A harmadik út elmélete nem volt ismeretlen a harmincas években Magyarországon. A dán mezőgazdasági szövetkezetek jó híre annyira élt az értelmiség tudatában, hogy például Kovács Imre a Magyar Szemle 1935-ös októberi számában, Ahubertendorfi népfőiskola című tanulmányát azzal fejezte be, hogy a magyar népfőiskolák feladata „Magyarországon olyan parasztkultúrát teremteni, amilyen ma Dániában van". Közismert volt Somogyi Imre „Kert-Magyarország" álma vagy Németh László „szövetkezeti szocializmus" címen megfogalmazott elgondolása. (Meg kell jegyezni, hogy ekkor a szocializmus szó a bolsevik diktatúrát jelentette. Ezutóbbira Röpke mindig a kollektivizmus szót használja.)
Az 1942-ben megjelent Die Gesellschaftskrisis der Gegenwart című mű (mely 1969-ig hat kiadást ért meg) címében nem tartalmazza a harmadik út kifejezést, mert 1933-ban Franz Oppenheimer már publikált egy könyvet, melynek címében (Weder so - noch so. Der dritte Weg) lefoglalta ezt a szószerkezetet. De a mű lényegében arról az útkeresésről szól, amely a harmadik út felé vezet. Egyik fejezetcímében azonban csak leírja: „A reform alapkérdései. Menetirány - Aharmadik út". Kereste elméletének legjobb megfogalmazását, gondolt arra, hogy építő vagy revizionista szabadelvűségnek avagy gazdasági humanizmusnak nevezi, majd rátalált „a harmadik út"-ra, mely „kifejezi a laissez faire és a kollektivizmus meddő alternatívájának leküzdését". A Die Gesellschaftskrisis der Gegenwart (Korunk társadalmi válsága) magyar kiadásának előszavában helyesen állapítja meg Barankovics István, hogy „a harmadik út nem közbül vezet, nem a kompromisszumok kényelmes középútja, hanem - szerinte - a teljesebb igazság fáradságos ösvénye".
A média világa az egyre szélesedő gazdasági válságtól hangos. Okos és kevésbé okos tanulmányok, vélemények jelennek meg a különböző orgánumokban. Nem azért ragadtunk tollat, hogy ezek számát növeljük, hiszen nem szakmánk a közgazdaságtan, tehát nem is szakmai oldalról közelítünk a problémához, hanem a gazdasági élet pozitív és negatív hatásait élvező vagy elszenvedő ember, tehát a humánum szempontjából. Hátha ez még a közgazdasági elméletnek, illetve gyakorlatnak is mondhat valamit. Vállalkozásunk indokoltságát megerősíti Röpke címválasztása is, mert nem véletlen, hogy társadalmi válságról beszél és nem gazdasági krízisről.
Ugyancsak támogatja laikus gondolatainkat Csaba László 2008 júniusában megjelent interjújában közölt véleménye: „Azt látjuk, hogy a világ közgazdasági irodalmában, hogy egyre inkább visszatér egy szélesebb megközelítés, amely teret ad az intézményi, emberi, lélektani tényezőknek is, és nagyobb jelentőséget tulajdonít a közösségi viselkedésnek. ...Olyan szempontok is előtérbe kerülnek, mint a kiszámíthatatlanság, az érzelmi közelítések, a nem anyagi jellegű motivációk szerepe. Aleegyszerűsített közgazdaságtan helyett az emberi természetet is figyelembe vevő, nyitott megközelítés van kialakulóban."
Manapság meg a kapitalizmus, mai formájában a globális kapitalizmus épülete recseg-ropog. Igaz, Ferdinand Fried már a 29-es gazdasági válság idején „Das Ende des Kapitalismus" címen cikkezett a Die Tatban, de tévedett. Még most sincs vége. Mellár Tamás szerint a mostani „pénzügyi krach... csak felszíni jelenség, csupán a mélyen fekvő alapvető problémákat jelzi" (Magyar Szemle, 2008. 11-12. sz.). Tehát ezeket kell felderíteni.
