Odalépett Damjanich hullájához, és megcsókolta a kezét
Damjanich János és Vécsey Károly lépett utoljára az akasztófa alá, számukra ez a büntetés súlyosbítása volt: végig kellett nézniük társaik halálát. A sorrendet a Haynauval ápolt személyes viszony is befolyásolta 1849. október 6-án.
Négy férfit vezettek az aradi vár sáncárkába és állítottak a kivégzőosztag elé 1849. október 6-án: Kiss Ernőt, Schweidel Józsefet, Dessewffy Arisztidet és Lázár Vilmost. A dátum nem volt véletlen, Julius von Haynau tudatosan a bécsi forradalom első évfordulójára időzítette végső diadalát. Haynau tartozott Kiss Ernőnek Ők négyen méltányosságból, kegyelemből kapták a golyót. Dessewffy és Lázár azért, mert az osztrákok előtt tette le a fegyvert, Kiss és Schweidel pedig a kenyértörés után már nem volt harcoló csapatok parancsnoka. Sőt. Schweidel József betegsége okán 1848. után már nem is volt katona, a kormány aktuális székhelyének városparancsnokaként szolgált. Legendásan emberségesen bánt a hadifoglyokkal, a hadbíróság kegyelemre javasolta, de Haynau halálra ítélte.


"Kiss Ernő 1849 elejétől országos főhadparancsnok volt kizárólag adminisztratív feladatokat látott el. Korábban együtt szolgált Haynauval, és úgy tudni, a »brecsiai hiéna« jelentős kártyaadósságot halmozott fel vele szemben – mondja Hermann Róbert történész, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokának tudományos helyettese.

Cserna János rajza a Vasárnapi Újságban (Wikipedia)

Vécsey büntetésből lett utolsó

Kilencen cellájukban ültek még ekkor, elképzelni is nehéz, mi játszódott le bennük. Leiningen-Westerburg Károly még leírta: „Éppen most szenvedtek ki négyen közülünk, még visszhangzanak a lövések szívemben”.

Hamarosan elővezették őket is.

Őket, akiket az akasztással halálukban is meg akartak fosztani becsületüktől, hiszen kötél általi halállal csak a legaljasabb köztörvényes bűnözőket büntették – nagyon fontos volt ez akkoriban.

Egymás után léptek az akasztófa alá, a sorrendet itt is patikamérlegen mérték, másképp tényleg nem lehet mondani mint hogy azon múlt, ki mennyi vélt vagy valós fizikai és eszmei kárt okozott az Osztrák Császárságnak. Vagy milyen viszonyban volt annak teljhatalmú magyarországi megbízottjával, Julius Jacob von Haynauval.

Az utolsóknak halmazati büntetésként kellett végignézni bajtársaik halálát:

Poeltenberg Ernő,

Török Ignác,

Lahner György,

Knezich Károly,

Nagy-Sándor József,

Leiningen-Westerburg Károly,

Aulich Lajos,

Damjanich János,

Vécsey Károly.

Nem volt kézcsók

Damjanich korábban Haynau beosztottja volt Temesváron, rettenetesen összevesztek 1848 tavaszán épp a kibontakozó magyar önállóság kérdésén.

Vécsey, a kivégzések sorrendje szerint a tábornoki kar főbűnösének sorsa azon dőlt el, hogy ő foglalta el 1849 júniusában az aradi várat. Ezzel a szabadságharc egyetlen komoly erődostromának győztese, az egyik legnagyobb haditett birtokosa volt – és ezért volt Arad a kivégzések helyszíne is.

Makacsul tartja magát a köztudatban, hogy a magyar főnemes Vécsey Károly halála előtt odalépett a szerb parasztból lett tábornok, Damjanich János hullájához, és megcsókolta a kezét.

"A „szabadság, egyenlőség, testvériség” legszebb példája, a forradalom és szabadságharc résztvevőinek emelkedett lelkületének bizonyítéka, de sajnos nem igaz. A jelenetet az utókor romantikus fantáziája szülte

 -jegyzi meg Hermann Róbert.

Ugyanezen kategóriába kell utalnunk az aradi 13 hazát és szabadságot éltető, szinte szállóigévé vált utolsó szavait is, hiába idézik úton-útfélen. Kétséges hitelű, sokszor jóval későbbi visszaemlékezésekből származnak, némelyikük egyenesen romantikus hazugság. Történetileg hitelesnek a vértanúkat a kivégzőhelyre kísérő lelkészek visszaemlékezéseit fogadhatjuk el.

„Úgy ríttunk, mint a gyermekek”

Katona Tamás Az aradi vértanúk című könyvében gyűjtötte össze a forrásokat, itt lehet köztük tallózni, és érdemes elolvasni a börtönből, kivégzésük előtt írt leveleiket isHermann Róbert összeállításában.

Egy ismeretlen szemtanú, maga is aradi fogoly visszaemlékezése még a távolból is szívszorító:

 „Mi csak messziről láttuk, mikor a menet megindult, olyan büszkén lépkedtek, mint az Egzecérplatzon [kiképzőtér], csak szegény jó Damjanich döcögött utánuk [el volt törve a lába] egy szekéren, mellette a hóhér vörös kabátban. Látszott rajta, hogy az bántja, hogy nem masérozhat a bajtársakkal, aztán meg, hogy ő, a hős hazafi, mostan leghátul kocogott.

Mi, mikor ott álltunk a sáncon, ahol a menet elment: úgy ríttunk, akár a gyermekek. Aulich fölnézett mireánk, és katonásan visszaköszönt, a drága jó Damjanich még a sapkáját is levette, úgy integetett minékünk fel a sáncra. Szegény jó »Bruder Johann« úgy szivarozott, mintha kocsizni menne, nem pedig a halálba, aminek a csatába annyiszor nézett a szemébe.

Ott álltunk, amíg csak láttuk őket, azután ríttunk, de nemcsak mi, hanem az őrök is…”