Befejezetlen forradalom

Sobieski Tamás

Magyar Nemzet

2013. március 07., csütörtök 00:01

yobbik fele siratja Hugo Chávez elnököt, míg a kisebbik csendben örül halálának. Hazai és külföldi ellenfelei megkönnyebbültek, hogy megszabadultak végletesen megosztó személyisége súlyától. Hívei, főleg a még mindig szegény sorba tartozók, most azért rettegnek, hogy meg tudják-e majd őrizni azokat a szociális előnyöket, amelyeket tőle kaptak.

A sokoldalú gyakorlati és elméleti képzésben részesített Hugo Chávezre annak ellenére várt ígéretes katonai karrier, hogy feljebbvalói tudhattak puccsista szándékairól. Harminc éve szintén elégedetlen társaival a fiatal tiszt ugyanis megesküdött, hogy helyreállítja a kőolajban és más természeti kincsekben, sőt termőföldekben is igen gazdag Venezuela tekintélyét. Az 1989 februárja végén kirobbant caracasi felkelés, vagyis az IMF megszorítócsomagja elleni éhséglázadás tapasztalatai adták meg nekik az utolsó lökést ahhoz, hogy félreállítsák a levitézlett kormányzatot. De 1992 februárjában még kudarcot vallott a „megszokott” latin-amerikai módszer. A két év után a börtönből kiengedett és a hadseregből eltávolított ejtőernyős alezredesnek azonban sikerült meglovagolnia az országban uralkodó elégedetlenséget, s 1998-ban demokratikus eszközökkel is célhoz ért. Mégpedig azért, mert a hagyományos pártok a hihetetlen mértékű korrupció miatt lejáratták magukat.

Chávez első lépésként beindította szociális, egészségügyi és oktatási programjait, s hamar maga mellé állította a ma már 27 milliós lakosság csaknem kétharmadát kitevő nyomorgókat és szegényeket. 2005-től bátrabb államosításokba kezdett, különösen második újraválasztása (2006) után, ám jelezte, hogy bár a XXI. századi szocializmust építi, a gazdaságban megtűri a (kisebbségi, de baráti) magántőkét. Az OPEC-et, a kőolajtermelő országok szervezetét 1960-ban megalapító ország évtizedek óta küszködött azokkal a gondokkal, amelyeket az ereje teljében levő Chávez is elhanyagolt, mert ő inkább a térségi, sőt világpolitikát tartotta fontosabbnak. Hivatalba lépése után szoros ideológiai, politikai és gazdasági szövetséget kötött Kubával, amelyet tulajdonképpen megmentett a katasztrófától.
Pedig az élelmiszer-behozatal – amelynek aránya ma is eléri a 70 százalékot –, a korrupció, a romló közbiztonság és a szervezett bűnözés, sőt a kábítószer-kereskedelem napjainkban még neki is egyre súlyosabb problémákat okozott. Főleg 2008 második felétől, amikor kiderült, hogy az olajárak sem maradnak örökké jóval a 100 dollár feletti szinten. Bár Chávez államosításait valóságos világbotrány kísérte, valójában csak a felszínt kaparta meg, mert a 80-as és a 90-es évek privatizációi jóval nagyobb csendben és arányban mentek végbe, mint a fordított és félbemaradt folyamat. Köztük az ország aranytojást tojó tyúkjáé, az állami, majd nagyrészt privatizált, aztán ismét visszavett olajcégé, a PDVSA-é. Itt kell megjegyezni, hogy az ideológiailag eklektikus, alapvetően baloldali Chávez fő ellenségéhez, az Egyesült Államokhoz való viszonyát a kölcsönös függőség jellemezte, de az olajszállítmányok terén mindkét fél buzgón kereste az új vevőt/eladót. Chávez a termőföldeknek is csak a töredékét szerezte vissza, a túlnyomó többség most is magánkézben van. A választásait rendre megnyerő elnök valóságos falba ütközött, amikor 2007-ben, majd 2009-ben is előállt korlátlan újraválasztása ötletével, és még hívei nem kis része is nemet mondott a tervére. Chávez halála miatt a világ heteken belül újra Venezuelára fog figyelni, hiszen először tartanak választásokat karizmatikus elnöke nélkül, amely az általa félig-meddig felépített új rendszer tűzpróbája is.
Sobieski Tamás