Olvasóinknak

Kedves Olvasóink!



Szeretettel és Tisztelettel köszöntöm Önöket!

Mielőtt a Tanú vélemény rovat szellemi önarcképét átnyújtanám Önöknek, engedjék meg, hogy köszönetet mondjak azért a szeretetért, bizalomért, amelyet a lap indulása óta Önöktől kaptam. Köszönöm a biztatást, az elismerő szavakat, még egyszer köszönöm, és továbbra is elvárom a segítő szándékú kritikákat, bíráló megjegyzéseket is, amelyet Önöktől kaptam.

„Nyelvében él a nemzet!” – hangzik a máig ható intelem. Ez a nyelv pedig napjainkban végveszélyben van! A könyvekből, a folyóiratokból, a képernyőn keresztül árad felénk a szellemi bóvli, a szennyes gondolat, az esztétikai-erkölcsi-világnézeti mocsok, egyre jobban teret hódít a durvaság, az erőszak, a hazugság… Körülvesz bennünket a döntően önző és haszonelvű világ, amely elérni és megszerezni akar, amely az élet minőségét csak az anyagi javakban és az élvezetekben méri.

E „tiszta fényű lappal”, ahogyan Hegyi Béla író, esszéista nevezte, a Tanú tiltakozni kíván a mindennapjainkat elárasztó szellemi igénytelenség ellen.

A nemzeti kultúra és műveltség terjesztésével, a korrekt tájékoztatás megteremtésével ez a folyóirat - a maga szerény módján - szeretné elősegíteni az emberi személyiség méltóságának, egyenlőségének és tiszteletének, mint demokratikus eszménynek a megvalósítását.

Az irodalom, a szellem, a szív erejével kíván hozzájárulni a honfitársak igazságosságra, szabadságra és hazaszeretetre történő neveléséhez, az ismeretek és eszmék szabad kicseréléséhez, a hazánk múltjának és jelenének pótolhatatlan, egyedi és meg nem újítható forrását jelentő kulturális örökségünk megőrzéséhez.

Európa szívében csak erős nemzeti műveltséggel, évszázados hagyományainkkal tudunk megmaradni függetlennek, magyarnak. Ismert, hogy a nemzeti öntudatot történelmünk viharos századaiban az irodalom, a kultúra tudta megőrizni. A nemzetmegmaradás egyik legfontosabb eszköze a nemzeti kultúra: ha van nemzeti kultúránk, létezik nemzet is. A diktatúra időszakaiban az irodalom jelentette az egyedüli kapaszkodót, a vigaszt; szólt helyettünk az egész nemzet helyzetéről, kínjairól. A Tanú /Németh László emlékére/ azért született, hogy szellemi-lelki otthona legyen azoknak az öntudatos, tenni akaró polgároknak, akik még hisznek az eszményekben, a kultúra összetartó erejében.

Ma költők, írók, tudósok helyett médiasztárokra hallgatnak a gyermekeink, és megmosolyogni való bolond, aki elérzékenyül a kristálytiszta költészet olyan hangjain, mint Áprily Lajos Március című versének utolsó strófája, amely így hangzik:

„Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet,
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng - úgy-e zeng, úgy-e zeng a szíved?”

A Tanú, indulásakor arra vállalkozott, hogy a kortárs irodalom, a művészetek, valamint a hiteles történetírás és politológia eszközeivel szolgálja az igényes olvasókat, fölvállalva a nemzeti értékeket, a polgári esztétikai-erkölcsi értékrendet.

A közjó elkötelezett és önzetlen szolgálatára törekedve igyekszem megtartani azt az erkölcsi-szakmai igényességet, amit a lap ars poeticájában megfogalmaztam.
Nem várom el olvasóimtól, hogy véleményük mindenben egyezzen a szerző meggyőződésével, pusztán arra törekszem, hogy írásaimmal továbbgondolkodásra késztessem, éltessem, hitet és önbizalmat adjak. Az aztán már az olvasó dolga, hogy saját élményeivel, tudásával, gondolataival, érzésvilágával egészítse ki az olvasottakat, és alakítsa ki saját álláspontját, véleményét a körülöttünk levő világról.

De ahogyan azt a híres argentin író, Borges megfogalmazta: „Akárcsak az olvasás, az előadás is közös munka, és azok, akik hallgatják, nem kevésbé fontosak, mint az, aki beszél...”

Hiszem, hogy a lap munkássága nem hiábavaló, és a Tanú-nak hosszú évekig helye lesz a polgári Magyarország kulturális térképén.

Adjon Isten ehhez mindig elegendő erőt!



Szabó Piroska

2018. január 31., szerda

2 PERC PRÓZA/Utazás négy évszakban

Párizs, Franciaország, 1989

Párizs, Franciaország, 1989

S hogy elcsitul az égzengés -madárdal hallik megint, benne zengő varázs van 


Antonio Vivaldi
Képtalálat a következőre: „Vivaldi”

Antonio Lucio Vivaldi (Velence, 1678. március 4. -- Bécs, 1741. július 28.) olasz barokk zeneszerző, hegedűs.

