Olvasóinknak

Kedves Olvasóink!



Szeretettel és Tisztelettel köszöntöm Önöket!

Mielőtt a Tanú vélemény rovat szellemi önarcképét átnyújtanám Önöknek, engedjék meg, hogy köszönetet mondjak azért a szeretetért, bizalomért, amelyet a lap indulása óta Önöktől kaptam. Köszönöm a biztatást, az elismerő szavakat, még egyszer köszönöm, és továbbra is elvárom a segítő szándékú kritikákat, bíráló megjegyzéseket is, amelyet Önöktől kaptam.

„Nyelvében él a nemzet!” – hangzik a máig ható intelem. Ez a nyelv pedig napjainkban végveszélyben van! A könyvekből, a folyóiratokból, a képernyőn keresztül árad felénk a szellemi bóvli, a szennyes gondolat, az esztétikai-erkölcsi-világnézeti mocsok, egyre jobban teret hódít a durvaság, az erőszak, a hazugság… Körülvesz bennünket a döntően önző és haszonelvű világ, amely elérni és megszerezni akar, amely az élet minőségét csak az anyagi javakban és az élvezetekben méri.

E „tiszta fényű lappal”, ahogyan Hegyi Béla író, esszéista nevezte, a Tanú tiltakozni kíván a mindennapjainkat elárasztó szellemi igénytelenség ellen.

A nemzeti kultúra és műveltség terjesztésével, a korrekt tájékoztatás megteremtésével ez a folyóirat - a maga szerény módján - szeretné elősegíteni az emberi személyiség méltóságának, egyenlőségének és tiszteletének, mint demokratikus eszménynek a megvalósítását.

Az irodalom, a szellem, a szív erejével kíván hozzájárulni a honfitársak igazságosságra, szabadságra és hazaszeretetre történő neveléséhez, az ismeretek és eszmék szabad kicseréléséhez, a hazánk múltjának és jelenének pótolhatatlan, egyedi és meg nem újítható forrását jelentő kulturális örökségünk megőrzéséhez.

Európa szívében csak erős nemzeti műveltséggel, évszázados hagyományainkkal tudunk megmaradni függetlennek, magyarnak. Ismert, hogy a nemzeti öntudatot történelmünk viharos századaiban az irodalom, a kultúra tudta megőrizni. A nemzetmegmaradás egyik legfontosabb eszköze a nemzeti kultúra: ha van nemzeti kultúránk, létezik nemzet is. A diktatúra időszakaiban az irodalom jelentette az egyedüli kapaszkodót, a vigaszt; szólt helyettünk az egész nemzet helyzetéről, kínjairól. A Tanú /Németh László emlékére/ azért született, hogy szellemi-lelki otthona legyen azoknak az öntudatos, tenni akaró polgároknak, akik még hisznek az eszményekben, a kultúra összetartó erejében.

Ma költők, írók, tudósok helyett médiasztárokra hallgatnak a gyermekeink, és megmosolyogni való bolond, aki elérzékenyül a kristálytiszta költészet olyan hangjain, mint Áprily Lajos Március című versének utolsó strófája, amely így hangzik:

„Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet,
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng - úgy-e zeng, úgy-e zeng a szíved?”

A Tanú, indulásakor arra vállalkozott, hogy a kortárs irodalom, a művészetek, valamint a hiteles történetírás és politológia eszközeivel szolgálja az igényes olvasókat, fölvállalva a nemzeti értékeket, a polgári esztétikai-erkölcsi értékrendet.

A közjó elkötelezett és önzetlen szolgálatára törekedve igyekszem megtartani azt az erkölcsi-szakmai igényességet, amit a lap ars poeticájában megfogalmaztam.
Nem várom el olvasóimtól, hogy véleményük mindenben egyezzen a szerző meggyőződésével, pusztán arra törekszem, hogy írásaimmal továbbgondolkodásra késztessem, éltessem, hitet és önbizalmat adjak. Az aztán már az olvasó dolga, hogy saját élményeivel, tudásával, gondolataival, érzésvilágával egészítse ki az olvasottakat, és alakítsa ki saját álláspontját, véleményét a körülöttünk levő világról.