A múlt század közepén Wilhelm Röpke a tulajdon kon-
centrációt látta alapvető problémának. Francis Bacon szerint „a tulajdon olyan, mint a trágya, csak akkor használ, ha szét van terítve" (Wealth is like muck. It is not good but if it be spread.). Röpke az 1944-ben kiadott, négy kiadást megért művében (Civitas Humana. Grundfragen der Gesellschafts- und Wirtschaftsreform) a tulajdon helyreállításának szükségességéről értekezett: „A tulajdonkoncentráció - ami általában azonos a termelési eszközök tulajdonának a felhalmozódásával - valójában az antropológiai és szociológiai értelmű tulajdon tagadása. ...Ezzel szemben a tulajdon helyreállítása egyértelmű annak decentralizációjával." Véleménye szerint: „Meg kell szüntetni a kolosszális méreteket mindenben. Amár meglévőket emberi mértékűekre kell csökkenteni." Ugyanakkor hangsúlyozta: „A munkából, ill. teljesítményből szerzett korlátozott mértékű (az én kiemelésem - T. B.) tulajdont viszont, amely az ember és a társadalom számára áldás, támogatni kell."
A kommunista és a neoliberális felfogás egyaránt tagadja a harmadik út létjogosultságát, sőt realitásának elképzelését is. Röpke és követői véleménye szerint a polgári közgazdálkodás alapja a tulajdon és a vállalkozás. Akettő együtt. Tulajdon nélkül nincs vállalkozás és vállalkozás nélkül nincs tulajdon. Akommunista gazdálkodásban van tulajdon (tulajdonkoncentráció), de nincs vállalkozás, a globális kapitalizmusban van tulajdon (itt is igen nagy mértékben tulajdonkoncentráció), de - különösen a hazánkban kialakuló mai kapitalizmusban - nincs, lényegében nincs verseny, hanem van helyette (igen gyakran) erőfölénnyel való (vissza)élés. Csaba László szerint még rosszabb a helyzet. Felveti, hogy a demokratizálódás hiányosságai miatt „az államnak a bűnözéssel és a gazdasággal való összefonódása maffiakapitalizmust" hoz létre.
Röpke Akapitalizmus tündöklése és bukása című fejezetben kifejti, hogy a gazdasági életben mit tart a legfontosabbnak: „a gazdasági rendszerünk alapját: a szabadságot, tulajdont, munkamegosztást, piacot és versenyt". Másutt pedig kiemeli, hogy „a gazdasági szabadság, mint a személyes szabadság lényeges formája, minden továbbinak előfeltétele".
Jól látja a szabadság és az önállóság közötti összefüggést. Amúlt század közepén még nagyon távol állt a kapitalista gazdaság a mai globális kapitalizmustól, de megállapította, hogy az akkor létező és a háborús győzelem közeledtével egyre erősödő szocializmus ellenpontja „nem a mamutüzemekbe, óriásszervezetekbe és mindenféle monopóliumokba zsúfolt társadalom". Részletesen kifejti:
„Az ellenpólust olyan társadalomban találjuk meg, amelyben az emberek a lehető legnagyobb száma tulajdonon és önmaga által meghatározott munkakörön alapuló életet él, biztosítja belső és a lehető legnagyobb külső önállóságát, és lehetővé teszi, hogy csakugyan szabadok legyenek, ...olyan emberek, akik munka- és életformájuknál fogva öntudatosak és önállóak: mint a parasztok, kézművesek, kisiparűzők, a kereskedelem és az ipar közép- és kisvállalkozóinak legjobb típusai, szabad foglalkozásúak vagy a közt híven szolgáló hivatalnokok és katonák." Tehát világosan látja, hogy a politikai és szellemi szabadság elképzelhetetlen a gazdasági szabadság nélkül. Ezért tartja alapvető fontosságúnak a proletárság megszüntetését.
Nem véletlen, hogy az önálló egzisztenciák felsorolásában első helyen említi a parasztokat. Szerinte a paraszti mezőgazdaság „átfogó életforma". Nemcsak a gazdasági tevékenység sokszínűségét (gabonatermesztés, kertészet, gyümölcstermelés, állattenyésztés, értékesítés stb.) értékeli, hanem a családi kooperáció lelki tényezőit is. Az sem véletlen, hogy Dánia mezőgazdaságát kiemeli, különösen fontosnak tartva a parasztoktatást és a szövetkezeti szervezettséget.
