Kinn vagyunk a vízből?

Magyar Nemzet

2013. június 10., hétfő 00:01

Mintha egy nagy rendező állna az elmúlt napok eseményei mögött. Még véget sem értek a trianoni megemlékezések, megmutathattuk, mit jelent az a bizonyos nemzeti összetartozás. Mikor ezeket a sorokat írom, a fél ország birkózik az árral: katonák, rendőrök, katasztrófavédelmisek, önkéntesek és hivatásosok, idősek és fiatalok, mozgáskorlátozottak, sőt, elítéltek is. Mindenki. Ki járművel, gépekkel, ki puszta kézzel, gumicsizmában vagy anélkül, nappal és éjjel. Fáradt, kialvatlan, de elszánt tekintetű emberek a gáton. Aludni most nincs igazán idő, minden óra, minden perc sorsdöntő lehet.

A határon túlról is érkeztek segítők. Erdélyi, kárpátaljai emberek nyilatkoznak a rádióban két zsákcipelés közt zihálva: „Hogyne jöttünk volna, mi is magyarok vagyunk. Most itt kell a segítség, hát itt vagyunk…” Még az elvadult belpolitika is rendkívüli fegyverszünetet hirdetett, Mesterházy Attila pártelnök a múlt hét közepén bejelentette: az MSZP hétfőig (?) felfüggeszti politikai kommunikációját, nem támadja a kormányt. (Utána talán bepótolják.) A Népszava is kibillent ritmusából: „Minden tisztességes, hazáját szerető magyar állampolgárnak kötelessége támogatni a kormányt és a kormányszerveket az elemi csapás elleni küzdelemben.” Hogy belülről jött mondatok ezek, vagy taktikus okoskodás áll mögöttük, most édes mindegy. Így vagy úgy, a közös baj olykor kovász – összehozza az embereket. Öregeink mesélik: az ostrom utáni háborús fővárosban még föl sem szállt a füst, amikor a pincékből előbújt emberek már ásót, lapátot fogtak, romot takarítottak – mosolyogni tanultak. Az optimizmus a legerősebb kapocs az élethez. A háború, a katasztrófa – dolga végeztével – kézfogást követel. Csak maradjon hozzá kéz…

A nagyok közül is az eddig volt legnagyobb árvíz az idei, a mért adatok minden korábbi rekordot meghaladnak. (A mostani hazai csúcs lapzártánk után várható.) Az eddig csak négyéves ciklusokban gondolkodó kormányok bűnös mulasztásai most fehéren feketén megmutatkoznak. Régi tapasztalat: nehéz esztendőkben az egészségügy és az oktatás mellett leginkább a katasztrófamegelőzés területén „feledékeny” a politika, ebből csippent le a költségvetés. Hiányzó, elhanyagolt vagy meg sem épült védművek, zsilipek, tározók súlyosbítják most is a természet csapását. A rövidlátó kormányok – Ej, ráérünk arra még! – több évtizedes felelőtlenségét ilyenkor máról holnapra kell pótolni: más nem lévén, leleménnyel, lelkesedéssel. Az Orbán-kormány szóvivője ugyan nyugtatni próbál – „Van pénz a veszély elhárítására” –, ám ki ne tudná, ez csupán keserves átcsoportosítások, határidő-módosítások árán biztosítható. Hogy a kormánypropagandára szánt pénzekből is le kell csípni ilyenkor, az csak természetes – bár ez most különös módon nem számít. Kell-e jobb reklám egy sikeres katasztrófaelhárításnál?
A tájékoztatásra aligha lehet panasz, óránként, félóránként rendkívüli híradások, riportok, meghosszabbított árvízi tudósítások számolnak be a Duna minden csobbanásáról. Meg arról is, hol várják az újabb és újabb segíteni akarókat (vasárnap nagyjából húszezren dolgoztak a gáton), és milyen telefonszámokon adhatunk fel pénzt, juttathatunk el adományt, bármit a rászorulóknak. Sokat számít, hogy lépten-nyomon ismert közéleti emberek sorával találkozni a zsákokkal bíbelődők között. „Őszintén mondom, nem marketingfogásból jöttünk ide – magyarázza a tévériporternek Benedek Tibor, a vízilabda-válogatott szövetségi kapitánya –, nekünk is itt a helyünk, hol máshol.”
Szívet melengető a riportbeszámoló, ahogyan a kereplő helikopterek zajában asszonyok, nagymamák viszik a gátra a meleg teát, a maguk sütötte pogácsát. A küzdőket a rendre érkező záporok, zivatarok sem hűtik le. Pedig a szombati Medárd-nap már a nevével sem kecsegtet sok jóval, félóránként rákezd az eső. A budai Bem téren délután már félméteres a víz, de nincs baj, nem szakadt át a gát, csupán az elnyelőcsatornák nem bírják… Pánik szerencsére sehol sincs, előző nap mintaszerűen zajlott le Győrújfalu teljes lakosságának kitelepítése is. Mozgósító erejű, rendre frissülő képek sorjáznak az interneten. Egy ország dacol az öreg és haragos Duna sok száz kilométerén, Nagybajcstól le, Mohácsig. Az elesett Passaut nézve egyáltalán nincs miért szégyenkeznünk…
Orbán Viktor irányítja az árvízi védekezést. Katasztrófahelyzetek esetén nem ritka az ilyen – bár idehaza volt ez már másképpen is. 2002-ben, a legutóbbi nagy áradásnál az akkori kormányfő, Medgyessy Péter egy távolabbi vízpartról, a francia Riviéráról kísérte figyelemmel az itthoni eseményeket. Igaz, így nem mondhatták rá azt, amit most némely médium Orbánról leírt. Hogy tudniillik csak „önmagát fényezni” jár az árvízi helyeken… (Zárójelben: a miniszterelnök pénteken „kikapcsolódásként” Győrből átszaladt Tatabányára a Bridgestone céghez egy gumiabroncs-megállapodást aláírni. Nem gumicsizmában persze…)
Zárszóféle a végére. Ha majd elmúlik a vész, és visszahúzódik medrébe a folyó, semmiképp se úgy fogjuk föl: megnyertük a háborút. Itt nem lehet háborút nyerni, legföljebb csatát. A háború víz és ember között örök. De még a csaták kimenetele is kétséges, ha megfeledkezünk a költő intelméről: „Azért a víz az úr!” A haragos, tekintélyt parancsoló, kiszámíthatatlan – és gyakran jó barát! – víz.

Pilhál György