E lap hasábjain az ember meghatározásának sokféle módjával hozakodtam már elő. A legutóbbi hetek történései arra késztetnek, hogy egy újabbat illesszek a korábbiakhoz. Ennek értelmében az ember és egyedül az ember az a lény, aki szakadatlanul vizsgázik, s aki léte minden egyes pillanatában bizonyítványt állít ki önmagáról. Tettei, cselekedetei nemcsak egyszerűen megtörténnek a világban, hanem egyúttal arról is tanúskodnak, milyen ő maga.
Másképp fogalmazva: nem vagyunk képesek úgy élni, hogy egyúttal tanúságot ne tegyünk önmagunkról. S aki oly módon akarja távol tartani magát ettől, hogy kerüli a cselekvést, nos, az épp ily módon ad számot önmagáról. Tetteink, viszonyulásaink szeretteink és ellenfeleink iránt mind válaszok azokra a vizsgakérdésekre, amelyeket az élet tesz fel nekünk. Kierkegaard szerint pedig egész életünk nem más, mint egyetlen nagy beletanulási folyamat és vizsgatétel a legvégső ítélő és tanító, a halál színe előtt.
Mindez annak kapcsán ötlött fel bennem, amit az utóbbi hetek legfontosabb eseménysorozata, a hazánkat és Európát elözönlő migránsáradat idézett elő. Maga az eseményfolyam kétségtelenül az utóbbi évtizedek legnagyobb horderejű történése; közeli és távoli következményei egyelőre beláthatatlanok. Azt sem tudjuk, hogy a folyamat elején, közepén tartunk, vagy esetleg a vége felé járunk. Világosan lehet viszont látni, hogy az eseményekről tudósító nyugati sajtó jó része – valamint a hazai sajtómunkások jelentős hányada is – alaposan levizsgázott. E vizsgán úgy megbukott, hogy kérdéses, tehet-e még valaha utóvizsgát.
Nézzük azt, amit normális viszonyulásnak nevezhetünk! Az ember azért nyitja ki az újságot, nyitja meg a hírportálokat, hogy tájékozódjon, s a lehető legpontosabb és legtárgyilagosabb ismeretekre tegyen szert a világban zajló eseményekről. Ennek az olvasó részéről megnyilvánuló szubjektív, ámde jogos óhajnak a másik oldalon az felelne meg, ha az újságírók, a sajtómunkások megpróbálnának minél jobban eleget tenni ennek az elvárásnak. Az újságíró nem csupán szolgáltató, akinek kötelessége a tájékoztatás, hanem krónikás is egyúttal: a pillanat krónikása, aki létrejöttük pillanatában örökíti meg az eseményeket az utókor számára.
E normális alaphelyzet és viszonyulás tarthatósága akkor omlott össze bennem végképp, amikor a migrációról szóló külföldi és hazai tudósításokat olvastam. Itt már nem arról van szó, hogy a panoramikus, szinte isteni látás tökéletessége nyilván egyetlen újságírót sem illethet meg, s arról sem, hogy mindenki máshoz hasonlóan ő is csak egy sajátos látószögből tudósíthat az eseményekről. Hanem arról, hogy a lehetőség szerinti objektív tájékoztatás helyébe itt már a tények elferdítésének, kiforgatásának vagy elhallgatásának olyan formája lép, ami nemhogy eléri, de jóval meg is haladja a tudatos és kártékony hazudozás szintjét. A tudósítások már nem konkrét eseményeken, tényadatokon alapszanak, hanem előre legyártott koncepciókon, amelyekhez utólag keresnek tényeket, ténydarabkákat, már ha vannak ilyenek. Ha pedig nincsenek, koholnak, erre szintén bőven akadt már példa.
Az a folyamat, amely jelenleg Európában zajlik, és amelynek fősodrába akaratán kívül hazánk is belekerült, rendkívül összetett. Ember legyen a talpán, aki valamennyi összetevőjét átlátja, s ráadásul még a megoldás kulcsának is birtokában van. E nehézségek azonban egyetlen újságírót, riportert sem mentenek fel ama felelősség alól, hogy szakmáját tisztességgel, becsületesen, korrektségre törekedve lássa el.
Újságírók százairól tudunk, akik saját életük kockáztatásával – sőt, sokszor annak feláldozásával – próbáltak minél hitelesebb információkra szert tenni. Ők e szakma tiszteletre méltó, tragikus mártírjai. Ott vannak viszont mellettük a sajtóhiénák is, akiknek semmi sem drága, akik nem tudomásul veszik, hanem – csúsztatások, elhallgatások, félinformációk révén – gyártják a tényeket. Ők e szakma legalját képezik. Az államszocializmus idején az a mondás járta – nem is alaptalanul –, hogy a tudományos életben vannak „alja” és „java” kandidátusok; ugyanez a helyzet a mai tömegtájékoztatás világában is. Csakhogy itt sem egyszerűen jók és rosszak állnak szemben egymással, hanem – Nietzsche megkülönböztetését használva – a kiemelkedők és a hitványak.
