Olvasóinknak

Kedves Olvasóink!



Szeretettel és Tisztelettel köszöntöm Önöket!

Mielőtt a Tanú vélemény rovat szellemi önarcképét átnyújtanám Önöknek, engedjék meg, hogy köszönetet mondjak azért a szeretetért, bizalomért, amelyet a lap indulása óta Önöktől kaptam. Köszönöm a biztatást, az elismerő szavakat, még egyszer köszönöm, és továbbra is elvárom a segítő szándékú kritikákat, bíráló megjegyzéseket is, amelyet Önöktől kaptam.

„Nyelvében él a nemzet!” – hangzik a máig ható intelem. Ez a nyelv pedig napjainkban végveszélyben van! A könyvekből, a folyóiratokból, a képernyőn keresztül árad felénk a szellemi bóvli, a szennyes gondolat, az esztétikai-erkölcsi-világnézeti mocsok, egyre jobban teret hódít a durvaság, az erőszak, a hazugság… Körülvesz bennünket a döntően önző és haszonelvű világ, amely elérni és megszerezni akar, amely az élet minőségét csak az anyagi javakban és az élvezetekben méri.

E „tiszta fényű lappal”, ahogyan Hegyi Béla író, esszéista nevezte, a Tanú tiltakozni kíván a mindennapjainkat elárasztó szellemi igénytelenség ellen.

A nemzeti kultúra és műveltség terjesztésével, a korrekt tájékoztatás megteremtésével ez a folyóirat - a maga szerény módján - szeretné elősegíteni az emberi személyiség méltóságának, egyenlőségének és tiszteletének, mint demokratikus eszménynek a megvalósítását.

Az irodalom, a szellem, a szív erejével kíván hozzájárulni a honfitársak igazságosságra, szabadságra és hazaszeretetre történő neveléséhez, az ismeretek és eszmék szabad kicseréléséhez, a hazánk múltjának és jelenének pótolhatatlan, egyedi és meg nem újítható forrását jelentő kulturális örökségünk megőrzéséhez.

Európa szívében csak erős nemzeti műveltséggel, évszázados hagyományainkkal tudunk megmaradni függetlennek, magyarnak. Ismert, hogy a nemzeti öntudatot történelmünk viharos századaiban az irodalom, a kultúra tudta megőrizni. A nemzetmegmaradás egyik legfontosabb eszköze a nemzeti kultúra: ha van nemzeti kultúránk, létezik nemzet is. A diktatúra időszakaiban az irodalom jelentette az egyedüli kapaszkodót, a vigaszt; szólt helyettünk az egész nemzet helyzetéről, kínjairól. A Tanú /Németh László emlékére/ azért született, hogy szellemi-lelki otthona legyen azoknak az öntudatos, tenni akaró polgároknak, akik még hisznek az eszményekben, a kultúra összetartó erejében.

Ma költők, írók, tudósok helyett médiasztárokra hallgatnak a gyermekeink, és megmosolyogni való bolond, aki elérzékenyül a kristálytiszta költészet olyan hangjain, mint Áprily Lajos Március című versének utolsó strófája, amely így hangzik:

„Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet,
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng - úgy-e zeng, úgy-e zeng a szíved?”

A Tanú, indulásakor arra vállalkozott, hogy a kortárs irodalom, a művészetek, valamint a hiteles történetírás és politológia eszközeivel szolgálja az igényes olvasókat, fölvállalva a nemzeti értékeket, a polgári esztétikai-erkölcsi értékrendet.

A közjó elkötelezett és önzetlen szolgálatára törekedve igyekszem megtartani azt az erkölcsi-szakmai igényességet, amit a lap ars poeticájában megfogalmaztam.
Nem várom el olvasóimtól, hogy véleményük mindenben egyezzen a szerző meggyőződésével, pusztán arra törekszem, hogy írásaimmal továbbgondolkodásra késztessem, éltessem, hitet és önbizalmat adjak. Az aztán már az olvasó dolga, hogy saját élményeivel, tudásával, gondolataival, érzésvilágával egészítse ki az olvasottakat, és alakítsa ki saját álláspontját, véleményét a körülöttünk levő világról.