Összecseng Röpke „átfogó életforma"-igényével Camus véleménye, aki „korunk tragédiájá"-nak tekintette, hogy „a munka mindenestül a produktivitásnak alárendelten, nem alkotó munka többé. Az iparosodott társadalom egyedül akkor nyitná meg a civilizáció útját, ha a dolgozónak visszaadná az alkotó ember méltóságát." Érdekes, hogy mind a globális kapitalizmus, mind a szocialista gazdaság a materiális eredmény növelésének bűvöletében él, s ezzel megfosztja az embert az alkotás örömétől.
David J. Korten a Tőkés társaságok világuralma (1995) című könyvéhez írt előszavában Kindler József helyesen összegezi a szerző gondolatait: „Korten szerint [a gazdaságot] nem globalizálni, hanem éppen ellenkezőleg lokálissá, vagyis helyivé kellene alakítani abban az értelemben, hogy helyi (hazai) gazdasági kezdeményezéseknek, vállalkozásoknak, vállalatoknak legyen elsőbbségük, s általában is a kisebb közösségeknek." Korten ebben a szellemben utal arra, hogy például Finnországban „a Falu Akció Mozgalom (Village Action Movement) mintegy 500000 ember életére volt hatással [az ország lakossága kb. 4,5 millió], és elérte, hogy a falu visszanyerje központi jelentőségét az ország életében."
Ugyancsak összhangban van Röpke harmadik utas szellemével a szerzőnek az a megállapítása, mely szerint „a helyi közösségek bölcsessége az emberi társdalom egyik legfontosabb és semmivel fel nem cserélhető értéke és forrása". De egyezik Röpke véleménye az 1931-ben megjelent pápai enciklika, a Quadragesimo anno tanításával, mely arra int, hogy „amit egy kisebb és alacsonyabb szinten szerveződött közösség képes végrehajtani és ellátni, egy nagyobb és magasabb szinten szerveződött társulásra áthárítani jogszerűtlenség és egyúttal súlyos bűn, a társadalom helyes rendjének felforgatása". Talán még fontosabb az 1891-es Rerum novarumra utalni, amely félreérthetetlenül kimondja, hogy „méltó és igazságos, hogy az, aki az általános jólét emeléséből [munkával] kiveszi a részét, a megnövekedett javakból részesedjék". Röpkéről tudjuk, hogy ismerte az említett enciklikákat, amelyeknek volt része abban, hogy a két háború között a magyar értelmiség is fogékony lett a harmadik út gondolatainak befogadására.
ADie Gesellschaftskrisis der Gegenwart magyar fordítása elismerésre méltó gyorsasággal elkészült, a világon elsőként 1943-ban, még abban az évben megjelent egy recenzió a Magyar Csillagban, s az a körülmény, hogy 1944-ben még egyszer ki kellett adni, azt jelzi, hogy a harmincas-negyvenes éveket a reformkori szellemi pezsgéshez mérhető elméleti teljesítmény jellemezte. Röpke természetesen tudott könyvének magyarországi sikeréről, ami felébresztette ennek a kiváló náciellenes német közgazdásznak az érdeklődését a magyarság iránt. Ezt dokumentálja egy 1958-ben a Rheinischer Merkurban megjelent tanulmánya (Drastische Wahrheiten), melyben ez a minden diktatúrát ellenző kiváló tudós a következőket írta:
„Jó másfél éve, amikor a tétlenségbe merevedett nyugati világ szeme előtt a magyar szabadságharcot szovjet páncélosok lehengerelték ...ugyanitt ezeket a mondatokat írtam le: »A legkevesebb azonban, amit magunktól és másoktól meg kell követelnünk, az az, hogy kíméletlenül elhatározzuk, beteljesítjük azt az erkölcsi vereséget, amelyet a magyarok a világhódító kommunizmusra mértek.«" (Lehet, hogy tudomására jutott a forradalmi kormány november 3-i nyilatkozata, melynek gazdaságpolitikai része az ő eszméit tükrözte?)
