Ízlések és menetek

Képzeljük el, hogy kontinensünk gazdaságilag legerősebb állama vagyunk, amely diktál az Európai Unióban.

A centrumországoknál is centrumabbak lennénk, és csak úgy, a vállunk fölött egy fél pillantást vetnénk a távoli perifériaországokra, mint mondjuk Ausztria. Az olaszok, a görögök, a spanyolok kizárólag értékesítésre alkalmas szigetviláguk révén léteznének hazai, életerős, a kontinensen is túlra terjeszkedő multijaink tudatában. A Colosseum, az Akropolisz csak euróban érdekelne minket, s persze árfolyamtól függően. Minden ugyanolyan lenne, mint most, csak tízmillió hipergazdag országa lennénk, talpunk alatt néhány olajmezővel. Kiapadhatatlan olajkútjaink termeléséből bőkezűen támogatnánk a pocsékul álló németeket, franciákat, briteket és a többi elszegényedő és szélsőséges ideológiákra, különösképpen rasszizmusra, idegengyűlöletre egyre fogékonyabb páriát. A miniszterelnök is ugyanaz lenne, csak egy kicsinyt jobb lenne a világsajtója. Nem csak hébe-hóba ismernék el, hogy helyén van az esze. Példának állítanák tudatos és mélyen átélt európaiságát, s a toldozott-foldozott sztálini alkotmány helyett életbe léptetett alaptörvényünk kiváló megoldásait nemzetközi jogászcsapat elemezné.


Megmaradva a nap eseményeinél: a Der Standard és a Die Welt a La Repubblicával vállvetve versengene, hogy beszámoljon Orbán ama példaszerű intézkedéséről, miszerint tegnapelőtt este betiltatta a szélsőjobboldali Nemzeti Érzelmű Motorosok felvonulását, amelyet megengedhetetlen módon éppen az Élet menetének napjára terveztek. Mindezt azért, mert Orbán – írná a La Repubblica, a 168 Óra, a Népszabadság és a Die Welt – igazi európai demokrataként pontosan tudja, milyen mély, évtizedeken át is újra bevérző sebeket ejtett a zsidóüldözés minden európai nemzet testén. Hillary Clinton fülét a Klubrádió angol nyelvű adására tapasztva hallgatná, milyen mély empátiával képviseli a magyar kormány – ellentétben számos perifériaországgal – a holokauszt áldozataira való emlékezést. Minden évfordulón szalagcímes cikkben tudatnák a világgal, mennyire nem véletlen, hogy Magyarországon az első Orbán-kormány idején honosították meg a holokauszt áldozatainak emléknapját. Zsidó honfitársaink elhessentenék maguktól az igazhitűséget tamáskodva szimatoló külföldi sajtó munkatársait; ha mégis nyilatkoznának, korrekten és tárgyilagosan tennék. Azzal a tudattal vonulnának az Élet menetében, hogy a magyar kormány, ha szükséges, akár a belügyminiszter közvetlen irányításával is mindent megtesz a biztonságukért. Ha vészhelyzet alakulna ki, még az izraeli vízágyúkat is bevetné a kegyeletet nem ismerők megfékezése céljából.
De sajna, mi egy gazdaságilag igazán megerősödni még nem tudó ország vagyunk. Tele szociális gondokkal, árvízzel, szegénységgel, nehezen kezelhető munkanélküliséggel, valamint egy találékony, tehetséges és makacs miniszterelnökkel, aki szeret borotvaélen táncolni, de ha nem szeret, akkor is azon kell neki, és ha az a borotva nem jégből van, akkor még szerencsésnek is mondhatja magát. S mivel egyelőre nem remélhetjük, hogy uniós bezzegország leszünk, és mint a bolha, ugrunk át a perifériáról a centrumba, hát megtanulunk sarokba szorítva is küzdeni.
Legyen szabad útja az Élet menetének, halottaik, mint minden ártatlanul elpusztult ember, tiszteletet érdemelnek. A motorozás, különösen az „adj gázt!” jelszóval, enyhén szólva nem ízléses ezen a napon. De azt se feledjük: akit kegyelet vezet, s nem reváns a vétlen utódokon, az emlékezik, nem provokál.
Mindenki vizsgázik ilyenkor.