De ahogyan azt a híres argentin író, Borges megfogalmazta: „Akárcsak az olvasás, az előadás is közös munka, és azok, akik hallgatják, nem kevésbé fontosak, mint az, aki beszél...”

Hiszem, hogy a lap munkássága nem hiábavaló, és a Tanú-nak hosszú évekig helye lesz a polgári Magyarország kulturális térképén.

Adjon Isten ehhez mindig elegendő erőt!



Szabó Piroska

2017. november 7., kedd

Gázló


Elszámoltam magam. Nem mértem fel pontosan, mennyi tüzelőre lesz szükségünk ezen a télen. Persze nem is láthattam előre, hogy a január például milyen lesz. Hogy hosszú hetek telnek el úgy, hogy a hőmérő higanyszála folyamatosan a negatív tartományban időzik majd. Decemberben észre kellett vennem, hogy ez a mennyiség nem fog kitartani tavaszig. Legfeljebb március elejéig. Vagy addig sem. Attól függ, milyen lesz a január.

A január aztán olyan lett, amilyen. Volt, hogy mínusz huszonkét fokra léptem ki kora reggel a házból. Az ember ilyenkor trükközni próbál, mindenféle szánni való módszert eszel ki arra, hogy önmagát megtévessze. Például nem vág fel egyszerre nagy mennyiségű fát, hogy ne legyen annyira látványos a fogyás. Amit felvág, azt viszont úgy rakja össze, hogy komolyabb mennyiségnek tűnjön. Agyrém az egész, mégis így bűvészkedtem már egy ideje, miközben persze tisztában voltam azzal, hogy hiába áltatom itt magam ezekkel a hülyeségekkel, a fa ettől még nem lesz több.

Pedig nyáron, a júliusi kánikulában fent, a Hatló-patak völgyében még milyen soknak tűnt, amit kivágtam. Ömlött rólam a verejték, a böglyök nem szűnő kitartással köröztek a homlokom körül, döntöttem ki a lábon álló, száraz fákat, a törzseket felvágtam, és csinos kis rakásokba hordtam össze a földút mellé. A nap végén leültem egy tuskóra, pipára gyújtottam és szemlét tartottam. Impozánsnak tűntek a farakások, volt bennem némi büszkeség is, hogy ilyen komoly, férfias munkát végeztem. Mint azok a rendes, meglett emberek a kocsmában, akik fűrészporos, sáros munkásruhában isszák a sört meg a töményet, miközben beszámolnak egymásnak arról, hány köbméter fát vágtak fel a nap folyamán. Én is ilyen vagyok, közéjük tartozom végre, nem az a megmosolyogni való, ügyefogyott íróféle leszek, akivel úgy beszélnek a szakik, a fuvarosok és a villanyszerelők, a kőművesek és a karosszérialakatosok, mint egy gyerekkel. Legalábbis így éreztem ott, a tuskón ülve a júliusi alkonyatban. Hogy nem egészen így van, mindegy volt akkor.

Aztán persze az lett, ami lett, mégsem elég a fa, szerezhetek valahonnan, de február elején száraz fát szerezni már nem lehet. Egy ideig úgy nézett ki, lesz valamennyi akác, aztán az illető mondta, hogy mégsem lesz, vagyis hogy lesz, de vizes tölggyel keverve, és közben az ára is felment, és hogy ne tessék haragudni, a beszállító árat emelt, és a teherautó is közben szervizbe került, de szerdára mindenképp hozzuk. Ez volt múlt hétfőn, és azóta még nem értek ide. Rendszeresen telefonálunk egymásnak, mint a szerelmesek, elfúló hangon beszéljük meg egy valamiért majd megint meghiúsuló találka időpontját. A fa közben fogy, de már nem rettegek annyira. Odalent a völgyben harsogva zúg az olvadékvizektől megáradt patak.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

A bárányok, Magyar és a liberális értelmiség

   Bartus László Amerikai Népszava                                                                                                          ...