A harmadik út gyakorlati megvalósítására a háború után kialakuló demokratikus politikai légkörben látszott lehetőség. Az előzmények ismeretében nem véletlen, hogy Kiss Sándor 1945-ben a Kisgazdapárt gazdasági programjának szánt gazdaságpolitikai elgondolásait is szövetkezeti szocializmusként határozta meg. Véleménye szerint Magyarország „nem járhatja sem a kapitalizmus, sem a kommunizmus útját. Olyan politikai, társadalmi és gazdasági rendszert kell létrehozni, amely demokratikus, szociális, és az alapja a szabad szervezkedés ...amely biztosítja a magántulajdont, de a kulcsiparok és nagyüzemek, monopóliumok és kartellek helyett szövetkezeti tulajdonba kerülnek. Az üzemekben dolgozók nemcsak munkások és alkalmazottak, de résztulajdonosok is. Az ipari kisüzemek, általában a kisipar és a kiskereskedelem, valamint a szolgáltató iparágak azonban magántulajdonban maradnának. Tulajdonosaik önkéntes szakmai szövetkezetekbe tömörülnének, míg a munkások érdekeit a szakszervezetek védik és képviselik. Amezőgazdasági termelés alapja az egészséges, életképes, paraszti kisbirtokok rendszere. Erős paraszti érdekvédelmi szervezeteket kell létrehozni, valamint átfogó szövetkezeti mozgalmat és hálózatot."
Ezek a gondolatok megjelentek a Kisgazdapárt vezetőinek különböző megnyilatkozásaiban. Varga Béla például a budapesti helyhatósági választásokat megelőző kampányban „a közérdek által korlátozott magántulajdonról" beszélt, Nagy Ferenc pedig - 1947-ben írt visszaemlékezései szerint - az 1945-ös választási győzelem után a földreform folytatásaként a parasztság felemelkedésének feltételeként a szövetkezetesítés szükségességét hangsúlyozta: „Tudtam, hogy az apró egységekre bontott magyar mezőgazdaság népessége csak úgy fog boldogulni, ha erős szövetkezeteket alapít. Azt is tudtam, hogy a gazdasági életre rendkívül nagy hatása lesz a parasztság szövetségének és így a [felállítani javasolt] szövetkezeti minisztériumnak is." Enyilatkozat hitelességét bizonyította, hogy a Parasztszövetség szervezetében külön szövetkezeti osztályt létesítettek a szövetkezés előmozdítására.
Egy interjúban (Szabad Szó, 1946. december) Németh László is kiemelte a szövetkezés fontosságát, kijelentve, hogy a parasztság jövőjét „természetesen a szövetkezetben látom, amely védi munkájukat és értékesíti. Csak így élhet meg a kisbirtok, s a belterjesebb gazdálkodást is a szövetkezet jelenti".
Természetesen Bibó István ugyancsak hallatta szavát (talán egy kicsit későn), a Válasz 1947. évi januári számában a gazdaságpolitika egységes meghatározását követelve: „Szükség van ehhez egy közös tervre, amely végre technikus módon kielégíti a kisbirtokos, kisiparos és családi házas magántulajdon konkrét védelmi igényeit, megteremti az új szövetkezeti formák megvalósulását elősegítő feltételeket, megszabja az államosítási program terjedelmét, kijelöli a szocialista megoldások területét, s ha kell, drákói eszközökkel védi meg az új szervezési formákat."
A 45 utáni koalíciós időkben a harmadik út legkövetkezetesebb szószólója a parasztpárti B. Farkas Ferenc volt. Munkáját azonban nemcsak a Kommunista Párt akadályozta, de pártján belül is meg kellett küzdenie a Rákosiék szándékaira figyelő kriptokommunista vezetőtársaival, főleg Erdei Ferenccel és Darvas Józseffel. Farkas képzettségét tekintve közgazdász, de elveihez ragaszkodó, távlatos gondolkodású politikus is volt, aki emellett kiváló emberi kvalitásokkal is rendelkezett. Atények ismeretében a legkülönbözőbb fórumokon fejtette ki nézeteit, s harcolt a szövetkezeti ügy győzelméért.
A Válasz 1946. évi októberi számában írta: „A szövetkezet az a közösségi vállalkozás, amely kapitalista jogrendben lehetővé teszi a közösségi elv gyakorlati érvényesülését." Megállapíthatta, hogy a felszabadulás után „olyan szövetkezeti sarjadás indult meg országszerte, amit a legvérmesebb szövetkezeti álmodozók sem tudtak volna elképzelni". De szomorúan konstatálta, hogy „ezeknek az újonnan megalakult szövetkezeteknek ma már csupán egy hányada, becslésünk szerint mintegy fele működik vagy vegetál, míg a többiek végzetes magukra hagyottságukban megszűntek és feloszlottak. Eza tény arra figyelmeztet bennünket, hogy demokráciánk gazdasági alapjaival komoly baj van, sőt ennél is többet mond nekünk: azt, hogy a demokráciából gazdaságilag semmit sem tudtunk megvalósítani. Meglévő szövetkezeti politikánk rossz, sőt a szövetkezetpolitika teljes hiányát is konstatálhatjuk. Pártszempontok irányítják a szövetkezeti központokat, és ezek összeköttetést a mai napig sem teremtettek a magukra hagyott új és régi szövetkezetekkel. Mintegy 2000 újonnan alakult szövetkezet tengődik országszerte. ...A szövetkezeti vezetők végzetes zsákutcába juttatták a magyar szövetkezés ügyét. Zsákutcában vagyunk, és nem a demokratikus fejlődés útján."