De ahogyan azt a híres argentin író, Borges megfogalmazta: „Akárcsak az olvasás, az előadás is közös munka, és azok, akik hallgatják, nem kevésbé fontosak, mint az, aki beszél...”

Hiszem, hogy a lap munkássága nem hiábavaló, és a Tanú-nak hosszú évekig helye lesz a polgári Magyarország kulturális térképén.

Adjon Isten ehhez mindig elegendő erőt!



Szabó Piroska

2017. november 7., kedd

Idill

2 PERC PRÓZA
„Hirtelen megtorpantam, mert észrevettem, hogy egy egész vaddisznókonda mocorog a ház alatti meredek hegyoldal bozótjában”

„Hirtelen megtorpantam, mert észrevettem, hogy egy egész vaddisznókonda mocorog a ház alatti meredek hegyoldal bozótjában”

Áll egy elhagyatott kőház a szomszéd hegyoldalban. Múlt télen rádőlt egy kiszáradt tölgyfa, és beszakította a tetőt. Kerítés nincs, a kertet rég visszavette az erdő. Ha lombtalanok a fák, impozáns kilátás nyílik a ház mellől a mi hegyünk laposan elnyúló gerincére. Nemrég, hosszabb kihagyás után, arra jártam. Sétáltunk a kutyával, és egyszer csak azon vettem észre magam, hogy ott állok a háznál. A kilátás most kevésbé impozáns a belombosodott erdő miatt. A hajdanvolt tornác előtt teljes pompájában virágzott egy orgonabokor. Közelebb mentem, hogy szakítsak néhány szál orgonát, de hirtelen megtorpantam, mert észrevettem, hogy egy egész vaddisznókonda mocorog a ház alatti meredek hegyoldal bozótjában. A kutyát minél előbb meg kell kötni ilyenkor, mert ha meglátja őket, akkor baj van: elkezd hajtani, és amilyen megátalkodott, makacs jószág, addig űzi őket, amíg bírja szusszal.

A puli-mudi keverékek jó vaddisznós kutyák, de hát most mégsem vaddisznót lőni jöttem, hanem sétálni egyet az áprilisi alkonyatban. A legközelebb álló oriási vadkant megdobom egy kaviccsal, hogy mielőbbi távozásra bírjam a társaságot. Hatalmas röfögések és szuszogások közepette tűnnek el a bozótban. Végre leülhetek a mohás terméskő lépcső legalsó, félig kifordult fokára. A kutyát elengedem, hadd szimatolja végig a most már üres vadcsapásokat. Az orgonabokor illatát már messziről érezni. Eregetem a pipafüstöt, igyekszem nem gondolni a fogorvosnál tett délutáni látogatásomra. Egy foggyökér feltárása emlékezetes élmény ugyan, most mégis szívesebben időzöm itt, ezen az elhagyatott helyen a kora esti madárdalban. Ahogy a házat és az orgonabokrot figyelem, eszembe jut egy szó: idill. Ebben a látványban van valami fokozhatatlan otthonosság. Pedig nem kéne, hogy legyen. Egy pusztulásnak átadott, omladozó ház beszakadt tetővel, körülötte a vaddisznós sűrűség, ez mégsem lehet idilli.

Ebben a képben mégis van valami, amit semmi sem indokol. Valami többlet, amire nincs magyarázat. Az ilyen felismerések mindig váratlanul csapnak le rám. Egyszer csak megtörténik, benne vagyok, és tudom, hogy ami most történik, az olyan ajándék, amelyre nem szolgáltam rá. Az idillről úgy tartják, hogy aranykori emlék: megidézi az emberiség gyermekkorát, a romlatlan lelkek és tekintetek idejét, amikor még ismeretlen volt a bűn, a sóvárgás, a szenvedély. Lehet benne valami, mert annyira elmerülök a látványban, hogy jó időre megfeledkezem a feltárt foggyökérről, a még mindig zsibbadt szájpadlásomról. Egy elvadult orgonabokor és egy málló falú tornác, ennyi az idill. És valami még, amiről semmit sem tudunk.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

A bárányok, Magyar és a liberális értelmiség

   Bartus László Amerikai Népszava                                                                                                          ...