Olvasóinknak

Kedves Olvasóink!



Szeretettel és Tisztelettel köszöntöm Önöket!

Mielőtt a Tanú vélemény rovat szellemi önarcképét átnyújtanám Önöknek, engedjék meg, hogy köszönetet mondjak azért a szeretetért, bizalomért, amelyet a lap indulása óta Önöktől kaptam. Köszönöm a biztatást, az elismerő szavakat, még egyszer köszönöm, és továbbra is elvárom a segítő szándékú kritikákat, bíráló megjegyzéseket is, amelyet Önöktől kaptam.

„Nyelvében él a nemzet!” – hangzik a máig ható intelem. Ez a nyelv pedig napjainkban végveszélyben van! A könyvekből, a folyóiratokból, a képernyőn keresztül árad felénk a szellemi bóvli, a szennyes gondolat, az esztétikai-erkölcsi-világnézeti mocsok, egyre jobban teret hódít a durvaság, az erőszak, a hazugság… Körülvesz bennünket a döntően önző és haszonelvű világ, amely elérni és megszerezni akar, amely az élet minőségét csak az anyagi javakban és az élvezetekben méri.

E „tiszta fényű lappal”, ahogyan Hegyi Béla író, esszéista nevezte, a Tanú tiltakozni kíván a mindennapjainkat elárasztó szellemi igénytelenség ellen.

A nemzeti kultúra és műveltség terjesztésével, a korrekt tájékoztatás megteremtésével ez a folyóirat - a maga szerény módján - szeretné elősegíteni az emberi személyiség méltóságának, egyenlőségének és tiszteletének, mint demokratikus eszménynek a megvalósítását.

Az irodalom, a szellem, a szív erejével kíván hozzájárulni a honfitársak igazságosságra, szabadságra és hazaszeretetre történő neveléséhez, az ismeretek és eszmék szabad kicseréléséhez, a hazánk múltjának és jelenének pótolhatatlan, egyedi és meg nem újítható forrását jelentő kulturális örökségünk megőrzéséhez.

Európa szívében csak erős nemzeti műveltséggel, évszázados hagyományainkkal tudunk megmaradni függetlennek, magyarnak. Ismert, hogy a nemzeti öntudatot történelmünk viharos századaiban az irodalom, a kultúra tudta megőrizni. A nemzetmegmaradás egyik legfontosabb eszköze a nemzeti kultúra: ha van nemzeti kultúránk, létezik nemzet is. A diktatúra időszakaiban az irodalom jelentette az egyedüli kapaszkodót, a vigaszt; szólt helyettünk az egész nemzet helyzetéről, kínjairól. A Tanú /Németh László emlékére/ azért született, hogy szellemi-lelki otthona legyen azoknak az öntudatos, tenni akaró polgároknak, akik még hisznek az eszményekben, a kultúra összetartó erejében.

Ma költők, írók, tudósok helyett médiasztárokra hallgatnak a gyermekeink, és megmosolyogni való bolond, aki elérzékenyül a kristálytiszta költészet olyan hangjain, mint Áprily Lajos Március című versének utolsó strófája, amely így hangzik:

„Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet,
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng - úgy-e zeng, úgy-e zeng a szíved?”

A Tanú, indulásakor arra vállalkozott, hogy a kortárs irodalom, a művészetek, valamint a hiteles történetírás és politológia eszközeivel szolgálja az igényes olvasókat, fölvállalva a nemzeti értékeket, a polgári esztétikai-erkölcsi értékrendet.

A közjó elkötelezett és önzetlen szolgálatára törekedve igyekszem megtartani azt az erkölcsi-szakmai igényességet, amit a lap ars poeticájában megfogalmaztam.
Nem várom el olvasóimtól, hogy véleményük mindenben egyezzen a szerző meggyőződésével, pusztán arra törekszem, hogy írásaimmal továbbgondolkodásra késztessem, éltessem, hitet és önbizalmat adjak. Az aztán már az olvasó dolga, hogy saját élményeivel, tudásával, gondolataival, érzésvilágával egészítse ki az olvasottakat, és alakítsa ki saját álláspontját, véleményét a körülöttünk levő világról.

De ahogyan azt a híres argentin író, Borges megfogalmazta: „Akárcsak az olvasás, az előadás is közös munka, és azok, akik hallgatják, nem kevésbé fontosak, mint az, aki beszél...”

Hiszem, hogy a lap munkássága nem hiábavaló, és a Tanú-nak hosszú évekig helye lesz a polgári Magyarország kulturális térképén.

Adjon Isten ehhez mindig elegendő erőt!



Szabó Piroska

2013. április 25., csütörtök

Egy igaz ember küzdelme


Kedden szülővárosában, Zalaegerszegen helyezik örök nyugalomra Szalai Annamáriát, akire most barátai emlékeznek.
 
„Tégy bátran hát, és ne bánd, ha / A tömeg hálátlan ishttp://www.blogger.com/blogger.g?blogID=5510390930589164718#editor/target=post;postID=6747443810984983779 lesz, / Mert ne azt tekintse célul, / Önbecsét csak, ki nagyot tesz, / Szégyenelve tenni másképp; / És e szégyen öntudatja / A hitványat földre szegzi, / A dicsőet felragadja…” Madách Imre: Az ember tragédiája
 
 Nekünk, akik közel álltunk hozzá, egyszerűen csak Panni volt. Nem Szalai Annamária, a politikus, vagy a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság elnök asszonya. Mi azon szerencsések közé tartoztunk, akik megismerhettük igazi arcát, lelkének teljes valóságát.

Nem egyszerű egy felszínes, a külsőségekre épülő világban úgy írni róla, hogy az ne tűnjön szubjektív, mázas szólamnak, elfogult közhelynek. Ugyanakkor pont ez a nehézség ad lelkierőt és bátorítást arra, hogy megmutassuk azt az embert, akit mi jól ismertünk. Sokan, sokfélét írtak róla, úgy, hogy a lényét és lényegét egyáltalán nem ismerték és persze, nem is ismerhették. Panni ugyanis egy végtelenül egyszerű, tiszta, szerény és puritán ember volt, aki soha nem felejtette el, hogy honnan jött. Zalaegerszeg volt életében a bástya, ide kötötte a gyerekkor, a család, a számtalan emlék és persze a hivatás, amely egy életre szólt.
Emberfeletti célokért küzdött, mindent megtett, hogy megvalósítsa az álmait, és ezáltal jobbá, minőségibbé tegye az emberek mindennapi életét. Tudatos, érett és felelősen gondolkodó nézőkre, felhasználókra és hallgatókra vágyott. Bár meglepő, ezért is nagy árat fizetett. Sokan bántották, nem kímélve méltóságát, ennek ellenére szomorúságában is irigyeltük, hiszen egy egész nemzetet, tizenötmillió magyart hordozott a lelkében.
Elképesztően tudatosan élt. Hittel és elkötelezettséggel. Ismerte a maga korlátait, de az élet veszélyeit is. Tudta az örök törvényt: a gyűlöletet csak a szeretet győzi le! Eszerint élt és mélyen hívő emberként büszke volt arra, hogy még a legnehezebb pillanatokban is tudott másoknak erőt és hitet adni, ha kellett, vigasztalni. Sohasem magának, mindig másnak kért, önzetlenül segített mindenkinek. Mindig derűs optimizmussal szemlélte a világot.
Sokszor mesélte nekünk erdélyi élményeit, találkozását a székely emberekkel, no és a medvékkel, amelyek rendszeresen megtalálták. Jókat derültünk a történeteken, és végre megértettük Panni rajongását a kedves macik iránt. Sokoldalúságáról tanúskodik, hogy a legtöbb baráti összejövetelen magyar népdalokat és nótákat énekelt, mert a zene része volt a mindennapjainak, ahogyan a könyvek is, irodalmi és történelmi nagyságokat olvasott.
Furcsán hangzik, de igaz: magányos volt. Sokszor mi sem értettük, mert mellette megtapasztalhattuk, hogy vannak mély barátságok és őszintén szerető lelkek. Aztán megvilágosodtunk, általa, hogy ez az érzés természetes része a „világ megváltoztatásáért” folytatott küzdelemnek. Ahogy mindig fogalmazott: „a rendszerváltást nekünk kell befejeznünk, ami alázatot és elkötelezettséget követel!”
Mindent lélekkel csinált. A hivatása volt az élete. Sorsa igazi útját járva képes volt feláldozni erejét és egészségét. Igazából senki és semmi nem tudta legyőzni, mert hívő ember volt. Aki ismerte, szerette és közel állt, állhatott hozzá, örök hálával tartozik a Jóistennek azért, hogy a barátja lehetett. Panni most itthagyott minket, de nem halt meg!
Isten áldjon!
Szalai Annamária barátai
(MNO.hu)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Ti urak

Kondor Katalin Ti urak, ott, a magasságos Európai Parlamentben, nem szégyellitek magatokat? Foglalkoztok-e egyáltalán a titeket az álságos u...