettel nyugtatta magát ezzel.

Emília nénit amúgy kedvelte, ismerte kicsi kora óta, általános iskolásként ő tanította matematikából, s tőle tudja, hogy a megfontoltság, előrelátás mindenek előtt való. Persze, a néni fideszes, de hát ez megesik, a stadionpénzeket nem ő teszi zsebre – gondolta mindig. A kilátások viszont nyomasztották, nem így képzelte mindezt korábban, hogy ő a húspultban, az ország pedig egy évtizedre bebetonozott kormány kezében, ennyivel a rendszerváltás után is. Ha kitekintett a konyhaablakon, ugyanazt az összegraffitizett nyolcadik kerületi falat látta már lassan tizenöt éve. Ez is aggasztotta. Az előrelátás maradt, de a rövid távú perspektívákkal nem tudott mit kezdeni.

Ahogy nem tudott Emília néni sem, aki bár úgy vélte, a történelemkönyvekben helyet kell hogy kapjon a mostani kormányzat munkája, de pár évre előre nem szívesen tekintett. Tartott tőle, hogy hamarosan kórházi ápolásra fog szorulni, pedig ki nem állhatta, ha bárki más segítségét kellett igénybe vennie. Hallotta folyamatosan az egészségügy helyzetével kapcsolatos híreket, meséltek neki barátnői is, és érezte, hogy ezen a téren nagyon sok bosszúsága lesz még. Örült volna, ha nem kell ezzel foglalkoznia, és irigyelte is a kormánypárti tévében a fiatal, cinikus elemzőket, akik vigyorogva mondogatták, hogy ja persze, „oktatásegészségügy.” Szeretett volna ő is nevetni, de egy ideje már másra sem tudott gondolni, csak a fehér falak között rekedt kilátástalanságra.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

A bárányok, Magyar és a liberális értelmiség

   Bartus László Amerikai Népszava                                                                                                          ...