Ősz

Prochaine station: Concorde. A Tuileriák kertjében a pihenni térő fák színes leveleket küldözgettek a hűvös földnek, mely ha ugyan nemigen tartotta őket figyelemre méltónak, egyet-egyet talán szemügyre vett. A szeles természetű Philippe finomkodás nélkül cirkulált a levelek között. Egy pillanatra elnézett a közeli padon szorosan egymás mellett üldögélő pár felé, majd tovább rugdosta szerteszét a leveleket. A Legfelsőbb Lélekelosztó Hivatal az imént közölte vele, hogy Magyarországon fog testet ölteni. Egyáltalán hol a csudában van, és miféle ország az? A fák között bolyongva nem talált válaszra, ezért kissé átfázva a Musée de l’Orangerie felé vette az irányt. Megkerülte a sorba állító embert, akivel a japán csoport tagjai fényképezkedtek éppen, fittyet hányt az elővételben jegyet vásároltak és a normál jegyre várakozók sorára is, elsétált a pénztár mellett, végül az ovális terembe érve elhelyezkedett a fekete műbőr ülésen. A felületes, siető, csacsogó, nevetgélő, okoskodó turisták sorra cserélődtek mellette. Monet tavirózsái mozdulatlanul ringtak a szeme előtt. Látni vélte, amint egy párzó szitakötő-kötelék megül egy pillanatra az egyik virágon, majd tovarebben.

De hiszen ez lehetetlen, álmélkodott. Mi keresnivalója lehet valakinek ott, ahol képtelenség lennie? Hiszen nem erről álmodozott, nem ezt kérte félőszinte imáiban a Sacré Cœur kongó padjai között. Mi történhetett? Bizonytalanul bizakodom – fogalmazódott meg benne a probléma. Kissé lehajtotta csüggedt fejét, s ekkor rámosolygott valaki, ő azonban ezt észre sem vette, mivel biztos volt benne, hogy ez is képtelenség.

Tél

Příští stanice: Anděl. Gyerekkoromban teljesen érthetetlennek véltem a cseh nyelvet, zagyvaléknak; és természetesen minden alkalommal, amikor hallottam, halálra röhögtem magam. Harminc év múltán jócskán megfogyatkozott bennem a kegyetlenség. Ma már részvétet éreznék a cseh vitéz iránt is, akit T. M. könyörtelenül kifektetett.

Csak egyszer hullott a hó Prágában, akkor viszont valóságos hóözön lepte el a várost. Ilyenkor még a Károly hídon is megfogyatkozik a magyar szó előfordulásának eshetősége. Ott álldogálok, ahol Nepomuki Szent János vízbe dobatott, bámulom a világ legnagyobb várát, mely mögött, az Arany utcácskában, a világ egyik legkisebb házában lakott F. K.

Abszurd utam közepén jártam ekkor. Már láttam Franz nem létező szülőházának létező kőkapuját. Az Óváros téren elképzeltem, amint cingár lábán az iskolába igyekszik, hátán azonban saját piros marhabőr iskolatáskámat fedeztem fel, fejében utálatos tanító nénim émelyítő képe idéződött fel. A Vencel téren volt munkahelyét keresve jövendőbeli munkahelyeimen méláztam, s perlekedtem főnökeimmel. Végül találkozóm van az elhalt Franzcal. A nevét viselő kövön számtalan nemzet számos aprópénzei igyekeznek kompenzálni Franz síron inneni életének kellemetlenségeit.

Egy évvel később öreg barátom, Jean-Pierre véleményét kértem ki kalandjaim értelmességét illetően. Szerinte a közelségre törekvés távolról sem ostobaság.

Tavasz

Cugi va Demacsijanagieki deszu. A sekély vizű, csordogáló Kamogava partján százéves cseresznyefák szirmaiba kapott bele az északkeleti szél. Rövid, kavargó táncukat megcsodálták az éppen arra járók. A háttérben, mint egy kisiskolás rajzán, négy rétegben magasodtak egymás mögött a hegyek, melyek árnyéka előnyösen kiemelte a keringő rózsaszín szirmok látványát. Néhány szirom talán eljut a közeli zen templomig, s a következő fuvallatra várva megül a tetőn, mely alatt órákig meditálok a pillanat értékén.

A remény az, ami egy pillanat alatt feltűnik vagy eltűnik. Jól sikerült a műtét, hazudta az egyik. A beteg hasán keresztben hatalmas vágás, mint egy jól sikerült szeppuku. A segédje, mint Kepler famulusa, ott áll fölötte, hogy hosszú kardjával mihamarabb bevégezze a rituális művet – tájékoztat a másik. A komor kórházfolyosó előtt egy ember sziromélete lebbent tova.

A Remény nevű vonat visz óránként 350 kilométerrel közelebb az isteni Fudzsihoz. Kaptam egy könyvet, amikor gyerek voltam, Hirosige festményeiről, ezekről ismertem a Fudzsi havát. Ha nem is látszom, mert oly távoli a hegy, másnap én is rákerülök arra a festményre, s lépteim alatt ropog a hó.

Nyár

Następny przystanek: Palenica Białczańska. Huszonhárom évente elzarándokolok kedvenc tengerszememhez, a Morskie Okóhoz; éppen most jártam ott tizedjére. Mi lehet a másik oldalon? – ez a kérdés rekedt meg bennem az első utam óta.

– Nincs idő a másik oldalra is – govorit ucsityelnyica, és betuszkol a buszba. Mindenre elszánt elhatározásokkal távoztam, s most ugyanezekkel érkeztem.

Szelíd szarvas iszik a Csend-tó tükörvizéből. Egy keskeny út kínálkozik a víz mellett körbejárásra. Úgy vágok neki a körnek, mint amilyen várakozással lesik a meghívott gyerekek a házigazda születésnapos osztálytársuk tortájának felszeletelését.

Kiköveztem a magam útját, de eddig sosem tettem be a lábam erre az ismerős tájra.

Néha szikla szakad le a magasból végzetesen visszhangzó robajjal, ám lejjebb apró kövekre töredezik, végül finom homokcsík ér a partra, ahol egy könnyed hullám fölkapja, s a kvarckristályok súlytalanul lebegve csillannak meg a napsugarakban.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

A bárányok, Magyar és a liberális értelmiség

   Bartus László Amerikai Népszava                                                                                                          ...