Olvasóinknak

Kedves Olvasóink!



Szeretettel és Tisztelettel köszöntöm Önöket!

Mielőtt a Tanú vélemény rovat szellemi önarcképét átnyújtanám Önöknek, engedjék meg, hogy köszönetet mondjak azért a szeretetért, bizalomért, amelyet a lap indulása óta Önöktől kaptam. Köszönöm a biztatást, az elismerő szavakat, még egyszer köszönöm, és továbbra is elvárom a segítő szándékú kritikákat, bíráló megjegyzéseket is, amelyet Önöktől kaptam.

„Nyelvében él a nemzet!” – hangzik a máig ható intelem. Ez a nyelv pedig napjainkban végveszélyben van! A könyvekből, a folyóiratokból, a képernyőn keresztül árad felénk a szellemi bóvli, a szennyes gondolat, az esztétikai-erkölcsi-világnézeti mocsok, egyre jobban teret hódít a durvaság, az erőszak, a hazugság… Körülvesz bennünket a döntően önző és haszonelvű világ, amely elérni és megszerezni akar, amely az élet minőségét csak az anyagi javakban és az élvezetekben méri.

E „tiszta fényű lappal”, ahogyan Hegyi Béla író, esszéista nevezte, a Tanú tiltakozni kíván a mindennapjainkat elárasztó szellemi igénytelenség ellen.

A nemzeti kultúra és műveltség terjesztésével, a korrekt tájékoztatás megteremtésével ez a folyóirat - a maga szerény módján - szeretné elősegíteni az emberi személyiség méltóságának, egyenlőségének és tiszteletének, mint demokratikus eszménynek a megvalósítását.

Az irodalom, a szellem, a szív erejével kíván hozzájárulni a honfitársak igazságosságra, szabadságra és hazaszeretetre történő neveléséhez, az ismeretek és eszmék szabad kicseréléséhez, a hazánk múltjának és jelenének pótolhatatlan, egyedi és meg nem újítható forrását jelentő kulturális örökségünk megőrzéséhez.

Európa szívében csak erős nemzeti műveltséggel, évszázados hagyományainkkal tudunk megmaradni függetlennek, magyarnak. Ismert, hogy a nemzeti öntudatot történelmünk viharos századaiban az irodalom, a kultúra tudta megőrizni. A nemzetmegmaradás egyik legfontosabb eszköze a nemzeti kultúra: ha van nemzeti kultúránk, létezik nemzet is. A diktatúra időszakaiban az irodalom jelentette az egyedüli kapaszkodót, a vigaszt; szólt helyettünk az egész nemzet helyzetéről, kínjairól. A Tanú /Németh László emlékére/ azért született, hogy szellemi-lelki otthona legyen azoknak az öntudatos, tenni akaró polgároknak, akik még hisznek az eszményekben, a kultúra összetartó erejében.

Ma költők, írók, tudósok helyett médiasztárokra hallgatnak a gyermekeink, és megmosolyogni való bolond, aki elérzékenyül a kristálytiszta költészet olyan hangjain, mint Áprily Lajos Március című versének utolsó strófája, amely így hangzik:

„Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet,
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng - úgy-e zeng, úgy-e zeng a szíved?”

A Tanú, indulásakor arra vállalkozott, hogy a kortárs irodalom, a művészetek, valamint a hiteles történetírás és politológia eszközeivel szolgálja az igényes olvasókat, fölvállalva a nemzeti értékeket, a polgári esztétikai-erkölcsi értékrendet.

A közjó elkötelezett és önzetlen szolgálatára törekedve igyekszem megtartani azt az erkölcsi-szakmai igényességet, amit a lap ars poeticájában megfogalmaztam.
Nem várom el olvasóimtól, hogy véleményük mindenben egyezzen a szerző meggyőződésével, pusztán arra törekszem, hogy írásaimmal továbbgondolkodásra késztessem, éltessem, hitet és önbizalmat adjak. Az aztán már az olvasó dolga, hogy saját élményeivel, tudásával, gondolataival, érzésvilágával egészítse ki az olvasottakat, és alakítsa ki saját álláspontját, véleményét a körülöttünk levő világról.

De ahogyan azt a híres argentin író, Borges megfogalmazta: „Akárcsak az olvasás, az előadás is közös munka, és azok, akik hallgatják, nem kevésbé fontosak, mint az, aki beszél...”

Hiszem, hogy a lap munkássága nem hiábavaló, és a Tanú-nak hosszú évekig helye lesz a polgári Magyarország kulturális térképén.

Adjon Isten ehhez mindig elegendő erőt!



Szabó Piroska

2017. november 8., szerda

Csak az áttekinthető frontok hiányoznak

Robert Redford a CIA-elemző szerepében

Robert Redford a CIA-elemző szerepében

A keselyű három napjában az a jó, hogy bármikor nézi meg az ember, aktuálisnak tűnik. Az életet persze ez a film sem fejti meg a maga teljes bonyolultságában, a világpolitika értelmezhetőségéhez azonban rengeteget hozzá bír tenni. Ma is. Ez meglepő kissé. Egyrészt mert több mint négy évtized eltelt a bemutatása óta. Másrészt mert úgynevezett politikai krimi lévén nem mélyfilozófiai alapon igyekszik megválaszolni létünk végső kérdéseit, hanem csak egy történetet mesél el arról, hogy mindenkinek vannak érdekei, miközben a célja nem több, mint hogy ezeket az érdekeket érvényesítse. Túl jón és rosszon.

A politikai krimi fontos műfaj volt a hetvenes években, a rutinos mozibarátok álmukból ébresztve is fel tudnak idézni jó néhány nevet, Costa-Gavrastól Henri Verneuil-ön át Damiano Damianiig. Sydney Pollack sokoldalúbb volt náluk: ő a legnagyobbak egyike az igazi filmkészítő mesterek sorában. Állításom bizonyítékaként legyen elég a következőket megemlítenem: A lovakat lelövik, ugye?, Ilyenek voltunk, Bobby Deerfield, Aranyoskám. A maga nemében mindegyik perfekt – de A keselyű a legtökéletesebb.

Joe Turner CIA-elemzőnek (Robert Redford) az a dolga, hogy különféle könyveket olvasva trükköket, módszereket azonosítson. Eközben merőben véletlenül ijesztő összefüggésekre bukkan. Eleinte nem is tudja, mibe nyúlt, ám felsőbb szinteken többeket megérint a világraszóló lebukás szele. A geopolitikai katasztrófát csírájában elfojtandó lemészárolják Turner irodájának munkatársait. Innen indulunk, majd számos további emberhalál után előbb a nagyszerű Max von Sydow alakította bérgyilkos által megfogalmazott alapvetésig jutunk el – egyik félnek sem szabad hinni, senkiben sem lehet bízni –, aztán a fő dilemmáig: van-e esélye napvilágra kerülnie az igazságnak? Nem mondjuk ki, hogy nincs – de egyébként nincs. Merthogy mindig háború van. Békében is. Annyi a különbség, hogy mint a szálak mozgatásában jeleskedő Mr. Wabash (John Houseman) mondja, csak az áttekinthető frontok hiányoznak.


Max von Sydow

Nagy mesternek neveztem Sydney Pollackot, és ezt nagyon komolyan gondoltam. A keselyűben minden a helyén van. Az összes hang, szó, gesztus, mozdulat, szemvillanás, színárnyalat, képkocka. Ami mindebből összeáll, azt dinamikának és hangulatnak nevezzük. A színészek nagyszerűek – az említetteken és Faye Dunawayen túl ki kell emelni minden idők legfélelmetesebb postását, Hank Garrettet –, és külön érdekes, hogy jelentős szereplőknek kijáró snittmennyiséget kap a forgatáskor még fiatal World Trade Center. Az egyetlen dolog, ami mégis levon a hivatkozott aktualitásból. Bár mégsem. Hogy az ikertornyokat elpusztította közben a történelem, az azzal is magyarázható, hogy a hosszú távú és valóságos érdekek jelenidőben nem felismerhetők. 1975 vagy 2017 – egyre megy.
dátum:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Feliratkozás: Megjegyzések küldése (Atom)

A bárányok, Magyar és a liberális értelmiség

   Bartus László Amerikai Népszava                                                                                                          ...