B. Farkas Ferenc világosan látta a tényeket és a teendőket, s elvi-politikai szempontból is megindokolta a szövetkezés fontosságát: „A szövetkezet működésében önmagában rejlik a politikai jelentőség. S ez az eléggé nem értékelhető jelentőség az, hogy a gyenge gazdasági egyedek szövetkezés útján a tőkés osztály vállalkozásaival eredményesen versenyre kelhetnek. Az igazi szövetkezetpolitika közösségi politika. Eredményes és gyakorlati közösségi [azaz demokratikus] politika."
Az igazi szövetkezetpolitika érvényesülése azonban keresztezte a megszálló hatalom, így a Kommunista Párt távlati céljait (a kolhozosítást). Farkas Ferenc azonban nem tette le a fegyvert. Rákosiéknak még a szovjet puccs (1947. február 25.) után sem volt elég erejük minden demokratikus fórum megszüntetésére. Így a Válasz 1947. évi júliusi számában még egyszer kifejthette a parasztság, különösen annak alsó rétege megmaradásával kapcsolatos elgondolásait (Új magyar sorskérdés):
„Helyes szövetkezeti politikával a mezőgazdasági termelésből adódó jövedelmet fel kell fokozzuk az értékesítés, esetleg az ipari feldolgozás hasznával, illetőleg értéktöbbletével, amely esetben minden egyes hold hozama megkétszereződhetik. Törpebirtokos rétegünk jövője és boldogulása ettől a helyes szövetkezeti politikától függ, mert ha a szövetkezeti rendszer kiépítése nélkül magára hagyjuk törpebirtokos parasztjainkat, akkor éveken belül otthagyni kényszerülnek apró földjeiket."
Veres Péter 1948-ban, a Paraszti jövendő című könyvében még szót emel az önkéntes szövetkezés harmadik utas felfogása mellett, de aztán a kommunista diktatúra, majd az erőszakos szövetkezetesítés bekövetkeztével már csak egy útról lehetett szó. De hogy milyen mélyen beleivódott e gondolat az önálló magyar politika eszmevilágába, az 56-os szabadságharc győzelme után ismét kiderült. Olyannyira, hogy a forradalom második hetében, sőt még a felkelés eltiprása utáni politikai utóvédharcokban is fontos helyet kaptak a harmadik utas gondolatok.
Bibó István 1956. október 27-29-én írt feljegyzései-ben ezek a mondatok találhatók: „Minden ember számára egyenlő feltételek mellett meg kellene indítani a szabad vállalkozás-rendszer lehetőségét is... A szabad vállalkozás lehetőségét és a nagyüzemek munkaközösségi tulajdonát, mely a kapitalizmus és a szocializmus dogmatikus ellentétében kizárják egymást, két intézmény révén lehet egyszerűen összeegyeztetni: az egyik a szövetkezetek rendszere, melyek szabad vállalkozásokként indulhatnak, a másik, a szabad egyéni vállalkozás..."
Az újjáalakuló paraszti szervezetek (Kisgazdapárt, Petőfi Párt, Parasztszövetség) garanciát jelentettek arra, hogy végre érvénysülnek a harmadik utas elgondolások. Ezmutatkozott meg a november 3-án B. Farkas Ferenc által a rádióban beolvasott kormánynyilatkozatban, majd a forradalom letiprása után a különböző memorandumok és kibontakozási tervezetek azon pontjaiban, amelyek a politikai engedményeket harmadik utas gazdasági követelésekkel próbálták ellensúlyozni.