Természetes, hogy a jelenlegi, roppant összetett válsághelyzet kezelésében mindenki követhet el hibákat, mulasztásokat; ez alól a magyar kormány sem kivétel. Ugyanakkor Magyarországra olyan nagyságrendben zúdult a jelzett problémazuhatag, ami jóval meghaladja anyagi és személyi teherbíró képességét, s mégis példásan vizsgázott. Legyen szó akár az egyszerű emberekről, akik zömmel segítőkészen viszonyultak a migránsokhoz, még akkor is, ha azok adott esetben kárt okoztak nekik. Az öntevékeny polgárokról, akik időt és fáradtságot nem kímélve segítettek a szükséget szenvedőkön. A rendvédelmi szervekről, amelyek tagjai szakmailag kifogástalanul teljesítették feladatukat, és higgadtan hatástalanították az őket ért provokációkat is. Valamint a kormányzati vezetőkről, akik a törvényes kereteket is szem előtt tartva szintén tették a dolgukat, s nem győzték hangsúlyozni, hogy az ország határainak védelme egyben az Európai Unió védelmét is jelenti.
Ehhez képest a nyugati sajtóban minősíthetetlen színvonalú tudósítások sora jelent meg a „kegyetlenkedő” magyarokról, a migránsokkal szembeni durva, törvénysértő eljárásokról – gyakran képekkel illusztrálva. Utólag kiderült, tudatos hamisításokról van szó. Országunk e tudósítások nyomán ismét rossz hírbe keveredett, negatív megítélés alá került. Külföldi ismerőseimnek alig győzöm megírni: az, amit a migránsügy kapcsán rólunk ír a nemzetközi sajtó, legnagyobbrészt szemenszedett hazugság. Nem hazánk miatt tátonganak a schengeni határokon akkora lékek, amekkorák a Titanicot is hullámsírba vitték annak idején.
Vajon hová tűnt a nyugati újságírókból a szakmai tisztesség és az intellektuális becsületesség utolsó morzsája, amikor ilyen förmedvényeket jelentettek meg? Ismétlem, itt nem az olykor előforduló fogyatékosságok, hibák jogos bírálatáról van szó, hanem az ország – és elsősorban persze a politikai vezetés – módszeres denunciálásáról, befeketítéséről. Ehhez a kórushoz csatlakoznak persze hazai szekundánsaik is, részben balliberális, részben szélsőjobboldali irányból; s ha véleményük érintkezik, cseppet sem finnyáskodnak. Az erőfeszítéseket elismerő szavakat még véletlenül sem lehet találni, annál több viszont az akadékoskodó gáncsoskodás, a rosszindulatú tudálékoskodás.
Látható, már nem csupán a migrációs kérdés van terítéken, annál sokkal több. Spengler máig hatóan érvényes leírása már a múlt század elején rámutatott arra, hogy a nemzetközi sajtó legnagyobb része – tisztelet a kivételnek – azoknak a globális hatalmi köröknek a szolgálatában áll, amelyek busásan megfizetik, ha azt közli le, amit e körök a közvéleménnyel tudatni akarnak. „Az európai–amerikai politika a szellemi és pénzügyi feszültségeknek az egész földre kiterjedő olyan erőterét hozta létre, amelybe – anélkül, hogy tudomásunk lenne róla – mindenkit bevont, mégpedig úgy, hogy innen kezdve mindenkinek azt kell gondolnia, akarnia és tennie, amit és ahogy azt valahol a távolban egy uralkodó személyiség célszerűnek tart.” Annak illusztrálására pedig, hogy ez napjainkban még inkább így van, Udo Ulfkotte Megvásárolt újságírók című könyve sorakoztat fel eseteket. (Diktatúra ez a javából, csak nem proletár-, hanem liberál-.)
Nos, e körök tagjainak az orbáni politika régóta csípi a szemét, ezért most – kihasználva a kaotikus helyzetet – jó alkalmat látnak arra, hogy üssenek is. Az engedelmes végrehajtók pedig azok a lefizetett tollnokok, akik ugyanakkor fennen hangoztatják „demokratikus”, „liberális” és főként „szabad” meggyőződésüket. S a számítógépek billentyűzetét finoman tapogató ujjaik alatt szövődik az „igazság” – ezúttal is a „gaz” Magyarországról. Hogy is írja Spengler? „Mi az igazság? A tömeg számára az, amit naponta olvas és hall. Ha valahol egy szerencsétlen flótás érveket gyűjtöget, hogy megállapítsa, mi is az »igazság« – ez az ő igazsága. A másik, a pillanat nyilvános igazsága […] ma a sajtó terméke. Amit a sajtó akar, az az igaz. […] Érvei mindaddig megcáfolhatatlanok, amíg pénz van rá, hogy szakadatlanul ismételje őket.”
Miközben e sorokat írom, Szegeden szakadatlanul szólnak a rendőrautók szirénái; rendvédelmiek egész sora minden erejét megfeszítve iparkodik azon, hogy kordában tartsa a Röszkénél illegálisan beözönlő áradatot. Meg azon is, hogy helytálljanak azon a vizsgán, amelynek írásbeli részén a nyugati sajtó tekintélyes hányada csúfosan elbukott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése