Déry Tibor (1894-1977)

1894. október 18-án született Budapesten.

Zsidó eredetű nagypolgári család sarja; apja, Déry (Deutsch) Károly ügyvéd, anyja, Rosenberg Ernesztin gazdag osztrák családból származott.
1898-1901 között csonttuberkulózisa miatt többször megoperálták. 1911-ben kereskedelmi érettségi vizsgát tett, 1911-12-ben St. Gallenben a Schmidt-intézetben nyelveket tanult.
1913-18-ban anyai nagybátyja vállalatánál, a Nasici Fakitermelő és -feldolgozó Rt.-nél dolgozott az erdélyi Galócáson, majd Budapesten, a parkettaüzemben.
1917-ben Lia című regényével az Érdekes Újság pályázatán tűnt fel. Osvát Ernő első díjra ajánlotta, de merész erotikája miatt nem kapta meg. Műve a Nyugatban jelent meg, szeméremsértés vádjával perbe fogták.
1918-ban sztrájkot szervezett nagybátyja gyárában, elbocsátották. 1919-ben belépett a Kommunisták Magyarországi Pártjába, tagja lett az írói választmánynak. Az államosítások során a család tulajdonában levő bérházat is elvették, ekkor apja öngyilkos lett. A nyári hónapokat Déry a nyugati határon, Savanyúkúton töltötte. A forradalom bukása után nem kapott állást.
1920-ban feleségül vette Pfeiffer Olgát, s Prágán keresztül Bécsbe emigráltak, ahol a bécsi Magyar Újság munkatársa lett; itt ismerkedett meg Németh Andorral.
1923-ban Szilasi Vilmos segítségével a bajorországi Feldafingba költözött, ekkor a bécsi Ma és a berlini Sturm munkatársa volt.
1924-ben Párizsban telepedett le, bolti szolga lett egy textilkereskedésben, később bélyegkereskedő, majd nyelvtanár. 1926-ban Perugiában élt, majd hazaköltözött Budapestre, s Kassák Lajossal, Illyés Gyulával és másokkal együtt a Dokumentum című folyóiratot szerkesztette. Elvált első feleségétől. 1929-ben Prágába, 1930-ban Ausztriába, 1931-ben Németországba és Skandináviába utazott, néhány évre Berlinben telepedett le, s német lapoknál dolgozott. Mint fényképész tanúja volt a hitlerizmus előretörésének.
1933-ban rövid ideig Dubrovnikban élt, majd Bécsbe költözött, és karácsonykor hozzákezdett A befejezetlen mondat című regényéhez.
1934-ben a szociáldemokrata Schutzbund felkelésében a Rote Hilfe munkatársa, majd visszatért Budapestre.
1935-ben Palma de Mallorcán élt, majd ismét hazatért, és Vértes Györggyel a Gondolat című folyóiratot szerkesztette. 1938-ban Gide oroszországi útirajzának lefordítása és megjelentetése miatt két hónapos fogházbüntetésre ítélték. 1939-ben Romániába utazott.
Dániel Tibor álnéven fordított, füzetes regényeket írt.
1944-ben kapcsolatba lépett az ellenállási mozgalommal, hamis iratokat szerzett üldözötteknek. A nyilas uralom idején bujkálnia kellett, egy razzia során elhurcolták, de sikerült megmenekülnie.
1945-ben ismét a kommunista párt tagja, a Csillag szerkesztőbizottságának tagja; házasságot kötött Oravecz Paula írónővel. Sorra jelentek meg korábban írott művei. 1946-ban Svájcba utazott. Részt vett a varsói békekongresszuson.
1950-ben megjelent Felelet című regényének első kötete. 1951-ben Fehér pillangó című elbeszélését bírálták a munkásosztály helytelen ábrázolása miatt. 1952-ben a Felelet második kötetét Révai József éles hangú bírálatban utasította el, mert a regény az illegális kommunista párt ábrázolásában eltért a hivatalos ideológia követelményeitől.
1953-ban örömmel üdvözölte Nagy Imre reformpolitikáját, vidéken tett riport-utat.
Elvált második feleségétől.
1955-ben házasságot kötött Kunsági Mária Erzsébettel (Böbével).
Aláírta az írók és művészek memorandumát, amely a Rákosi-féle művelődéspolitika megváltoztatását követelte, ezért pártfegyelmi büntetést kapott.
1956-ban részt vett az ellenzéki írók tevékenységében, a Petőfi Kör júniusi sajtóvitáján bírálta a kommunista rendszert, kizárták a pártból. A forradalom idején az írószövetség forradalmi bizottságának tagja volt, a szövetség decemberi ülésén visszautasította Solohovnak a magyar forradalom ellen emelt vádjait. 1957-ben letartóztatták, kilencévi börtönre ítélték. A budapesti gyűjtőfogházban, Vácott és Márianosztrán raboskodott. A börtönben írta G. A. úr X-ben című regényét és Bécs, 1934 című drámáját.
1960-ban amnesztiával szabadult, fordításokból élt. 1963-ban megjelent Szerelem című elbeszéléskötete, részt vett és felszólalt az Európai Íróközösség leningrádi kongresszusán. Ausztriába, Nyugat-Németországba, Franciaországba, Angliába, Olaszországba utazott, számos műve megjelent külföldön. 1964-ben a nyugat-berlini Akadémia, 1968-ban a hamburgi Szabad Akadémia és a mainzi Akadémia t. tagjává választotta. 1947-ben Baumgarten-díjat, 1948-ban Kossuth-díjat kapott.
1977. augusztus 18-án halt meg Budapesten.
Korán fellázadt családja és környezete ellen, Lia című regényében a szecessziós irodalom túlfűtött erotikájával és kifejező eszközeivel adott hangot ennek a lázadásnak. A Bécsben megjelent A kéthangú kiáltás 1922 című regényében az expresszionista irodalom vizionárius ábrázolásmódjával rajzolt képet arról a pusztításról, amelyet a háború okozott az emberi lélekben.
Emigrációs költészetében a száműzetés keserűségét és egy új forradalom reményét szólaltatta meg, költői nyelvére a magyar avantgárd expresszív kifejezésmódja és a francia szürrealisták szabad képzettársítása hatott. Alkonyodik, a bárányok elvéreznek 1924-25 (új címe: Országúton, 1932) című regényében az emigrációs léttel: a szabadság és az elidegenedés kérdéseivel vetett számot.
Ébredjetek fel! 1929 című szürrealista regényében és dadaista színműveiben (Az óriáscsecsemő, A kék kerékpáros, Kis család vagy mit eszik reggelire) lázadást hirdetett minden társadalom, sőt a világmindenség és a valóság ellen. Hazatérésének konfliktusai jelentek meg Az átutazó 1933 (új címe: Pesti felhőjáték, 1945) című regényében.
A német fasizmus hatalomátvételéről Berlinben szerzett személyes tapasztalatait Szemtől szembe (1945) című regényében dolgozta fel.


Fő műve, A befejezetlen mondat 1947 a harmincas évek magyar társadalmáról ad átfogó képet, két szemben álló társadalmi osztály: a nagypolgárság és a munkásság világát mutatva be. A regény szerkezete és stílusa a realista hagyományokhoz közeledik, mindazonáltal Déry felhasználta a modern regényirodalom (Proust, Kafka) eljárásait.
A háború után elbeszéléseiben és a pesti ostrom látomásos-szürrealisztikus ábrázolását nyújtó Alvilági játékok 1946 című novellafüzérében ismét a modern elbeszélő irodalom módszereit újította fel. Drámai műveiben (Tanúk, Tükör, Itthon, 1948) a moralista író szigorával mérte fel a magyar értelmiség felelősségét a fasizmus bűnei miatt.
Felelet 1950, 1952 című regényciklusában a korábbi nagyregény epikai szerkezetét elevenítette fel. Hősének, a munkás származású Köpe Bálintnak a sorsát 1927-es munkába állásától fogva akarja bemutatni addig a pillanatig, míg 1948-ban egy államosított vasgyár igazgatója lesz. Célja, hogy egy vérbeli munkáskarrier tükrében láttassa a magyar munkásság felszabadulását. A regény hivatalos elítélése után figyel fel Déry a sztálinizmus hazugságaira és bűneire. Az írószövetségi vita során Révai világossá tette, hogy a regény nem felel a párt elvárásainak. Mindenekelőtt azt kifogásolta, hogy Déry nem domborítja ki a párt múltban is érvényes vezető szerepét, s hogy az értelmiségi anarchista Farkas Zénó figurája fölébe kerekedik a munkáshősöknek. Az irodalmi élet vezére elvárta, hogy Déry önkritikát gyakoroljon, s átdolgozza művét. Déry kitért a nyílt színvallás elől, és nem nyúlt többé a regényhez. Elbeszéléseiben (Vidám temetés, A téglafal mögött), valamint szatirikus színdarabjaiban (A talpsimogató, Vendéglátás) ironikus módon bírálta a diktatórikus rendszert, Niki 1955 című kisregénye és Szerelem 1955 című novellája pedig már a törvénytelenségek áldozatairól rajzol érzékeny képet. Ezekkel az írásaival, valamint publicisztikai tevékenységével került az 1956-os forradalom írói közé.
A Niki egy kutya történetét mondja el, miközben egy korszak és a korszakot elszenvedők sorsát rajzolja elénk. A kisregény cselekménye öt esztendőre terjed: kezdődik attól a pillanattól, hogy a kis foxterrier gazdának választja Ancsa János mérnököt, s tart addig a pillanatig, amíg a gazdára várakozó jószág kileheli páráját.
Történelmi tapasztalatai terelték érdeklődését bölcseleti kérdések felé: történelemfilozófiáját a szkepszis és a vele folytatott dinamikus küzdelem alapozza meg.
Szkeptikus és ironikus szemlélete következtében művészi módszere is átalakult, a hagyományosabb realizmustól ifjúságának avantgárd törekvéseihez tért vissza. G. A. úr X.-ben 1964 című regényparabolája a kommunista társadalmi berendezkedés kritikáját adja.
A kiközösítő 1965 című „áltörténelmi” regényében, Thomas Mann példája nyomán, a római birodalom felbomlását ábrázolja, s ironikus anakronizmusok által válik nyilvánvalóvá, hogy saját korának történelmi tapasztalataival viaskodik. Ítélet nincs 1968 című önéletrajzi regényében elégikus módon vetett számot mozgalmas életével, s idézte fel modern irodalmunk nagy alakjait.
A század nagy eszméit és eszményeit tette mérlegre naplójegyzeteiben (Napok hordaléka), valamint Képzelt riport egy amerikai popfesztiválró1 1971, Kedves bópeer... 1973, A félfülű 1975 és Kyvagiokén 1976 című kisregényeiben. Kései munkásságában egyszerre jelenik meg a tragédia és az irónia, de van valami dacos bizalom is, amely mindig megfékezi szorongó képzeletét, mielőtt felrajzolná a csüggeteg szkepszis végső következményeit.