A Bibó-féle memorandum (Tervezet a magyar kérdés kompromisszumos megoldására /1956/) javasolja: „az 1945-ös földreform fenntartását 20-40 holdas maximummal, a bányák, bankok és nehézipar államosításának fenntartását, a meglévő gyáraknak munkásigazgatáson, munkásrészvényeken... alapuló közösségi tulajdonát, az egyéni és szövetkezeti szabad vállalkozás teljes lehetőségét, a kizsákmányolás tilalma által megszabott biztosítékokkal, a magántulajdon szabadságát" stb. Ezek a - részben kompromisszumos - követelések aztán a későbbi kiútkereső javaslatokban is szerepeltek, melyeket a Kisgazdapárt, a Petőfi Párt vezetői és szakemberei állítottak össze. Sajnos a hatalom ezeket nem fogadta el, sőt egyre arrogánsabban utasította vissza.
(Ezeket a próbálkozásokat részletesen ismerteti Salamon Konrád Aharmadik út című kiváló könyvében.)
A Magyar Szocialista Munkáspárt tisztában volt azzal, hogy ezek a harmadik utas elgondolások nemcsak a politikusokban, hanem a társadalmi tudatban is élnek, ezért a diktatórikus hatalom megszilárdítása után már 1958 júliusában közzétett egy alkalmi munkaközösség által összeállított marxista elemzést a népi mozgalomról (A „népi" írókról. Az MSZMP Központi Bizottsága mellett működő kulturális elméleti munkaközösség állásfoglalása. Társadalmi Szemle,
1958. július). Ebben mindjárt az elején megfogalmazzák kritikájuk lényegét: „A ’népi’ írók mozgalma jelentős szépirodalmi tevékenységet felmutató politikai mozgalom, amelynek alapvető eszmei jellemvonása egy erős nacionalizmussal telített ’harmadik utas’ koncepció; az imperializmus és a szocializmus világméretű küzdelmében egy nem létező harmadik útnak, a ’külön magyar útnak’ hamis illúziója." Az elemzésről az adott politikai környezetben nem alakulhatott ki vita.
Tekintsük a népi oldal válaszának azt a tényt, hogy Szabó Zoltán 1960-ban (amikor Bibó István Kádárék börtönében raboskodott) kiadott Londonban egy gazdag Bibó-válogatást Harmadik út címmel.
Az 1989-90-es demokratikus fordulat után fokozatosan uralkodóvá váltak a neoliberális gazdasági elképzelések, amelyek a marxista doktrínához hasonlóan tagadták a harmadik út lehetőségét. Pedig a multinacionális mamutvállalkozások térhódítása, sőt uralkodó helyzetbe kerülése, egyáltalán az egyre jobban globalizálódó gazdaság világában különösen fontos lenne érvényre juttatni Röpke elgondolásait, melyeket nem véletlenül határozott meg gazdasági humanizmusként. Emlékezni kellett volna azokra a - már idézett - szavaira, melyekkel kifejtette, hogy „a szocializmus ellenpontja nem a mamutizmusba, óriásszervezetekbe és mindenféle konszernekbe és monopóliumokba zsúfolt társadalom".
A neoliberális gazdaság napjainkban összeomlóban van. Csak remélni lehet, hogy a válság megoldása nem az összeomlottak restaurálása lesz, hanem a kis tulajdonok és a kis vállalkozások megszilárdulását, a szabad szövetkezések kiépülését segítő elgondolások érvényesülése. Ugyanakkor látnunk kell (Röpke is látta), hogy a modern világban a Föld összezsugorodik, tehát a nemzetközi gazdasági hatások is érvényesülni fognak. Kialakulhatnak bizonyos „regionális és kontinentális" régiók, amelyek együttműködése csak föderatív alapon képzelhető el. Meggyőződése szerint ez a föderáció csak akkor lehet eredményes, ha „a világot a szabadság, egyenjogúság és a ’suum cuique’ régi elve szerint rendezi, és feladatát bizalmi küldetésnek fogja fel, mely az emberiség történelmének egyik legválságosabb pillanatában hárul rá. Ezt a kérdést pedig nem a külső hatalom dönti el, hanem pusztán és kizárólag a szellemi és erkölcsi érettség".
Tehát a válság megoldásához nem (csak) gazdasági intézkedések szükségesek, hanem - végre - a szellemi és erkölcsi szempontok, vagyis a humánum érvényesülése is! Eza harmadik út.
Török Bálint
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése